NEGYEDIK RÉSZ — A mostohaanyám azt állította, hogy elvesztettem az eszemet, de amikor felálltam, az ügyvéd keze megremegett

NEGYEDIK RÉSZ

A vonal túlsó végén a könyvvizsgáló nem hallgatott el.

– Uram, a számla egy belföldi takarékszövetkezetnél van. Tizenhat éve nyitották meg.

– Ki nyitotta?

– Ezt még nem tudjuk biztosan. De a kezdő befizetés összege pontosan megegyezik azzal, amelyet az édesapja az ön születése után félretett.

A tárgyalóterem hirtelen túl kicsinek tűnt.

Diana rám nézett.

– Tedd le – mondta.

– Miért?

– Mert nem tudod, mibe kevernek bele.

A könyvvizsgáló tovább beszélt.

– Van még valami. A számlához kapcsolódó meghatalmazás érvényben volt egészen tegnapig.

– Kinek a nevére szólt?

A férfi néhány másodpercig hallgatott.

– Dianának.

Diana felállt, és a széke nagyot csikordult a padlón.

– Ez hazugság.

– Hallotta – mondtam.

– Márton, nem tudod, mit beszélsz.

– Éppen ellenkezőleg. Most először tudom pontosan.

A bíró nem emelte fel a hangját, mégis mindenki elhallgatott.

– Asszonyom, kérem, maradjon a helyén. A tárgyalás után nem hagyhatja el az épületet, amíg a hatóságok meg nem érkeznek.

Diana az ajtó felé fordult.

– Én csak segíteni akartam neki.

– Ezt már elmondta – felelte a bíró. – A felvételen is.

A tárgyalóterem ajtaja kinyílt. Két nyomozó lépett be, mögöttük az alapítvány ideiglenes felügyelője. Diana hátrált egyet.

– Márton, mondd meg nekik, hogy félreértés történt.

Nem tudtam azonnal válaszolni.

Nem azért, mert sajnáltam őt.

Hanem mert tizennégy hónapon át arra készültem, hogy egyszer végre meghallja a saját hangját másoktól. Most megtörtént, és mégsem éreztem diadalt. Csak ürességet.

Az egyik nyomozó bekapcsolta a tárgyalóterem hangrögzítőjét, hogy rögzítsék Diana nyilatkozatát.

– Asszonyom, a felvételen ön azt mondja, hogy a történet fontosabb, mint az igazság.

– Ezt nem így értettem.

– De ön mondta.

– Nem voltam önmagamnál.

– Ön azt is mondta, hogy Mártonnak segítségre van szüksége, miközben a pénzt az ön által irányított vállalkozásokba utalták.

Diana rám nézett.

– Mondd el nekik, hogy beteg voltál! Mondd, hogy összezavarodtál!

– Nem voltam beteg.

– Akkor miért hallgattál?

Ez volt az első őszinte kérdése aznap.

– Mert ha válaszolok, azt mondtad volna, hogy dühös vagyok. Ha sírok, azt mondtad volna, hogy összeomlottam. Ha hallgatok, azt mondtad volna, hogy nincs magamnál. Bármit tettem, felhasználtad volna ellenem.

Diana arca összerándult.

– Én neveltelek fel.

– Nem. Apám nevelt fel. Te csak megtanultad, hol fáj a legjobban.

A nyomozók kikísérték.

Az ajtó becsukódott mögötte.

Királyi még mindig a padlón fekvő tollat nézte. Lehajolt érte, de az egyik nyomozó megállította.

– Ezt bizonyítékként lefoglaljuk.

– Ez az enyém – mondta az ügyvéd.

– Nem a tollat értem – felelte a nyomozó. – A telefonját.

Királyi lassan a zsebébe nyúlt.

A készülék kijelzője felvillant, és egy korábban rögzített hangüzenet indult el. Diana hangja töltötte be a termet.

„Ha Márton ellenkezik, mondd neki, hogy az apja is ezt akarná. Aztán sírj egy kicsit. A bírák jobban figyelnek a síró nőkre.”

A felvétel véget ért.

Királyi lehunyta a szemét.

Saját hangját hallotta kívülről, és először értette meg, mit tett.

– Én csak az ügyfelem utasításait követtem – mondta.

