FOLYTATÁS 4 — Negyvenmillió dollár nyomára bukkantam, aztán a legveszélyesebb férfi magához hívatott — és a főnököm elsápadt

 

FOLYTATÁS 4

A lángok tíz perc alatt elérték a könyvtár ajtaját.

A füst úgy ömlött be a résen, mint valami élő állat.

— Claire, hátra! — ordította Daniel.

Gabriel a padlón feküdt, egyik kezével a vállát szorította. A fehér inge gyorsan vörösödött át, de még ekkor is engem figyelt.

— A meghajtót ne hagyja itt — mondta.

— Maga vérzik.

— A meghajtót vigye.

— Nem fogom magát itt hagyni.

— Nem kértem, hogy mentsen meg.

— Most először ne maga döntsön!

Daniel lerúgta a könyvtár ajtaját, aztán Gabriel karja alá nyúlt. Együtt húztuk őt a hátsó folyosó felé. A falon függő képek üvege a hőtől megrepedt, az egyik keret pedig a lábam elé zuhant.

Ethan és Gabriel fiatalkori fényképe volt.

Gabriel meglátta.

— Hagyd ott — mondta.

— Nem.

Felvettem a fényképet, és a pulóverem alá csúsztattam.

A hátsó kijáratnál a hideg levegő úgy vágott az arcomba, mintha víz alá merültem volna. Kint már szirénák szóltak, a kavicsos úton pedig három fekete jármű állt keresztbe.

Nem a tűzoltók érkeztek először.

Hanem a szövetségi ügynökök.

— Gabriel Mercer! — kiáltotta egy nő a pajzsát felmutatva. — A kezét látható helyre!

Gabriel a térdére rogyott.

Daniel felemelte a kezét.

— Meglőtték. Orvos kell neki.

Az ügynökök körülvették a házat. Egyikük rám nézett.

— Maga Claire Bennett?

— Igen.

— A bizonyíték?

Átnyújtottam a meghajtót.

— A felvétel másolatát már elküldtem.

— Tudjuk. Ezért vagyunk itt.

Gabriel felém fordította a fejét.

— Mondja meg nekik, hogy én szerveztem a pénzmozgásokat.

— Ezt el fogja mondani maga is.

— Nem akarom, hogy maga miattam hazudjon.

— Nem hazudom.

Az ügynökök bilincset tettek rá.

Gabriel nem ellenkezett.

Aznap délelőtt Martin Voss hatszor hívott. Először könyörgött. Aztán fenyegetett. Végül úgy beszélt, mintha ő lenne az áldozat.

A hetedik hívásnál felvettem.

— Claire, figyelj rám. Mercer tönkre akar tenni minket.

— A felvételen a maga hangja hallatszik.

— Megvágták.

— Az időbélyegzőt három külön labor hitelesítette.

— Nem érted, milyen emberekkel állsz szemben.

— Dehogynem. Most már az ön hangján hallom őket.

— Találkozzunk, és mindent elmagyarázok.

— Már mindent elmagyarázott.

Letettem.

Délután az ügyészség egyik tárgyalójában újra lejátszották a hangfelvételt. Martin is ott ült, két ügyvéd között. Gabriel a másik oldalon, bekötözött vállal, lehajtott fejjel.

A saját hangjuk visszhangzott a falakról.

Martin szavai lassan új értelmet nyertek, amikor már nem ő mondta őket, hanem egy hideg hangszóró.

A pénz útvonalát úgy kell kialakítani…

A gyászoló testvér tökéletes álarc…

A kisgyerekkel majd kezd valamit…

Martin arca megfeszült.

— Ez manipuláció — mondta.

Az ügyész megnyomta a leállító gombot.

— Uram, ez az ön hangja.

— Nem így értettem.

— Pontosan így mondta.

Martin ekkor először hallotta kívülről a saját kegyetlenségét. A szája kinyílt, de nem jött ki hang.

Gabriel nem nézett rá.

A tárgyalás hónapokig tartott. Callahant másnap elfogták egy philadelphiai szállodában. Martin együttműködési megállapodást próbált kötni, de a bizonyítékok nem engedték, hogy másokra hárítsa a felelősséget.

Gabrielt is megvádolták pénzmosással, zsarolással és illegális fegyveres akciók finanszírozásával.

Nem menekült el.

Elfogadta a következményeket.

