4. RÉSZ — A maffiafőnök előtt láttam meg az árulót, de amikor rám nézett, a terem egyszerre elnémult

 

4. RÉSZ

A hangfelvétel utolsó szava után néhány másodpercig csak a kihűlő pezsgő buborékai pattantak a poharakban.

Mateo nem mozdult.

Én annál inkább. A mellényem alatt még éreztem a csók nyomát, mintha a bőröm emlékezni akart volna arra, amit az eszem már nem tudott hová tenni.

– Ki volt az a férfi? – kérdeztem.

Arthurt a rendőrök az ajtó felé vitték. Elmosolyodott.

– Kérdezd meg a saját anyádat.

Mateo felkapta a fejét.

– Mit mondtál?

– Hallottad.

Arthur még egy pillanatig nézett bennünket, aztán eltűnt a rendőrök között. A bilincs fémje végigcsörrent a márványon.

Mercer kapitány a telefonjáért nyúlt.

– Minden kijáratot zárjanak le. Ellenőrizzék Arthur embereit, a kikötőket, a számlákat és a régi Viscanti-iratokat.

– Nem megyek sehová – mondta Mateo.

– Maga nem kapott engedélyt, hogy maradjon.

– Akkor tartóztasson le.

Mercer egyenesen a szemébe nézett.

– Ma este még nem. De reggelre nehéz lesz olyan ajtót találnia, amelyik magára nyílik.

Mateo bólintott, mintha ezt elfogadná. Aztán felém fordult.

– Maga tudta, hogy a biológiai apját keresi?

– Nem tudtam, hogy kit keresek. Csak egy nevet kaptam.

– Melyiket?

– Elias Vale.

Mateo arca teljesen elsápadt.

A név az én anyám, Helena Sinclair egyetlen régi levelében szerepelt. Tizenkilenc éves volt, amikor engem megszült, és egész életében azt mondta, hogy az apám meghalt egy kikötői balesetben. Én azért kerültem az ügyészséghez, mert a régi baleset körül ugyanazok a vállalatok bukkantak fel, amelyeket Mateo irányított.

Most azonban a férfi előttem úgy nézett rám, mintha egy sírból lépett volna ki valaki.

– Elias Vale nem az apja neve volt – mondta.

– Hanem?

Mateo az irattartóra nézett.

– Az én apám álneve.

Mintha valaki újra elsütött volna egy fegyvert, csak ezúttal bennem.

– Maga azt állítja, hogy…

– Azt állítom, hogy az apám, Lorenzo Viscanti, éveken át Elias Vale néven élt. Mielőtt megszülettem, beleszeretett egy nőbe. Helena Sinclairbe.

– Az anyámba.

– Igen.

A szó nem akart jelentést kapni.

– Akkor maga és én…

– Nem vagyunk testvérek – vágott közbe gyorsan. – Lorenzo nem az én biológiai apám volt.

Az irattartóban lévő okiratok ezt bizonyították. Lorenzo örökbe fogadta Mateót egy árvaházból, majd a valódi fiát, engem, a hatóságok elől eltitkolta, mert a családja meg akarta ölni Helenát. A laboratóriumi vizsgálat eredménye, amelyet Mateo titokban rendelt meg, ugyanazt mondta ki: Helena és én vér szerinti anya és lánya vagyunk, Elias Vale pedig Mateo örökbefogadó apjának felvett neve volt.

Mercer végigolvasta a papírokat.

– Ez önmagában nem menti fel Viscantit.

– Nem is kérem – mondta Mateo.

Rám nézett.

– Csak azt akarom, hogy tudja, miért figyeltem magára.

– Azért, mert a lánya vagyok?

– Azért, mert a húgomnak hittem magát. Aztán megértettem, hogy ez még veszélyesebb hazugság lenne.

A terem egyik sarkában egy rendőr felvette a földről a törött pezsgőspohár darabjait. Az egyik éles szilánk beleakadt a cipőm talpába. Lehajoltam, és kihúztam.

A telefonom ekkor rezegni kezdett.

Helena hívott.

Felvettem.

– Anya?

Sokáig nem szólt bele. Csak a lélegzetét hallottam.

– Kislányom – mondta végül –, ha Mateo már tudja, akkor neked nincs sok időd.

– Mit tud?

– Azt, hogy Lorenzo nem halt meg.

A vonal túlsó végén ajtó csapódott.

– Hol vagy? – kérdeztem.

– A régi folyóparti házban. És ő is itt van.

– Ki?

Helena hangja elcsuklott.

– A férfi, akit egész életedben halottnak hittek.

Mateo közelebb lépett, de én felemeltem a kezem.

– Anya, zárd be az ajtót!

– Már késő – suttogta Helena. – Lorenzo azt üzeni, hogy a lányát akarja látni. Téged…

Aztán sikoly hallatszott, majd a vonal elnémult.

Mateo már a kabátjáért nyúlt.

– Megyünk.

– Maga nem parancsol nekem.

– Nem. De tudom, hogyan gondolkodik Lorenzo.

– Maga szerint ő szervezte a támadást?

– Arthur csak a puccsot szervezte. Lorenzo a háborút.

Kint ekkor újabb szirénák hangzottak fel. Mercer emberei kapták a hírt, hogy a folyóparti háznál mozgást észleltek.

Mateo felém nyújtotta a kezét.

– Most már nem kell azt mondania senkinek, hogy mellettem aludt.

– És ha elmegyek magával?

– Akkor először életben maradunk. Utána maga eldönti, akar-e még valaha látni.

Megfogtam a kezét.

Nem azért, mert bíztam benne.

