4. RÉSZ — A férjem a szeretőjét vitte a jótékonysági estére, engem pedig otthon hagyott, de amikor bemutatták a házigazdát, elfelejtett mosolyogni

4. RÉSZ

A férfi hívása után néhány másodpercig senki sem szólt.

A háttérben tovább szólt a zenekar, de a dallam hamisnak és távolinak tűnt. A telefonomat úgy szorítottam, hogy a széle belevágott a tenyerembe.

– Ki volt az? – kérdezte Márton.

– Nem tudom.

– Mit küldött?

Megmutattam neki a fényképet.

Márton arca azonnal megfeszült.

– Ez a nagyapja dolgozószobája.

– Tudom.

– Az alapító okiratnak ott kellene lennie az archívumban.

– Talán már nincs ott.

Andrej egy lépést tett felénk.

– Add ide a telefonodat.

– Nem.

– Olena, fogalmad sincs, mibe keveredtél.

– Dehogynem. Nyolc éve hallgatom, ahogy úgy beszélsz a vállalatról, mintha egyedül építetted volna fel.

– Én dolgoztam érte!

– Te használtad.

Márton felemelte a kezét.

– Vovcsenko úr, a biztonságiak kikísérik.

– Ez az én estém!

– Már nem.

A mondat olyan egyszerűen hangzott el, hogy Andrej egy pillanatra elvesztette a hangját.

Két biztonsági őr jelent meg az ajtóban. Valentina tiltakozni kezdett, Krisztina pedig a telefonját nézte, amelyen egymás után jelentek meg az üzenetek.

– Anya, mindenki erről beszél – suttogta. – A vendégek tudják, hogy baj van.

– Ne hívj anyának – mondtam neki.

Krisztina rám nézett.

– Én nem tudtam, hogy ez idáig fajul.

– Tudtad, hogy megaláztok. Az is elég volt.

Viktoria nem szólt semmit. Csak Andrejt nézte.

– Azt mondtad, minden a tiéd – mondta végül.

– Most nem alkalmas az idő.

– Neked soha nem volt alkalmas az idő az igazságra.

A biztonságiak kikísérték Andrejt a folyosóra. Én utánuk mentem, mert a félelem ellenére hallani akartam, mi történik vele, amikor már nem tudja irányítani a szobát.

A folyosó végén az ügyvédje, Tamás Radványi várta. A férfi egész este a telefonját figyelte, és úgy nézett ki, mint aki már előre tudja, hogy veszíteni fog.

– Tamás, intézd el ezt – parancsolta Andrej. – Azonnal.

– Mit intézzek el?

– Állítsd le Olenát. Tiltsd meg neki, hogy használja a felvételt.

Tamás lassan felnézett.

– A felvétel hitelesnek tűnik.

– Te az én ügyvédem vagy.

– Eddig az voltam.

– Mit jelent ez?

Tamás visszaadta neki a dossziét.

– A holnapi tárgyaláson nem képviselem önt. Ma este olyan iratokat láttam, amelyek alapján nekem is kötelességem jelzést tenni.

Andrej arca eltorzult.

– Te is elárulsz?

– Nem én árultam el magát. Ön rögzítette, amit tett.

A szavak után Márton elindította a felvételt az előcsarnokban elhelyezett nagy képernyőn. A vendégek lassan köré gyűltek.

Andrej saját hangja szólt a teremben.

„Nyolc évig elhitette magával, hogy nélkülem senki.”

A férfi megdermedt.

Nem a hangfelvétel miatt.

Hanem azért, mert most először hallotta a saját mondatait mások fülével.

A vendégek nem nevettek. Senki sem nézett rá együttérzően. Egy idős orvos lehajtotta a fejét, majd odalépett hozzám.

– Elnézést kérünk, hogy eddig neki hittünk.

– Nem kell bocsánatot kérnie – mondtam. – Csak ne segítsenek többé neki hazudni.

Aznap éjjel az igazgatóság rendkívüli határozatban felfüggesztette Andrejt, zárolta a vállalati számlákhoz való hozzáférését, és feljelentést tett a hamis iratok miatt. Viktoria együttműködött a vizsgálatban, cserébe azért, hogy őszintén elmondja, hogyan készítették elő a csalást. Valentina a ház előtt sírt, de nem mentem oda hozzá.

