A fiam fél hajjal érkezett haza a fodrásztól, de amikor Lewis úr bezárta az üzletet, az arca elsápadt

Amikor Tyler fél hajjal érkezett haza, még nem tudtam, hogy azon a délelőttön valaki a fiam életét akarta elvenni tőlem.

A jobb oldala gondosan fel volt nyírva, a bal oldalon viszont hosszú, szőke tincsek tapadtak a nyakához. A konyhaasztalon kihűlt kávém mellett álltam, és csak néztem őt.

– Tyler, mi történt a hajaddal?

A fiam lesütötte a szemét. Egy apró, piros műanyag hajcsat lógott a fülénél, amit Lewis úr mindig a köpenyére csíptetett, hogy ne hulljon a haj a vendég szemébe.

– Abbahagyta.

– Ki?

– Lewis úr.

– Miért?

Tyler megvonta a vállát. Ez volt az első dolog, amitől igazán megijedtem. A fiam nyolcévesen általában öt perc alatt elmesélte, ki csalt a baseballmeccsen, melyik szendvicset ette meg a barátja, és milyen felhő hasonlított egy sárkányra.

Most csak szorongatta a kék, kopott baseball-labdát, amit mindig magával vitt az üzletbe.

– Fáj valamid? – kérdeztem.

– Nem.

– Valaki bántott?

– Nem.

– Akkor nézz rám!

Tyler rám nézett. A szeme nedves volt, de nem sírt.

– Anya, kérlek, menjünk vissza.

Azonnal felhívtam Lewist. Az üzlet három sarokra volt, és négyéves kora óta ugyanaz az ember vágta Tyler haját. Lewis úr tudta, hogy a fiam a Vörös Sólymoknak szurkol, szőlős nyalókát tartott neki a pult mögött, és minden alkalommal megengedte, hogy Tyler válassza ki a zenét.

Amikor nemrég elkezdtem egyedül odaküldeni, úgy éreztem, biztonságban van.

– Lewis, mi történt? – kérdeztem, amikor végre felvette.

A vonal másik végén valaki zihált.

– Anna, én… sajnálom.

– Mit sajnál?

Hosszú csend következett. Aztán meghallottam, hogy sír.

– Nem tudtam befejezni a hajvágást. Nem tudtam, miután Tyler megtette.

A gyomrom összerándult.

– Mit tett a fiam?

– Gyere vissza vele. Kérlek. Most rögtön.

– Lewis, válaszolj!

– Van itt valami, amit látnod kell.

Dél előtt néhány perccel már az utcán siettünk. Tyler mellettem lépkedett, a baseball-labdát a mellkasához szorítva. Minden saroknál újra megkérdeztem, mi történt.

– Valaki mondott neked valamit?

Rázta a fejét.

– Lewis úr kiabált?

Újabb fejrázás.

– Te kérted, hogy álljon meg?

Most sem válaszolt.

A hallgatása hangosabb volt bármilyen kiáltásnál.

Az üzlet kirakatában a „Nyitva” tábla helyén már a „Zárva” felirat lógott, pedig szombatonként Lewis délig soha nem zárt be. A redőny félig le volt húzva. Belül egyetlen lámpa égett, sárga fénye remegett a poros üvegen.

Lewis úr az ajtó mögött várt. Amikor meglátott, kinyitotta a zárat, de nem köszönt. Az arca foltos volt a sírástól, kezében pedig egy kicsi, fekete csavarhúzót szorongatott.

– Tyler, maradj mögöttem! – mondtam.

– Nem tőle kell félned – suttogta Lewis.

– Akkor kitől?

Nem felelt. Csak beljebb lépett, és a falon függő, régi baseball-labdás órára mutatott. Az óra évek óta öt percet késett. Most azonban nem járt.

A fal alatt friss karcolások húzódtak. A padlón apró faforgács hevert, a tükör előtt pedig egy szétszakadt műanyag burkolat feküdt.

– Tyler találta meg – mondta Lewis rekedten. – A hajvágás közben.

– Mit talált meg?

Lewis úr a hátsó helyiség felé nézett. Valahonnan halk, szabályos kattogás hallatszott.

– Azt, amit én hónapok óta nem vettem észre.

