A férjem anyja huszonötezer pesót követelt az apámtól, aztán amikor ő a lakás kulcsát kérte, a férjem arca elsápadt

Aznap reggel a férjem anyja úgy jelentette ki, hogy az apámnak havonta huszonötezer pesóval kell támogatnia a fiát, mintha egy családi rendeletet olvasna fel a konyhánkban.

Teresa a hűtőszekrény előtt állt, egyik kezében vászontáskával, a másikkal pedig éppen egy csomag füstölt lazacot tett bele. A falióra hét óra tíz percet mutatott. Én még a csapnál mostam le a körömlakklemosó szagát a kezemről.

– Ha Diego többet keres nálad, a te apádnak ki kell egyenlítenie a különbséget – mondta. – Nem igazságos, hogy a fiam eltart egy olyan nőt, aki csak körmöket fest.

Elzártam a vizet.

– Diego nem tart el engem, Teresa. Ebben a lakásban élünk, amelyet az apám vett meg, még mielőtt összeházasodtunk volna.

Teresa felhorkantott, és a táskába csúsztatott még két joghurtot.

– A fiam mérnök. Napi tíz órát dolgozik. Te pedig egész nap egy székben ülsz, és borravalóra vársz.

Hat éve dolgoztam manikűrösként egy belvárosi szépségszalonban. A naptáram hetekre előre tele volt. Voltak ügyfeleim, akik csak hozzám kértek időpontot, és hétvégén házhoz is jártam. Nem kerestem annyit, mint Diego, de én fizettem a közös költséget, a számlákat, az internetet, a gázt és a bevásárlás nagy részét.

Diego havi ötvennyolcezer pesót vitt haza.

Azt mondta, a pénzét a jövőnkre teszi félre.

Csakhogy a jövőnk kartondobozokban érkezett. Egy drága virtuális valóság szemüveg. Külföldi kerékpárpedálok. Egy drón, amely két hét után a park fái között végezte. Legutóbb pedig egy masszírozós játékosszék, amely három hónapnyi élelmiszer árát vitte el.

Teresa eközben szinte minden délután megjelent nálunk. Diego adott neki egy másolatot a kulcsból „vészhelyzet esetére”. Teresa azonban főként akkor jött, amikor megtelt a hűtőnk. Elvitte a sajtot, a húst, a gyümölcsöt, és mindig úgy távozott, mintha én tartoznék neki.

– Tegye vissza, amit kivett – mondtam.

Megfordult.

– Tessék?

– A lazacot, a joghurtokat és a sajtot is.

A táskára nézett, majd rám.

– Én vagyok a férjed anyja.

– Én pedig nem vagyok az ön boltja.

Az ujjaival idegesen markolászta a táska pántját. A vörös műanyag gyűrű a kulcscsomóján csörömpölni kezdett.

– Most már értem, miért fogy el mindig Diego pénze. Mert neked semmi érzéked a családhoz.

A nappaliban két üres pizzásdoboz feküdt. Diego előző este egyedül ette meg mindkettőt.

– Ha lefogy, az nem az én hibám – feleltem.

Teresa az ajtóhoz lépett, de a kilincsnél még visszafordult.

– Beszélni fogok az apáddal.

– Mi köze ehhez az apámnak?

A mosolya vékony lett, mint a kés pengéje.

– Ha ő adta a lakást, akkor azt is elvárhatja tőle, hogy a lányát végre a fiam szintjére emelje.

– Mennyit szeretne?

– Már kiszámoltam. Huszonötezer pesót minden hónapban.

Azt hittem, rosszul hallok.

Teresa becsapta maga mögött az ajtót. A folyosóról még hallottam a kulcscsomó csörgését, majd Diego hangját a telefonban.

– Igen, anya… beszélj Roberto úrral. Talán akkor végre megérti.

Aznap reggel nem tudtam, hogy néhány órával később az apám ugyanebben a lakásban fog ülni Teresával szemben, és olyan kérdést tesz fel neki, amelyre egyikük sem készült fel…

2. RÉSZ

Aznap délelőtt remegő kézzel reszeltem Lorena körmeit a szalonban. A fertőtlenítő éles szaga összekeveredett a kávéval, amelyet valaki a pult mellett felejtett.

– A férjed anyja nem menyet keres – mondta Lorena, miközben a halvány rózsaszín árnyalatot nézte. – Szponzort keres.

Keserűen felnevettem.

