A mostohaanyám azt állította, hogy elvesztettem az eszemet, de amikor felálltam, az ügyvéd keze megremegett

A mostohaanyám a bíróság előtt kijelentette, hogy már azt sem tudom, milyen nap van, miközben apám aranyóráját viselte a csuklóján.

A 4/B tárgyalóteremben ültem, alig egy méterre Dianától, és hallgattam, ahogy a saját életemet idegen történetként meséli el.

– A fiú nem képes önállóan dönteni – mondta remegő hangon. – Néha éjszaka felhív, és értelmetlen dolgokról beszél. Elfelejti a megbeszéléseinket. Nem tudom, mit tegyek vele, de megígértem a néhai férjemnek, hogy gondoskodom róla.

A bíró, Angyal László, lassan lapozott a kérelemben. A neonfény hideg foltot hagyott az asztalán, a terem pedig kávé, fertőtlenítőszer és régi papír szagát árasztotta.

Nem sírtam.

A kezemet az ölemben tartottam, és számoltam.

Tizennégy nap.

Ennyi idő kellett még ahhoz, hogy a külföldi bankok válaszoljanak a bírósági megkeresésekre. Tizennégy nap, és kiderülhetett, hová tűnt a családi alapítvány pénze. Tizennégy nap, amely alatt Diana még azt hitte, hogy minden ajtót bezárt maga mögött.

– Tódor úr – szólalt meg a bíró –, a mostohaanyja szerint ön veszélyezteti a vagyon kezelését. Mit kíván válaszolni?

Diana rám nézett. Krémszínű blúzt viselt apró, fehér masnival a nyakán, mintha a gyászhoz külön ruhatárat tartana fenn. A szája szélén könnyű mosoly ült, de a bal sarka idegesen emelkedett, majd visszacsúszott a cipőjébe.

Jól ismertem ezt a mozdulatot.

Akkor csinálta, amikor hazudott, és félt, hogy valaki észreveszi.

Mellette ügyvédje, Királyi Kristóf, szürke öltönyben szorongatta a dossziéját. Folyton a tollát kattogtatta.

Katt.

Katt.

– Több mint hatszázezer forint tűnt el az alapítvány működési számlájáról – mondta. – Az összeg felhasználása tisztázatlan, a kérelmező pedig attól tart, hogy a válaszadó már nem képes felelősen kezelni a vagyont.

A nézőtéren nagynéném, Katalin, megérintette a gyöngysorát. Unokatestvéreim lesütött szemmel ültek mellette. Diana előre megszervezte a közönséget is: mindenki tudta, mikor kell sóhajtania.

A bíró rám nézett.

– Van valamilyen bizonyítéka arra, hogy ön beszámítható és képes ellátni a feladatait?

Felálltam.

A sötétkék zakóm alatt a mellkasom úgy vert, mintha ki akarna törni, mégis nyugodtnak éreztem magam. A belső zsebemben ott lapult apám régi töltőtolla. A kupakján hajszálvékony repedés futott végig, amelyet gyerekkoromban mindig az ujjammal követtem.

Apám ezzel a tollal írta alá az alapítvány minden fontos iratát.

Én pedig tizennégy hónapja ezzel jelöltem meg minden olyan számlát, amelyet Diana titokban megpróbált eltüntetni.

– Hallgatom, bíró úr – mondtam. – Csak meg akartam várni, amíg a mostohaanyám befejezi.

Diana mosolya egy pillanatra eltűnt.

Királyi megállította a tollát a levegőben.

– Akkor szeretnénk benyújtani azokat a pénzügyi iratokat is, amelyek bizonyítják, hogy a veszteségekért a válaszadó felel – mondta gyorsan.

A bíró lassan levette a szemüvegét.

– Nyújtsa be őket.

Királyi kinyitotta a dossziét, én pedig láttam, hogy a keze egy külön, fekete mappához közeledik…

MÁSODIK RÉSZ

Királyi ujjai már a fekete mappa szélén voltak, amikor a bíró felemelte a kezét.

– Mielőtt ezt megteszi, szeretném tudni, honnan származnak ezek az iratok.

Az ügyvéd arca kipirult.

– A kérelmező könyvelőjétől, bíró úr.

– A könyvelő neve?

– Bálint Ferenc.