Aztán a pult mögé nyúlt, és előhúzott egy vastag, barna irattartót. A keze megállt a kapocs fölött. Én pedig már tudtam, hogy ha kinyitja, semmi sem marad olyan, mint előtte…

MÁSODIK RÉSZ

Lewis ujja még mindig az irattartó fémkapcsán pihent, amikor Tyler hirtelen felsikoltott.

– Ne nyisd ki!

A hangja végigszaladt az üres üzleten. A nyakamon felállt a szőr.

– Miért ne? – kérdeztem.

Tyler Lewisre nézett, aztán rám.

– Mert ő azt mondta, nem szabad.

– Ki mondta?

Lewis arca elfehéredett.

– Tyler, én soha…

– Nem te – vágott közbe a fiam. – A telefonban lévő férfi.

A hátsó helyiségből ismét hallatszott a kattogás. Most már felismertem: egy régi hangrögzítő működött valahol a fal mögött.

Lewis úr letette az irattartót a pultra, és odarohant az órához. A falemez egyik sarkát Tyler valóban kifeszíthette a baseball-labda fémből készült kulcstartójával. A nyílás mögött egy apró fekete készülék villogott.

– Ezt szedte ki a fiam? – kérdeztem.

– Igen.

– Ez micsoda?

– Nem tudom.

– Lewis!

– Tegnap este találtam egy hasonló vezetéket a szék alatt. Azt hittem, régi riasztó. Ma reggel Tyler meglátta ezt az órában. Azt mondta, a labda közepén van egy üvegdarab, ami mindig ugyanúgy csillan.

Tyler még szorosabban markolta a kulcstartót.

– Olyan volt, mint egy bogár szeme – mondta.

Lewis kivette a készüléket a falból. A kattogás azonnal elhallgatott. A csend ettől még fenyegetőbb lett.

– Miért sírsz? – kérdeztem.

Lewis rám nézett.

– Mert ma reggel valaki felhívott, és azt mondta, ha a fiú beszél, mindketten bajba kerülünk.

– Ki volt az?

– Nem láttam a számot.

– De hallottad a hangját.

– Igen.

A pult alól elővette a telefonját. A kijelzőn egyetlen ismeretlen hívás szerepelt. A hívás időpontja: 10 óra 17 perc.

Tyler ekkor olyan halkan szólalt meg, hogy alig hallottam.

– Anya, az a férfi tudta a nevedet.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Mikor hallottad?

– Amikor a mosdóban voltam. A fal mögül beszélt. Azt mondta, hogy ma délben elviszlek.

Lewis nekidőlt a tükörnek. A háta mögött pókhálós repedés futott végig az üvegen.

– Nem hallottam semmit – nyögte. – Az üzletben voltam, mégis nem hallottam.

– Hol van a felvétel? – kérdeztem.

– Talán ezen.

A készülék oldalán egy apró nyílás volt. Lewis beleillesztett egy memóriakártyát, de azonnal megrázta a fejét.

– Nincs áramforrása. Valaki távolról indította.

– Akkor hívjuk a rendőrséget.

Lewis felém kapta a tekintetét.

– Még ne.

– Miért?

– Mert ha az a férfi figyeli ezt a helyet, tudni fogja, hogy megtaláltuk.

A szavai után megszólalt a telefonom.

A kijelzőn a nevem mellett egy régi fénykép jelent meg. Én álltam rajta Tylerrel, amikor még óvodás volt. A képet azonban soha nem tettem közzé. Egyedül egy ember készítette.

A volt férjem, Viktor.

Öt éve nem hallottam a hangját. Öt éve azt hittem, végleg eltűnt az életünkből.

A hívás megszakadt, majd üzenet érkezett.

„Ne vidd el a fiút. Még van időd.”

Tyler arca megváltozott.

– Ő volt az – mondta. – Ő beszélt a fal mögött.

Lewis úr ekkor kinyitotta az irattartót. Felül egy fénykép feküdt, alatta dátumokkal teli lapok, majd egy lezárt boríték.

– Ezt tegnap találtam a hátsó szekrényben – mondta. – De mielőtt megnézhetnénk, valakinek el kell mondanom, miért kerültek ide ezek a dolgok.

– Mondd el most!

Lewis a hátsó ajtóra meredt. Kívül kavics roppant.

Valaki megállt az üzlet előtt.