– Diego pedig láthatóan örülne, ha én lennék a szponzor helyett az apám.

Tizenegy óra körül Fernanda ült le a székembe. Diego húga hét hónapos terhes volt, és a családjában egyedül neki volt bátorsága kimondani azt, amit mindenki más csak kerülgetett.

– Figyelmeztetni jöttem – mondta.

Letettem a reszelőt.

– Mire?

– Anyám keresi Roberto elérhetőségét. Azt mondta, személyesen fogja közölni vele, hogy a fiának jár a havi huszonötezer.

– Ezt tényleg komolyan gondolja?

– Anyám akkor is komolyan gondolja, amikor azt mondja, hogy a szomszéd macskája miatt esik az eső.

Elfordultam, és a fényesítőgép halk zúgását hallgattam.

– Miért kell neki egyáltalán ez a pénz? Nem szegény.

Fernanda lesütötte a szemét.

– A hétvégi házat bővíti Tepoztlánban. Terasz, jakuzzi, hatalmas ablakok. Kölcsönt nem akar felvenni, mert félti a megtakarításait.

Hirtelen minden a helyére került. Teresa nem azért akarta Diego pénzét, mert éhezett. Azért akarta, mert az övét sajnálta elkölteni.

Aznap este csak magamnak vettem vacsorát. Tonhalat, salátát, paradicsomot és egy kis ásványvizet. Diegónak krumplit és tojást tettem a kosárba.

Hét órakor ő a kanapén feküdt, és drága számítógépes alkatrészekről nézett videót. A televízió képernyője kékes fényt vetett az arcára.

– Mi lesz a vacsora? – kérdezte.

– A konyhában van krumpli és tojás.

– Nekem nincs kedvem főzni.

– Nekem sem volt kedvem egész nap dolgozni, mégis megtettem.

Felült.

– Én ötvennyolcezret keresek havonta.

– És tegnapelőtt húszezret költöttél egy játékra. A fizetésed már megvacsorázott.

Ekkor nyílt az ajtó. Teresa lépett be a másolatkulccsal, mintha az előző reggeli vita meg sem történt volna.

– Milyen jó illat van! Tonhal? Diego imádja.

Egyetlen tányért tettem magam elé.

Teresa a kihűlt tűzhelyre nézett.

– És nekünk?

– Ott a krumpli és a tojás.

– Ebben a családban mindent megosztunk!

– Akkor a kiadásokat is osszuk meg – feleltem. – Én fizetem a számlákat, a bevásárlást és a közös költséget. Diego játékokat vesz. Ön pedig évek óta úgy viszi el az ételt, mintha járna magának.

A szája széle megrándult.

– Fernanda beszélt neked a házról?

– Nem kellett beszélnie. A számlák beszélnek.

Diego ököllel az asztalra ütött.

– Elég legyen, Mariana! Nem alázhatod meg az anyámat.

– Az megalázó, hogy a fizetésedre hivatkozol, miközben az apám lakásában laksz ingyen.

A mondat után olyan csend lett, hogy hallottam a hűtő motorjának kattogását.

Aznap este megváltoztattam a vezeték nélküli internet jelszavát. Diego egy órán át kiabált. Teresa azt mondta, hálátlan vagyok.

Másnap délután apám elindult hozzánk, hogy átadjon egy üveg mézet és füstölt pisztrángot. Saját kulcsa volt a lakáshoz. Amikor belépett, Diego a kanapén hevert, Teresa pedig a konyhában főzött.

– Roberto úr, jó, hogy jött – mondta Teresa, és letette a fakanalat. – Éppen beszélnünk kell a lányáról.

Apám a csomagot egy székre tette. A mézesüveg üvege halkan koppant a fához.

– Hallgatom.

Teresa kihúzta magát.

– Mariana nem áll Diego anyagi szintjén. A fiam sokkal többet dolgozik, ezért önnek havonta huszonötezer pesót kell fizetnie nekünk, amíg a lánya nem keres eleget.

Diego a padlót nézte.

Apám öt másodpercig egyetlen szót sem szólt.

Aztán leült Teresával szemben.

– Huszonötezer pesót? – kérdezte halkan.

– Pontosan.

Roberto lassan bólintott, majd a kabátja belső zsebébe nyúlt. Nem pénztárcát vett elő, hanem egy összehajtott lapot és egy kulcstartót.

– Akkor előbb számoljunk együtt – mondta.