Diana halkan felsóhajtott, mintha a kérdés személyes sértés lett volna. Az óráján megcsillant a fény. Apám két karácsonnyal korábban vette neki, miután Diana a konyhában azt mondta, hogy előtte senki sem éreztette vele, hogy fontos.

Emlékeztem a doboz halk csúszására a gránitpulton.

Emlékeztem apám gyűrűjének csörrenésére.

Most ugyanaz az óra mérte az időt addig, amíg a hazugsága össze nem omlik.

– Márton – szólalt meg Diana lágyan –, én csak segíteni próbálok neked.

– Azzal, hogy el akarod venni tőlem a döntés jogát?

– Azzal, hogy megakadályozom, hogy még több kárt okozz.

– Milyen kárt?

A kérdés után csend lett. Nem hosszú, mégis mindenki meghallotta benne a repedést.

Királyi közbevágott.

– A válaszadó jelenleg érzelmileg instabil, ezért nem tanácsos vele vitába bocsátkozni.

– Nem vitázom – mondtam. – Kérdezek.

A bíró rám nézett, aztán Dianára.

– A kérelmező azt állítja, hogy Márton úr nem emlékszik a pénzügyi ügyeire. Ugyanakkor az előterjesztett iratok szerint ő írta alá az alapítvány idei beszámolóit.

Diana azonnal felelt.

– Kényszer hatása alatt írta alá őket.

– Ki kényszerítette?

– A félelmei. Az állapota. Néha órákig bámulja a falat.

– Néha azért – mondtam –, mert tudom, hogy a fal mögött van a trezor kulcsa.

Nagynéném kezéből kiesett a gyöngysor egyik szeme. A fa padlón koppant.

Diana rám meredt.

– Látja? – suttogta. – Pontosan erről beszélek. Képzelődik.

A bíró azonban nem őt nézte, hanem engem.

– A trezor kulcsáról beszél. Tudja bizonyítani, hogy létezik?

A belső zsebembe nyúltam, de nem vettem elő semmit. Még nem.

– Tudom bizonyítani, hogy valaki három hónapja bejutott az irodámba, és megpróbálta kitörölni a biztonsági kamerák felvételeit.

Királyi felpattant.

– Ez teljesen alaptalan!

– Akkor miért jelentkezett be az ön telefonja hajnali két óra tizenhárom perckor az épület wifijére?

A terem levegője megváltozott.

Királyi a nyakkendőjéhez kapott.

Diana viszont mozdulatlan maradt. Csak a jobb hüvelykujja dörzsölte az óra szíját.

A bíró előrehajolt.

– Van erről felvétele?

– Nem nekem – feleltem. – A bíróság szakértője kérte ki.

Ekkor a terem hátsó ajtaja kinyílt, és egy középkorú nő lépett be, kezében lezárt bizonyítéktasakkal. Sötétzöld kabátja nedves volt az esőtől. A tasakban egy apró adathordozó feküdt.

Diana felállt.

– Ez törvénytelen – mondta.

– Még semmit sem mutattunk be – felelte a bíró.

A nő a bíró asztalához lépett, és egyetlen pillanatra rám nézett. Bólintott.

Megértettem.

A felvétel nemcsak Királyi telefonját mutatta.

A bíró átvette a tasakot, majd Dianához fordult.

– Asszonyom, van még valami, amit szeretne elmondani, mielőtt megnézzük?

Diana rám nézett. Most először nem láttam rajta szomorúságot.

Csak félelmet.

– Márton – mondta halkan –, ha ezt végigviszed, elveszítesz mindent.

– Nem – feleltem. – Éppen azt próbálom megakadályozni.

A bíró feltörte a tasak pecsétjét, és az asztalra helyezte az adathordozót…

HARMADIK RÉSZ

Az adathordozó a bíró számítógépébe került, és néhány másodperccel később felvillant a tárgyalóterem falára vetített kép.

A felvétel időpontja három hónappal korábbra mutatott.

Hajnali két óra tizenhárom perc.

Az alapítvány irodájának folyosója üres volt. A biztonsági kamera képe szemcsésen remegett, majd egy férfi lépett be a képbe. Királyi Kristóf volt.

A nézőtéren valaki felszisszent.