A kilincs lassan lenyomódott, miközben Lewis a boríték fölé hajolt, és suttogva kimondta:

– Viktor nem ma kezdett figyelni titeket…

HARMADIK RÉSZ

– Hanem öt évvel ezelőtt – fejezte be Lewis.

A hátsó ajtó kilincse tovább mozdult, aztán hirtelen elengedett. Kint léptek távolodtak a kavicsos járdán. Senki sem lélegzett.

Lewis bezárta a reteszt, majd visszatért a pulthoz. A barna irattartóban valóban fényképek voltak. Rólam és Tylerről készültek: a lakásunk előtt, az iskola kapujánál, a játszótéren. A dátumok az elmúlt hónapokra estek.

Az egyik képen Tyler az üzletből kilépve éppen a kezében tartotta a kék baseball-labdát.

– Ezeket hol szerezted? – kérdeztem.

– Nem én készítettem őket.

– Akkor miért voltak nálad?

Lewis lenyelte a könnyeit.

– Viktor három hónapja megjelent nálam. Azt mondta, bajban van, és csak néhány régi számlát akar átnézni. Tudta, hogy régen együtt dolgoztunk. Beengedtem a hátsó helyiségbe.

– Te ismerted őt?

– A testvérem barátja volt. Azt hittem, évekkel ezelőtt meghalt.

– Én is ezt hittem.

Lewis a lezárt borítékra mutatott.

– Tegnap este megtaláltam a falban. Aztán felhívott. Azt mondta, ha bármit átadok neked, Tyler eltűnik.

A kezem remegett, amikor feltéptem a borítékot. Benne hivatalos iratok, egy hangrögzítő és egy fénykép volt. A fényképen Viktor állt egy parkolóban. Mellette egy férfi, akit felismertem: Márton, a volt férjem ügyvédje.

Az első irat egy rendőrségi bejelentés másolata volt. Viktor öt évvel korábban nem halt meg. Saját halálát jelentette be hamisan, majd egy másik országba menekült, miután jelentős tartozásokat hagyott maga után.

A második iratból kiderült, hogy az elmúlt hónapokban megpróbálta bizonyítani: én veszélyeztetem Tyler biztonságát. A rejtett kamerákkal és hangfelvételekkel olyan jeleneteket akart rögzíteni, amelyeket később ellenem használhat.

– Ő akarta elvenni tőlem a fiamat – suttogtam.

– És ma akarta megtenni – mondta Lewis.

A hangrögzítőn megnyomtam a lejátszás gombját.

Viktor hangja töltötte be az üzletet.

– Délben a fiú kijön egyedül. Te eltereled Annát, én pedig beszélek vele. Ha ellenkezik, megmutatod neki a felvételeket. Azt fogja hinni, hogy elveszíti a gyerekét.

Lewis hangja remegett a felvételen.

– Én ebben nem veszek részt.

– Már részt veszel. A kamerák a te üzletedben vannak.

– Vedd ki őket!

– Ha nem segítesz, mindenki azt fogja gondolni, hogy te készítetted a felvételeket.

Tyler sírni kezdett. Lewis lehunyta a szemét.

– Anya, én csak azt akartam, hogy ne lásson minket – mondta a fiam.

Letérdeltem elé, és magamhoz öleltem. A hajának egyik oldala rövid volt, a másik hosszú, kusza tincsekben lógott a vállára.

– Megmentettél minket – súgtam.

Ekkor a telefonom újra megszólalt. Ezúttal Márton hívott.

– Anna, ne csinálj semmit meggondolatlanul – mondta, amikor felvettem. – Viktor bizonyítékokat gyűjtött ellened.

– Miért segítesz neki?

– Mert ha rendőrségre mész, a felvételek nyilvánosságra kerülnek.

– Te tudtál erről?

A vonal túlsó végén csend lett.

Lewis úr ekkor a kezébe vett egy második, vékonyabb iratot, amely eddig az irattartó alján lapult.

– Anna – mondta nagyon halkan –, ezen a lapon Viktor aláírása van. De ez nem rólad szól.

– Akkor kiről?

Lewis lenézett a papírra, és az arca még a korábbinál is sápadtabb lett.

– Tyler apaságáról. És az aláírás dátuma egy nappal azelőttre esik, hogy Viktor eltűnt volna…