A főnököm magas lázzal küldött ki az étteremből az özönvízszerű esőbe, miközben pontosan tudta, hogy huszonhárom dollár maradt a számlámon és nincs hová mennem.
— Addig ne gyere vissza, amíg nem szűnsz meg fertőző lenni — mondta, miközben fel sem nézett a pénztárból.
A vizes pincérnői ruhám a bőrömhöz tapadt. A kezemben szorongatott papírpohárban langyos tea volt, amit én fizettem ki, pedig aznap már az antibiotikumom is negyvennyolc dollárba került. Húsz perccel korábban majdnem elejtettem két tányért. A lámpák körül karikák táncoltak, mégis elindultam a hat háztömbnyire lévő apró szobám felé.
Kilenc óra tizenhét perckor fordultam be a mellékutcába.
A fekete szedán már ott állt.
Sötétített ablakai mögött senkit sem láttam, motorja pedig olyan halkan járt, mintha csak rám várt volna. Amikor gyorsítottam, ő is megindult. Lassan. Türelmesen. Pontosan tudta, merre tartok.
A térdem végül felmondta a szolgálatot. Nekidőltem egy nedves téglafalnak, aztán a járdára zuhantam. A hideg beton átütött a ruhámon. Emlékszem az eső szagára, az olajra és egy férfi bőrdzsekijének különös, füstös illatára.
A következő pillanatban erős karok emeltek fel.
Egy fekete bőrülésen tértem magamhoz. Velem szemben egy éles vonású férfi ült, hátrafésült hajjal és olyan tekintettel, amely nem kért engedélyt semmihez.
— Ki maga?
— Lázad van.
— Haza kell mennem.
— Nem mehetsz.
Vizet és két fehér tablettát nyújtott felém.
— Idegentől nem fogadok el gyógyszert.
— Ha ártani akartam volna, nem kellett volna elaltatnom.
A legijesztőbb az volt, hogy hittem neki.
Aztán kimondta a nevemet, a koromat, a munkahelyemet és a lakcímemet. Azt is tudta, hogy egyedül élek.
— Honnan tud mindent?
— Figyelek arra, ami az én területemen történik.
Akkor ismertem fel. Dante Russo volt az, akinek a nevét az étteremben mindenki csak suttogva ejtette ki.
— Férfiak figyelik a lakásodat — mondta. — Ha oda visszamész, nem éred meg a reggelt.
— Miért védene meg engem?
A szeme elsötétült.
— Mert mostantól az én védelmem alatt állsz.
A kapuk kitárultak előttünk. Dante kiemelt az autóból, és bevitt a házba. Reggel egy selyempizsamában ébredtem, az éjjeliszekrényen pedig egy szürke, lezárt boríték várta a nevemet. Amikor Dante belépett, még csak annyit mondott, hogy apám, Robert Morgan tízmillió dollárt lopott, és Viktor Petrov tudja, hol vagyok.
Ekkor a kert felől riasztó harsant, Gabriel pedig berontott a könyvtárba.
— Főnök, hárman átjutottak a kerítésen!
Dante rám nézett, majd a rejtett ajtóhoz lépett. A monitoron három fegyveres férfi jelent meg, és az egyikük lassan a magasba emelte a kezét…
2. RÉSZ
…aztán Dante előhúzta a fegyverét, de nem lőtt. Nyugodt hangon mondott valamit az embereinek, mire a képernyőn a három támadó egyenként térdre esett.
— Petrov emberei? — kérdeztem.
Gabriel mellettem állt, mozdulatlanul, mint egy kőfal.
— Valószínűleg. De valaki pontosan megadta nekik a ház helyét.
— Valaki innen?
Gabriel nem válaszolt. Nem is kellett.
Egyetlen óra alatt minden biztonságérzetem eltűnt. Nemcsak az apám és Viktor Petrov jelentett veszélyt. Az áruló talán ugyanabban a házban lélegzett, ahol Dante elrejtett engem.
A monitorokat néztem, amíg Dante kint kihallgatta a férfiakat. Nem kiabált. Éppen ez volt benne a legfélelmetesebb. A nyugalma olyan volt, mint egy bezárt ajtó mögötti sötét szoba.
Amikor visszatért, vérfolt sötétlett a mandzsettáján.
— Meghaltak? — kérdeztem.
— Kettő.
— És a harmadik?
— Még beszél.
Dante csak engem nézett, mintha azt ellenőrizné, nem sérültem-e meg.
— Petrov tudja, hogy fontos vagy nekem — mondta. — Már nemcsak apád pénzéről van szó. Rajtad keresztül akar fájdalmat okozni nekem.
— Nem vagyok a tulajdonod.
— Tudom.
— Mégis folyton azt mondod, hogy a védelmed alatt állok.
— Mert így van.
A szavai dühítettek. Mégis évek óta először akadt valaki, aki a biztonságomat nem kellemetlen részletnek, hanem élet-halál kérdésének tekintette.
Dante elmondta, hogy két éve figyel. Tudta, milyen festményeket készítettem, mielőtt feladtam a művészetet. Tudta, hogy a hátsó ajtónál maradék szendvicset adok egy vörös macskának. Még azt is tudta, hogy anyám halála után a régi telefonszámát hívtam, csak hogy halljam a hangpostáját.