És ekkor Teresa mosolya először megingott…

3. RÉSZ

– Milyen számolásról beszél? – kérdezte Teresa, miközben a műanyag kulcstartót bámulta apám tenyerében.

A konyhaasztal fölött égett a sárga lámpa. A pulton egy félig felvágott hagyma feküdt, és a levegőben odaégett olaj szaga terjengett.

Apám kinyitotta az összehajtott lapot.

– Ennek a lakásnak a havi bérleti értéke harminckétezer pesó. Négy éve éltek itt úgy, hogy egyetlen bérleti díjat sem fizettetek.

Diego felkapta a fejét.

– Apa, ne kezdjük ezt.

– Nem vagyok az apád – felelte Roberto nyugodtan. – És nem kezdtem semmit. Csak megmutatom, mit jelent az a szó, hogy hozzájárulás.

Teresa arca megkeményedett.

– Ön a saját lányától is pénzt kérne?

– A lányom nem kér tőlem pénzt azért, hogy önök ingyen élhessenek.

A lapot Diego elé csúsztatta.

– A lakás az én tulajdonom. Mariana az esküvő előtt aláírta, hogy a használatot bármikor visszavonhatom, ha a házasság megszűnik, vagy ha a lakást engedély nélkül másnak adják át. A szerződésben az is szerepel, hogy a vendég tartózkodása legfeljebb harminc nap lehet.

Teresa felnevetett.

– Ez csak egy papír.

– Hitelesített példány – mondta apám. – És van még valami.

Elővette a telefonját, megnyomott egy gombot, majd az asztalra tette.

Teresa hangja töltötte be a konyhát.

– Ha a fiad többet keres, Mariana apja köteles havonta huszonötezerrel kipótolni a különbséget.

A felvételen ugyanazok a szavak hangzottak el, amelyeket Teresa nekem mondott a reggelen. A nő először elsápadt, aztán Diego felé fordult.

– Te felvetted ezt?

– Én nem voltam ott – mondtam. – De a lakásban hangrögzítő működik a biztonsági rendszer részeként. Apám értesítést kapott, amikor a kulccsal belépett.

Diego felállt. A kanapé rugói nyikorogtak alatta.

– Mariana, ez beteges. Titokban figyeltetsz minket?

– Nem figyeltetlek. Megpróbálom megvédeni magam attól, amit ti családnak neveztek.

Apám újabb lapokat tett az asztalra. Közös költség, javítások, számlák, internet, biztosítás. Minden dátummal, minden átutalással.

– Az elmúlt negyvennyolc hónapban összesen több mint egymillió-hatszázezer pesónyi költséget fizettem ki a lakásra – mondta. – Nem kérek vissza mindent. De a lányom nem fog tovább fizetni olyan emberek helyett, akik őt lenézik.

Teresa keze a kockás terítőn remegett.

– Maga fenyeget minket?

– Nem. Lehetőséget adok. Holnap reggelig visszaadja a kulcsot, és kiköltözik. Diego pedig eldönti, hogy férjként viselkedik-e, vagy továbbra is az anyja mögé bújik.

Diego arca megfeszült.

– Ez az én otthonom is.

– Akkor tanuld meg, mennyibe kerül egy otthon – felelte Roberto.

A következő pillanatban apám telefonja csörgött. Ismeretlen szám volt. Felvette.

– Roberto Hernández beszél.

Hallgatta a vonal másik végén elhangzó szavakat. A szeme fokozatosan elsötétült.

– Nem, ügyvéd úr. Ne küldjön még semmit. Előbb szeretném ellenőrizni, hogy a bejelentés valóban attól a személytől érkezett-e, akire gondolok.

Letette a telefont.

– Mi történt? – kérdeztem.

Apám rám nézett, és most először láttam rajta félelmet.

– Valaki ma reggel elindította a lakás tulajdoni adatainak módosítását. Azt állítják, hogy te ajándékozási szerződéssel a férjedre ruháztad az ingatlant.

Diego hirtelen felém fordult.

– Mariana, te írtál alá valamit?

Éreztem, hogy a gyomrom összerándul.

– Nem.

Apám felvette az asztalról a dossziét.

– Akkor valaki a nevedben hamisított.

A folyosón ekkor megszólalt a kaputelefon. Egy férfihang közölte, hogy hivatalos küldeményt hozott, és csak nekem adhatja át.

Apám a bejárati ajtó felé nézett.

– Mariana, ne mozdulj. Ezt most együtt fogjuk kinyitni…