A meghallgatás előtt a folyosón ketten maradtunk. A padló viaszos illata keveredett a kórházi fertőtlenítő szagával, amely még mindig átitatta a kötését.

— Nem kell várnia rám — mondta.

— Tudom.

— Lehet, hogy sokáig tart.

— Tudom.

— És lehet, hogy mire kijövök, maga már mással él.

— Gabriel.

— Csak azt akarom, hogy ne úgy emlékezzen rám, mint valakire, aki magához láncolta.

— Akkor ne láncoljon tovább.

Bólintott.

— Maga mindig ilyen könyörtelenül pontos?

— Csak amikor muszáj.

Elmosolyodott.

A tárgyalóteremben kimondták az ítéleteket. Callahan életfogytig tartó büntetést kapott. Martin hosszú évekre börtönbe került. Gabriel rövidebb, de súlyos büntetést kapott, mert együttműködött, feltárta a szervezetet, és bizonyítékot adott át az öccse meggyilkolásáról.

Ethan özvegye a bíróság előtt azt mondta:

— A férjemet nem hozza vissza semmilyen ítélet. De most végre nem hazugságok között kell felnevelnem a lányunkat.

Gabriel lehunyta a szemét.

A kőház kiégett északi szárnyát soha nem építették újjá. A könyvtár helyén üres, kormos falak maradtak, a kandalló fölött pedig csak egy elszíneződött téglalap jelezte, hol függött a fénykép.

Hat héttel később elvittem neki Ethan képét a fogdába.

— Miért hozta el? — kérdezte Gabriel.

— Mert maga azt mondta, hagyjam ott.

— És maga sosem hallgat rám?

— Nem a fontos dolgokban.

A fényképet az asztalra tettem. Gabriel sokáig nézte, aztán az ujjával végigsimított a megszenesedett szélén.

— Azt hittem, ha elpusztítom Callahant, Ethan visszatér valahogy.

— Tudom.

— Nem tért vissza.

— Nem.

— Maga miért maradt mellettem?

— Nem maradtam maga mellett. Az igazság mellett maradtam.

Erre nem tudott mit mondani.

Hónapok teltek el.

Új állást kaptam egy kis könyvvizsgáló irodában Pittsburghben, közelebb a szüleimhez. Reggelenként sétáltam a folyóparton, délutánonként pedig olyan ügyfelek számait vizsgáltam, akik legfeljebb egy üzletet próbáltak megmenteni, nem egy háborút.

Emily gyakran meglátogatott Seattle-ből. Egyik vasárnap a konyhaasztalnál ültünk, és ő megkérdezte:

— Gabriel bácsi rossz ember?

A kérdés egy gyermek színes ceruzái között feküdt, mégis nehezebb volt minden bírósági iratnál.

— Rossz dolgokat tett.

— De megmentette anyát?

— Egyszer igen.

— Akkor jó?

— Az emberek nem mindig férnek bele egyetlen szóba.

Emily a rajzára hajolt. Házat festett, körülötte fákkal. A ház fölé egy nagy baglyot rajzolt, amelynek egyik szeme nagyobb volt a másiknál.

— Ez te vagy — mondta.

— Miért?

— Mert mindent észreveszel.

Az első hó december elején érkezett. A város lassan kifehéredett, a pékség előtt fahéj illata szállt a levegőben, én pedig egy új irodába tartottam, kezemben a kávémmal.

A telefonom üzenetet jelzett.

Gabrieltől jött.

Azt írta, hogy feltételes szabadlábra helyezési kérelmet adtak be, és hogy ha egyszer hajlandó lennék találkozni vele, nem kérne tőlem semmit.

Csak látni szeretne.

Sokáig néztem a képernyőt.

Régen talán visszamentem volna. Megpróbáltam volna elmagyarázni neki, hogy a bűntudat nem ugyanaz, mint a megbánás. Hogy a szeretet nem jelent felmentést. Hogy nem tartozom egy férfi oldalához csak azért, mert egyszer megcsókolt, miközben a világ minden ajtaja bezárult körülöttünk.

Most azonban egyszerűen ezt válaszoltam:

— Remélem, egyszer valóban békére talál. Én már megtaláltam.

Aztán töröltem az üzenetet.

A bagolytűt az új kabátom gallérjára erősítettem. A vörös zománc megcsillant a hófényben, a kapocs pedig ezúttal szorosan tartott.

Nem kellett többé a sötétben keresnem az utat.

A bagoly már hazafelé nézett.