— Ez nem normális — suttogtam.
— Soha nem állítottam, hogy normális vagyok.
Az egyik szobában festőműhelyt rendezett be nekem. Vásznak, ecsetek és festékek sorakoztak benne, pontosan olyan fényben, amilyenről mindig álmodtam.
— Ez nem vendégszeretet — mondtam.
— Nem.
— Akkor mi?
— Felkészülés.
Vacsoránál Dante arra kért, segítsek megtalálni az apámat.
— És ha nemet mondok?
— Nem tudlak megvédeni.
— Ez nem választás.
— Ebben a világban ritkán kapunk olyan választást, amilyet szeretnénk.
Később megcsókolt. Tudtam, hogy olyan emberhez érnek az ajkaim, aki képes bármit megtenni. Mégsem húzódtam el.
Másnap reggel Gabriel egy szürke borítékot hozott. A biztonsági szobában, egy deszka alatt találták, amelyből kék cérnaszál szakadt ki. A borítékon az én nevem állt.
Dante feltépte a pecsétet, elolvasta az első lapot, és az arca szürkévé vált.
— Ellie, apád nem a pénzzel szökött meg. Olyasmit rejtett el, amit Petrov öt éve keres — mondta, majd a következő fényképre pillantott…
3. RÉSZ
…és ekkor végre megértettem, miért kellett mindenkinek elhallgattatnia az apámat.
A borítékban fényképek, bankszámlák számai és egy apró adathordozó volt. Robert Morgan nem saját magának lopta el a tízmillió dollárt. Öt éven át kettős életet élt: könyvelőként vezette Petrov embereinek számláit, közben pedig bizonyítékokat gyűjtött fegyverkereskedelemről, lefizetett hivatalnokokról és megrendelt gyilkosságokról.
A nekem küldött pénz egy része valóban arra szolgált, hogy követhessen. De a többi az életemet védte. Apám azt remélte, ha mindenki azt hiszi, távolról irányít engem, Petrov nem fog azonnal megölni.
— Hol van? — kérdeztem.
Dante az utolsó fényképre mutatott. A háttérben egy kis vasútállomás kék táblája látszott. Felismertem anyám szülővárosát.
Azonnal útnak indultunk. Dante csak Gabrielt és Mariát vitte magával. A kapunál azonban észrevettem egy férfit, akinek heg húzódott az állán. A mandzsettáján zöld rózsa alakú kapocs csillogott.
Ugyanezt a jelet láttam az egyik fényképen.
— Ő adta át Petrovnak a címemet — mondtam.
Dante rá sem nézett.
— Tegnap óta tudom.
— Akkor miért él még?
— Mert elvezet minket Petrovhoz.
A régi állomás raktárában találtuk meg apámat. Sovány volt, ősz, és a tenyerében azt a zöld köves gyűrűt tartotta, amelyre gyerekkoromból emlékeztem.
— Ellie — suttogta. — Nem lett volna szabad hazugságban felnőnöd.
Pofon vágtam. Aztán zokogni kezdtem.
Robert elmondta, hogy Petrov néhány nappal korábban a kikötőbe kényszerítette. Tudta, hogy ha megszerzi a bizonyítékokat, mindkettőnket megöl. Ezért rejtette az üzenetet a borítékba, és abban bízott, hogy Dante felismeri a jeleket.
A lámpák ekkor kialudtak.
Petrov emberei körbevették a raktárt. A zöld kapcsos férfi nyitotta ki nekik az oldalsó ajtót. Dante azonban előre felvételt készített a vallomásáról, és már továbbította is a rendőrségnek.
A lövöldözés kevesebb mint egy percig tartott. Gabriel megsebesült a karján, Petrov pedig a hátsó kijárat felé menekült. Ott én vártam rá a telefonommal.
— Viktor Petrov — mondtam, bár remegett a lábam — ezúttal nincs hová futnod.
A rendőrök percekkel később érkeztek. A felvételek, a számlák és Robert vallomása elegendőnek bizonyult. Petrovot letartóztatták, az áruló börtönbe került, apám pedig önként feladta magát.
Dante minden bizonyítékot átadott, és törvényes vállalkozásait is megtisztította a bűnszervezettől.
Három hónappal később saját műhelyem lett. Nem Dante házában. Olyan helyen, ahol a kaput egyedül nyithattam ki.
Robertnek ritkán válaszoltam a fogdából, de már nem bűntudatból.
Dante egy este kulcsokat tett elém.
— Elmehetsz.
— Tudom.
— És?
Megfogtam a nyakkendőjét.
— Maradok. Most először azért, mert én választottam.
Odakint újra esni kezdett. Régen az eső a lázat, a magányt és a félelmet jelentette. Most csak álltam Dante mellett, és néztem, ahogy a cseppek szétmorzsolódnak az ablakon.
Aznap este az eső nem elvett tőlem valamit.
Hanem megmutatta, hogy a romok között is lehet saját életet választani.