Hanem mert a hangfelvételen hallott férfi az anyám házában volt, és valaki végre kimondta azt a mondatot, amelytől nyolc hónapon át féltem: az ügyem nem egy maffiacsaládról szólt, hanem az én családomról.

A folyóparti házhoz tizenöt perc alatt értünk. A hajnal még nem világosodott ki, a köd vastag csíkokban ült a víz fölött. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt.

– Helena! – kiáltottam.

Válasz nem érkezett.

A nappaliban feldöntött szék, eltört lámpa és egy vércsepp mellett találtuk meg anyám telefonját. Mateo a padlóra térdelt.

– Nem sokkal előttünk járnak.

A konyhaasztalon egy fénykép feküdt. Anyám volt rajta fiatalon, karjában egy pólyás babával. A kép hátoldalán egyetlen mondat állt:

„A lányomért jövök, amikor készen áll.”

A betűket felismertem. Ugyanaz a kézírás volt, amelyet a régi levélben láttam.

A rendőrök átkutatták a házat, de Helenát nem találták. A garázsban viszont egy régi teherautó nyomai vezettek a folyó felé. Mercer rádión utasította az embereit, hogy zárják le a partot.

Mateo mellettem állt, kezében a fényképpel.

– Viscanti – mondta Mercer –, most már maga is tanú. Ha segít, talán megússza a börtönt.

– Nem kérek alkut.

– Akkor mit kér?

– Hogy találják meg Helenát.

– És Lorenzo?

Mateo a fényképre nézett.

– Őt is.

A következő három napban minden összeomlott, amit Arthur és Lorenzo felépített. A hangfelvételek alapján a nyomozók megtalálták a fegyverszállítmányokat, a hamis számlákat és azokat a tisztviselőket, akik évekig pénzt fogadtak el. Arthur kihallgatásán először tagadott, majd amikor lejátszották neki a saját hangját, lehajtotta a fejét.

A tárgyalóteremben ültem, amikor a felvételt mindenki előtt elindították.

„Ha Mateo életben marad, a régi titok napvilágra kerül.”

A hangom is hallatszott a háttérben, ahogy azt mondom: „Maga megőrült?”

Egy pillanat alatt visszakerültem abba a bálterembe.

A férfiak körülöttem elnémultak.

Most először hallottam kívülről, mit mondtam akkor. A félelmem nem gyengeségnek hangzott. Hanem annak, ami volt: figyelmeztetésnek.

Arthur felém fordult.

– Te tetted ezt.

– Nem. Te mondtad ki.

A bíró később kimondta az ítéletet. Arthur hosszú évekre börtönbe került, és Lorenzo Vale-t néhány héttel később egy kikötői raktárban találták meg. Helena életben volt. Egy pincében tartották fogva, de amikor rátaláltunk, csak egyetlen kérdést tett fel.

– Haragszol rám?

Megfogtam a kezét.

– Igen.

A szeme megtelt könnyel.

– Megértem.

– De még mindig az anyám vagy.

Ez volt az első igaz mondat, amelyet évek óta mondtunk egymásnak.

Mateo minden vagyonát átadta az ügyészségnek, kivéve egy kis lakást a város északi részén. Tanúvédelmi megállapodást kötött, és hónapokig vallomást tett. Nem lett belőle hős.

Csak végre nem próbált szörnyetegként túlélni.

Én egy másik városba költöztem, ahol reggelente egy folyóparti jogsegélyközpontban dolgoztam. Kávét főztem az ügyfeleknek, aktákat rendeztem, és esténként a lányommal, Lilyvel rajzoltam a konyhaasztalnál. Lily nem tudott a maffiáról. Csak azt tudta, hogy anya néha rosszat álmodik, és hogy a törött tárgyakat nem mindig kell kidobni.

Az első hó november végén érkezett.

Lily a kabátja zsebéből elővett egy kis fémdobozt.

– Ezt neked készítettem.

Kinyitottam.

Benne volt az a pezsgőspohárból kihúzott apró üvegszilánk, amelyet hónapokig őriztem a fiókomban. Lily vastag papírba csomagolta, és egy feliratot ragasztott rá: „Ami eltört, nem mindig veszélyes.”

Nevetnem kellett, aztán sírni kezdtem.

– Tetszik? – kérdezte.

– Nagyon.

Hetekkel később Mateo levelet küldött. Nem volt benne fenyegetés, sem magyarázkodás. Csak egy rövid mondat.

„Ha egyszer beszélni szeretnél, tudod, hol találsz.”

Sokáig néztem a papírt.

Aztán ezt válaszoltam:

„Már tudom, hol találom magamat. Nem szeretnék visszamenni.”

Nem gyűlöltem Mateót. Ez volt benne a legnehezebb. Tudtam, hogy megmentette az életemet azon az estén, és azt is tudtam, hogy ugyanahhoz a világhoz tartozott, amelyben az életemre törtek.

Az ember néha hálás lehet valakinek úgy is, hogy közben bezárja mögötte az ajtót.

Aznap este Lily rajza ott feküdt a konyhaasztalon. Három ember állt rajta a hóban: egy kislány, egy nő és egy magas férfi, mindannyian egymástól távol.

– Ez ki? – kérdeztem a magas alakra mutatva.

– Nem tudom – felelte Lily. – Csak rajzoltam valakit, aki végre elengedte a kezedet.

Az ablakon túl puhán hullott a hó.

A fémdobozt a tenyerembe vettem, és a benne lévő üvegszilánk elkapta a lámpa fényét.

Most már nem emlékeztetett a lövésekre.

Arra emlékeztetett, hogy túléltem azt az éjszakát, amikor mindenki más az életemről döntött.

És először én döntöttem helyettük.