– Nem – felelte a bíró. – Ön a saját hangját követte.

A délután hátralévő része telefonhívásokkal telt. A bank zárolta az alapítvány számláit. A könyvvizsgáló újabb iratokat kért. A nagynéném háromszor próbált hívni, de egyszer sem vettem fel.

Nem akartam magyarázatot adni azoknak, akik tizennégy hónapon át sajnálattal néztek rám.

Este visszamentem az alapítvány irodájába.

A folyosón még ott állt a régi fém iratszekrény. A falon apám fényképe lógott, kissé ferdén. Diana korábban mindig megigazította, amikor vendégek érkeztek, de a kép mögött soha nem takarított.

Most levettem a falról.

A kép hátulján egy barna borítékot találtam, amelyet apám kézírásával címeztek nekem.

„Mártonnak, ha egyszer egyedül kell döntenie.”

A kezem remegni kezdett.

A borítékban egyetlen levél volt.

Apám tudott a titkos számláról. Tudta, hogy Diana hozzáférést kapott. És azt is tudta, hogy ha valami történik vele, a pénz nem engem fog megmenteni, hanem lehetőséget ad arra, hogy újrakezdjem az életemet.

A levél végén ez állt:

„Ne azért maradj erős, hogy őket legyőzd. Azért maradj erős, hogy többé ne kelljen velük együtt élned.”

A levelet sokáig a mellkasomhoz szorítottam.

Aztán elővettem a repedt kupakú töltőtollat, és aláírtam az alapítvány új, ideiglenes szabályzatát.

Nem volt ünnepélyes pillanat.

Nem szólt zene.

Csak az eső kopogott az ablakon.

Három héttel később elköltöztem Székesfehérvárra. Egy kis lakást béreltem egy csendes utcában, a földszinten egy pékség fölött. Reggelenként friss kenyér illatára ébredtem, délutánonként pedig a könyvelőirodában dolgoztam, amely segített rendbe tenni az alapítvány ügyeit.

A szobám egyszerű volt.

Egy asztal.

Két polc.

Apám fényképe.

A repedt toll egy üvegpohárban.

A nyomozás hónapokig tartott. Diana visszafizette, amit lehetett, a maradék vagyonát pedig zárolták. Az ügyvéd ellen külön eljárás indult. A bíróság végül kimondta, hogy az alapítványt nem lehetett elvenni tőlem, mert a dokumentumokat hamisították.

Én azonban nem mentem el minden tárgyalásra.

Csak akkor, amikor szükség volt rám.

Nem akartam többé az ő történetük szereplője lenni.

Hat hónappal később egy kislány ült velem a konyhaasztalnál. A nővérem lánya volt, és hétvégére hozzám érkezett.

– Miért repedt a toll? – kérdezte.

– Mert egyszer leesett.

– És miért nem veszel újat?

Elmosolyodtam.

– Mert ez emlékeztet rá, hogy nem minden törött dolog használhatatlan.

A kislány egy rajzot csúsztatott elém. Kék ház volt rajta, sárga ablakkal és egy hosszú, görbe úttal.

– Ez te vagy? – kérdeztem.

– Nem. Ez az út, amin el lehet menni.

Aznap este először nevettem úgy, hogy nem figyeltem közben, hallja-e valaki.

Késő ősszel megérkezett az első hó. A pékség előtt fehér réteg ült a járdán, és a kirakat fényében minden tisztábbnak látszott, mint amilyen valójában volt.

A telefonom ekkor üzenetet jelzett.

Diana írt.

„Beszélnünk kell. Nem minden úgy történt, ahogy hiszed. Ha találkozol velem, mindent elmagyarázok. Még mindig család vagyunk.”

Sokáig néztem a képernyőt.

Aztán válaszoltam.

„Nem haragszom rád. De nem jössz vissza az életembe.”

Elküldtem.

Nem tiltottam le.

Nem kellett.

Az ajtó mellett ott lógott a kabátom. A zsebében megtaláltam a repedt kupakú töltőtollat, amelyet reggel induláskor gondolkodás nélkül tettem oda.

Kivettem, és az ablakpárkányra helyeztem.

A hó tovább hullott.

A toll már nem rejtett tervet, bizonyítékot vagy félelmet.

Csak a múltat.

És én végre előre néztem.