Egy takarítót tizenkétmilliós bűnnel vádoltak, aztán kinyílt a tárgyalóterem ajtaja, és a milliárdos arca elsápadt

A bíró éppen kimondta, hogy akár tizenkét év börtön is várhat rám, amikor a zsebemben megcsörrent a rézszínű, csorba kakasos kulcstartó, amelyet még a három lányom első otthonának kapujához készítettem.

— A vádlott álljon fel!

Lassan felemelkedtem a fapadról. A bilincs hideg féme belesüppedt a csuklómba, a tárgyalóteremben pedig minden tekintet rám szegeződött. A zakóm könyöke kifényesedett, az ingem gallérján halvány hipófolt maradt. Harminc év takarításának nyoma volt rajtam.

A vádló szerint én loptam el a Grantváros Építőipari Vállalat földszerződéseit, én töröltem a biztonsági mentéseket, és én követeltem hárommillió hrivnyát a dokumentumok visszaadásáért.

Én, aki egy élet alatt sem kerestem annyit.

Viktor Granovszkij, a vállalat igazgatója az első sorban ült. Sötét öltönyt viselt, ezüstórája minden mozdulatnál felvillant. Úgy nézett rám, mintha sajnálna.

Ez a pillantás jobban fájt, mint a bilincs.

— A vádlott hozzáfért az archívumhoz — mondta az ügyész. — Éjjel dolgozott, egyedül járt az emeleteken, és a szekrényében találtak egy adathordozót a hiányzó iratok másolataival.

— Nem én tettem — mondtam.

— Ezt már hallottuk, Savcsuk úr — felelte fáradtan az ügyész.

Az ügyvédem lehajtotta a fejét.

— Miklós Petrovics, a legjobb, amit tehetünk, ha enyhítő körülményeket keresünk.

— És a felmentés?

Az ügyvéd rám sem nézett.

— Legyünk realisták.

A zsebemben megint megérintettem a kakasos kulcstartót. Katerina adta nekem azon a napon, amikor a három lány először lépett be a lakásomba. Ötéves volt, és azt mondta, ettől a ház már nemcsak kicsi, hanem a miénk.

Huszonnyolc évvel korábban egy égő házból hoztam ki őket. Katerinát az asztal alól, Marinát a füsttel teli lépcső mellől, Olgát pedig eszméletlenül a gyerekszoba ajtajából. Az anyjuk meghalt. Az apjuk eltűnt. A szociális munkások intézetbe akarták küldeni őket.

— Bácsi, maga újra megment minket? — kapaszkodott Katerina a kabátomba.

Nem tudtam, hogyan kell három gyermeket felnevelni. Csak azt tudtam, hogy nem hagyom őket magukra.

Eladtam a televíziót, a motoromat, még a feleségem jegygyűrűjét is. Éjszaka felmostam a kórház folyosóit, nappal reggelit készítettem. Marina ügyész lett, Olga ügyvéd, Katerina pedig nemzetközi jogot tanult.

Amikor letartóztattak, megkértem az ügyvédemet, ne szóljon nekik.

— Nekik saját életük van — mondtam.

— Maga szerint hagyni fogják, hogy börtönbe kerüljön?

— Nem akarom tönkretenni a pályájukat.

A bíró az ügyészhez fordult.

— Van még bizonyíték?

— A védelemnek nincs további tanúja — felelte az ügyvédem.

A bíró már a papírjaihoz nyúlt, amikor a nehéz ajtó hirtelen kivágódott.

Először egy sötétzöld kosztümös nő lépett be. Utána egy aktatáskával érkező másik, majd egy fekete bőröndöt cipelő harmadik. A sajtó felmorajlott.

Viktor Granovszkij mosolya eltűnt.

Katerina rám nézett, és könnyes szemmel kimondta:

— Apa, tényleg azt hitted, hogy egyedül hagyunk?

A fekete bőrönd zárja ekkor kattanva felpattant, Olga pedig a benne lévő dosszié felé nyúlt…

2. RÉSZ

Olga ujjai már a dosszié fedelén pihentek, amikor a bíró felállt.