Krisztina másnap egyetlen üzenetet küldött: „Nem tudom visszacsinálni.”

Ezt válaszoltam: „Én sem.”

A nagyapám dolgozószobájának fényképét még azon az éjjel újra megkaptam. Mártonnal együtt elmentünk a régi házhoz, amelyet évekkel korábban bezártak. A helyiséget feldúlták. A könyvek a padlón hevertek, a falon üres négyszög maradt az alapító okirat helyén.

Az asztal fiókjában azonban megtaláltam egy régi magnókazettát.

A címkén nagyapám kézírása állt: „Olena tizennyolcadik születésnapjára.”

A kazettán a hangja szólt.

– Ha ezt hallgatod, már tudod, hogy az Obrij Kapital nem egyszerűen vállalat. Ez a családod munkája, és egyetlen ember sem veheti el tőled csak azért, mert hangosabban beszél.

Aztán elmondta, hogy Andrej évekkel korábban megkereste őt, és segítséget kért a cég megmentéséhez. Nagyapám adott neki lehetőséget, pénzt és vezetői állást, de a tulajdonjogot soha nem adta át.

Andrej nem felépítette a birodalmat.

Csak belépett egy már létező házba, majd megpróbálta kirúgni belőle az örökösét.

Három héttel később elköltöztem abból a házból. Nem a régi lakásomba mentem vissza, hanem egy kisebb, folyóparti lakásba a város másik felén. A konyhaablakból villamosokat láttam, reggelente friss kenyér illata szállt fel az utcáról, és senki nem kérdezte meg, miért nem ragyog eléggé az asztal.

Az Obrij Kapital irodájában új munkarendet vezettem be. Hetente egyszer személyesen találkoztam azokkal az alkalmazottakkal, akik korábban csak a nevemet látták szerződéseken. Nem akartam többé láthatatlan maradni.

Márton egyszer megkérdezte:

– Nem fél attól, hogy mindenki csak a botrány miatt figyel önre?

– Féltem attól, hogy senki sem fog figyelni rám. Ez már elmúlt.

A válás négy hónappal később zárult le. Andrej nem kapott részesedést a vállalatból. A bíróság megállapította, hogy a házastársi vagyonból származó követelései hamis dokumentumokra épültek, a büntetőeljárás pedig külön folytatódott.

Nem éreztem diadalt.

Csak csendet.

Egy novemberi reggelen az irodám ablakánál álltam. Az első hó apró pelyhei ráültek a párkányra. A kávém mellett egy gyermekrajz feküdt, amelyet a kórház egyik támogatott kis betege küldött nekem. A rajzon egy nő állt egy nagy ajtó előtt, mögötte pedig napfény ragyogott.

A nő kezében egy apró borostyánszínű fülbevaló volt.

A rajz alá ezt írták: „Aki megtalálta a saját kulcsát.”

Aznap este Andrej új üzenetet küldött.

„Beszélnünk kell. Tudom, hogy mindent elrontottam. Kezdjük újra. Csak egyszer találkozz velem.”

Sokáig néztem a képernyőt.

A régi Olena talán válaszolt volna. Talán magyarázatot keresett volna, talán megpróbálta volna megmenteni azt az embert, aki mindig azt mondta, hogy ő mentette meg őt.

Én azonban csak ennyit írtam:

„Nem haragszom rád. De többé nem adom vissza neked az életemet.”

Aztán töröltem az üzenetet, és kikapcsoltam a telefont.

Hazafelé megálltam a régi ház előtt, amelyet már eladtak. A kapu zárva volt, a kertben nedves levelek tapadtak a kövekre. A zsebemben megéreztem a borostyánfülbevaló párját, amelyet azon az első estén viseltem.

Nyolc évig azt hittem, egy ékszer csak arra való, hogy valaki más szemében értékesebbnek tűnjek.

Most már tudtam, hogy nem az ékszer adott nekem erőt.

Én adtam jelentést neki.

A hó egyre sűrűbben hullott. Megérintettem a fülbevalót, aztán továbbindultam a folyó felé, ahol az új otthonom fényei vártak.

A kulcs nálam maradt.