A felvételen Királyi körülnézett, majd a zárhoz hajolt. Néhány perc múlva Diana is megjelent mögötte.

– Gyorsan – mondta a hangfelvételen. – Márton reggel visszajön.

– A számlák nélkül nem tudom beadni a kérelmet.

– A kérelmet beadhatod nélkülük is. A történet a fontos. Ha elhisszük velük, hogy beteg, senki nem fogja megkérdezni, hová lett a pénz.

Diana közelebb hajolt a kamerához. Az arca tisztán látszott.

– A fiú mindig túl büszke volt ahhoz, hogy segítséget kérjen. Most majd úgy tűnik, mintha segítségre szorulna.

A felvétel elsötétült.

A csend most már súlyos volt.

Királyi leült. A kezéből kiesett a toll, és a padlón elgurult a bíró asztala alá.

Diana fehér lett.

– Ez manipuláció – suttogta.

– A szakértői jelentés szerint nem az – mondta a bíróság munkatársa. – A hang, a kép és a készülékazonosító egyezik.

A bíró felém fordult.

– Miért nem mutatta be korábban ezt a felvételt?

– Mert önmagában azt bizonyította volna, hogy bejutottak az irodába. Azt akartam, hogy a pénz útja is látható legyen.

Kinyitottam a táskámat, és elővettem apám repedt kupakú töltőtollát. Nem maga a toll volt a bizonyíték, hanem az alatta lévő vékony irattartó.

– Az alapítvány eredeti aláírási naplója – mondtam. – Az utolsó hiteles bejegyzés azon a napon készült, amikor apám még élt.

A bíró átnézte a lapokat.

– Az ön által bemutatott számlákon szereplő aláírások nem azonosak a naplóban lévőkkel.

– Mert én nem írtam alá azokat – feleltem. – Diana írta alá a nevemben, majd a pénzt három, különböző országban bejegyzett vállalkozásba utalta.

Diana hátralépett.

– Hazudik!

– A külföldi bankok válasza tizennégy nap múlva érkezik meg – mondtam. – De addig sem kellett volna hagynia, hogy ez a bíróság elhiggye, hogy én vagyok az ellenség.

A bíró levette a szemüvegét, és hosszú ideig Dianát nézte.

– A kérelmet elutasítom. Azonnali vagyonvédelmi vizsgálatot rendelek el, az iratokat pedig továbbítjuk az ügyészségnek.

Diana szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta.

Királyi lassan felállt.

– Asszonyom, én ebből kilépek – mondta neki. – Ezt többé nem képviselem.

– Nem teheti ezt velem!

– Ön nem mondta el, hogy a felvételen szerepel.

A bíró munkatársa ekkor a telefonjához nyúlt. A készülék csörgése élesen vágott át a termen.

– Márton Tódort keresik – mondta. – A vizsgálatot vezető könyvvizsgáló azonnal beszélni akar önnel.

Felvettem a telefont.

– Tessék?

A vonal túlsó végén egy idegen férfihang hallatszott.

– Uram, megkaptuk a külföldi bank válaszát. A pénz nemcsak az alapítványból tűnt el. A dokumentumok alapján önnek is van egy számlája, amelyről nem tudott.

Ránéztem Dianára.

Ő már nem engem figyelt.

A bíró asztalán fekvő papírt nézte, amelyen apám neve alatt egyetlen új bejegyzés szerepelt…

Related posts:

NEGYEDIK RÉSZ — A mostohaanyám azt állította, hogy elvesztettem az eszemet, de amikor felálltam, az ügyvéd keze megremegett Nyolc hónapos terhesen néztem, ahogy a férjem a családjával elhajt, aztán egyetlen telefonhívás után az anyósa elhallgatott Nyolcadik hónaposan léptem a válóperes tárgyalásra, amikor a férjem szeretője arcul ütött, a bíró pedig elsápadt A szüleim haszontalan lánynak neveztek a bíróságon, aztán a bírónő egyetlen kérdése után apám keze remegni kezdett Egy takarítót tizenkétmilliós bűnnel vádoltak, aztán kinyílt a tárgyalóterem ajtaja, és a milliárdos arca elsápadt A férjem mindenemet követelte a tárgyaláson, aztán meglátta a barna borítékot, és hirtelen elnémult