— A tárgyalás rendjét senki nem változtatja meg engedély nélkül. Kik maguk?

— A vádlott lányai — felelte Katerina. — És a jogi képviselői.

— A tárgyalásra kirendelt ügyvéd már jelen van.

— Ő tegnap este visszalépett — mondta Marina, és az asztalra tett egy pecsétes iratot. — Ma reggel hivatalosan mi látjuk el az apánk védelmét.

A teremben egyszerre lett hideg. Én csak a három arcot néztem. Mindhármuk szemében ugyanazt a makacs fényt láttam, amelyet gyerekkorukban a tűz után.

— Menjetek haza — suttogtam. — Ez nem játék.

Katerina odalépett hozzám, és megérintette a bilincsem láncát.

— Nekünk sem volt játék, amikor hajnalban megtudtuk, hogy letartóztattak.

— Nem akartam, hogy miattam bajotok legyen.

— Te húsz évig vállaltad értünk a bajt — mondta Marina. — Most rajtunk a sor.

Viktor Granovszkij előrehajolt.

— Hölgyek, ez nem családi jelenet. Az önök apja ellen tárgyi bizonyíték van.

Olga kinyitotta a dosszié első részét.

— Akkor örülni fog, hogy ma mindent megvizsgálunk.

A bíró hosszú szünetet rendelt el. A folyosón újságírók rohantak utánunk. Én a fal mellett álltam, és a régi kulcstartót szorongattam a tenyeremben.

— Honnan tudtatok róla? — kérdeztem.

— Marina egy kollégájától — felelte Katerina.

— És miért nem szóltatok előbb?

Olga arca megkeményedett.

— Mert előbb bizonyíték kellett. Nem akartuk, hogy Granovszkij eltemesse az igazságot, mielőtt odaérünk.

Marina elővett egy vékony, barna mappát. A borítóján apró, fehér kapuk rajza volt. Ugyanolyan, mint a kulcstartómon.

— Emlékszel erre? — kérdezte.

— A régi ház kapuja.

— Abban a házban kezdődött minden. De most ugyanaz az ember akarja elvenni tőled az életedet, aki évekkel ezelőtt megvette a környéket.

Nem értettem.

Olga közelebb hajolt.

— A cég nemcsak építkezési iratokat őrzött az archívumban. Régi földátadási szerződések is ott voltak.

— Milyen szerződések?

— Olyanok, amelyek szerint több száz család földjét törvénytelenül szerezték meg — mondta Marina. — Köztük azt a telket is, ahol az a ház állt, amelyből kimentettél minket.

A gyomrom összerándult. A régi tűzre emlékeztem, a kormos ablakokra, Katerina sikolyára.

— A tűz véletlen volt — mondtam.

— Ezt akarták elhitetni mindenkivel — felelte Olga. — De találtunk egy régi vizsgálati jegyzőkönyvet, amelyet soha nem csatoltak az ügyhöz.

Viktor ügyvédje ekkor megjelent a folyosón.

— Azt javaslom, fejezzék be ezt a színjátékot — mondta. — Ha továbbra is alaptalan vádakat tesznek, rágalmazásért felelnek.

Katerina felnézett rá.

— Mi nem vádolunk. Mi kérdezünk.

— Mit kérdeznek?

— Miért lépett be a vállalat igazgatója azon az éjszakán a szerverterembe, ha állítólag otthon volt?

Az ügyvéd arca megfeszült.

Én akkor értettem meg, hogy a lányaim nem pusztán védeni jöttek. Valaki már hónapokkal korábban felkészült erre a napra.

A tárgyalás folytatódott. Olga egy képernyőt kért, Marina pedig egy lezárt adathordozót tett a bíró elé.

— Ezt egy független szakértő hitelesítette — mondta. — A felvételen pontosan látszik, ki törölte a biztonsági mentéseket.

Viktor felállt.

— Ez hamisítvány!

— Akkor maga sem fog félni attól, hogy mindenki meghallgassa — felelte Katerina.

A bíró intett a technikusnak. A terem elsötétült. A képernyőn megjelent egy dátum, egy időpont, majd egy ismerős alak lépett be a szerverterembe.

A felvétel hangja ekkor megszólalt, és a férfi saját szavai betöltötték a csendet…

3. RÉSZ

A képernyőn Viktor Granovszkij állt a szerverterem ajtajában. Az óra szerint éjjel tizenegy óra tizenkilenc perc volt. A felvétel tiszta volt, a hang pedig még tisztábban szólt.

— Töröld a másolatokat is — mondta Viktor. — Holnapra a történetnek csak egy bűnöse lehet.

A mellette álló férfi idegesen körülnézett.

— És Savcsuk?

Viktor elmosolyodott.

— Ki hinne egy takarítónak?

A teremben senki nem mozdult. Én a saját nevemet hallottam egy olyan hangból, amely napok óta követelte a bebörtönzésemet.

— Ez nem lehet valódi — suttogta Viktor.

— A felvétel eredeti — mondta Olga. — A készülék belső időbélyegét három külön szakértő igazolta.

Marina felállt, és egy újabb iratot emelt a magasba.

— A hiányzó földszerződések nem az apánknál voltak. A vállalat egyik zárt, magánszéfében találtuk meg őket.

Az ügyész felkapta a fejét.

— Hol?

— A vállalat igazgatótanácsának elnökénél. Viktor Granovszkijnál.

Viktor hirtelen elsápadt.

— Ez nevetséges.

— Akkor magyarázza el ezt — mondta Katerina, és elé tett egy fényképet.

A képen a régi ház állt, körülötte építési kerítés. A sarokban jól látszott egy friss, piros festékjel, ugyanaz a jel, amely a cég minden megszerzendő telkén szerepelt.

— A ház leégése előtt három héttel jelölték meg a telket — folytatta Katerina. — A tűz után a vállalat azonnal megpróbálta megszerezni az ingatlant.

— Ez még nem bizonyítja, hogy én gyújtottam fel — vágott közbe Viktor.

— Nem — mondta Marina. — De a telefonos helyadatok, a kifizetési bizonylatok és a tűzvizsgálat együtt már sokkal többet mondanak.

A bíró a jegyzőkönyvre pillantott.

— Ügyész úr, miért nem szerepeltek ezek az adatok az eredeti nyomozásban?

Az ügyész nem felelt.

A terem hátsó részében valaki sírni kezdett. Én még mindig a lányokat néztem.

— Miért nem mondtátok el? — kérdeztem.

Katerina közelebb lépett.

— Mert előbb azt akartuk, hogy te ne csak szabad legyél, hanem tudd is: soha nem voltál egyedül.

Olga a bíróhoz fordult.

— Kérjük az apánk azonnali szabadlábra helyezését, valamint a bizonyítékok alapján új nyomozás elrendelését.

Viktor ügyvédje felugrott.

— Tiltakozom! A felvételek eredete vitatható!

— Azt is vitatja, hogy az ügyfele hangja hallható? — kérdezte Marina.

Az ügyvéd Viktor felé fordult.

— Uram, mondja, hogy nem maga beszél a felvételen.

Viktor szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta.

A bíró végül kimondta, hogy az eredeti vádirat bizonyítékai összeomlottak, és elrendelte a fogva tartásom megszüntetését. A bilincset levették rólam.

A fém halk kattanással nyílt szét.

Azt hittem, itt véget ér minden. De ekkor egy rendőr rohant be a terembe, kezében egy újabb, lezárt borítékkal.

— Bíró úr, ezt most kaptuk a központi nyomozóhivataltól — mondta. — A feladó szerint az irat bizonyítja, hogy Granovszkij nem egyedül dolgozott.

Viktor rám nézett. Először nem düh volt a szemében, hanem valódi félelem.

A bíró feltörte a pecsétet, és a borítékból előhúzott egyetlen lapra meredt.

— Savcsuk úr — mondta lassan —, magának tudnia kell, ki írta alá ezt a megállapodást…

A lap alján egy név állt, amelyet én huszonnyolc éve halottnak hittem…