4. RÉSZ — Egy takarítót tizenkétmilliós bűnnel vádoltak, aztán kinyílt a tárgyalóterem ajtaja, és a milliárdos arca elsápadt

4. RÉSZ

A bíró kezében megremegett a papír.

Minden tekintet rám szegeződött.

— Ki az? — kérdezte Katerina.

A bíró rám nézett.

— A megállapodás aláírója egy bizonyos Andrij Savcsuk.

A név úgy zuhant rám, mint egy nyitott ablakból visszafújt füst.

Andrij volt a lányok apja.

Az a férfi, aki eltűnt, mielőtt a ház kigyulladt. Az a férfi, akiről mindenki azt mondta, hogy valószínűleg külföldre menekült. Az a férfi, akit én soha nem tudtam megtalálni.

— Ez lehetetlen — suttogtam.

Marina kikapta a lapot a bíró kezéből.

— A szerződés dátuma a tűz előtti nap.

Olga végigfutott a sorokon.

— A telek eladásáról szól. Az eladó Andrij Savcsuk.

Katerina Viktor felé fordult.

— Maga azt mondta, hogy az apám eltűnt.

Viktor nem válaszolt.

— Maga azt mondta, hogy semmi köze a házhoz — folytatta Katerina. — Akkor miért van a neve mellett a vállalat pecsétje?

Viktor ügyvédje felállt.

— Az ügyfelem nem köteles válaszolni.

— Nekem viszont kötelességem megkérdezni — mondta Katerina. — Hol van Andrij Savcsuk?

Viktor lassan felém fordult.

— Nem tudtam, hogy életben maradt.

A terem felmorajlott.

— Mit mondott? — kérdeztem.

Viktor arca eltorzult.

— Azt hittük, meghalt a tűzben.

— Miért mondta akkor mindenki, hogy elhagyta a családját?

— Mert így volt egyszerűbb.

A következő órában minden darab a helyére került. Andrij nem menekült el. A vállalat emberei a tűz éjszakáján elvitték, mert nem akarta eladni a telket. Egy elhagyott ipari telepen tartották fogva, majd amikor megszökött, hamis papírokkal hagyta el az országot. Granovszkij éveken át azzal fenyegette, hogy ha visszatér, a lányokat is veszélybe sodorja.

A tűz nem véletlen volt.

A vállalat egyik megbízottja gyújtotta meg a házat, hogy az ingatlant olcsón megszerezhessék. Amikor én kimentettem a gyerekeket, Granovszkij új tervet készített: eltünteti a régi szerződéseket, majd engem tesz felelőssé mindenért.

— Miért most? — kérdeztem.

— Mert az apád vissza akart térni — mondta Marina, miközben egy újabb iratot tett elém. — Három hónapja felvette velünk a kapcsolatot.

Katerina sírva ölelt át.

— Nem akartuk elmondani, amíg nem tudtuk, hol van biztonságban.

Ekkor a tárgyalóterem ajtaja ismét kinyílt.

Egy ősz hajú férfi állt ott, görnyedten, kezében kopott vászontáskával. Az arca sovány volt, de a szeme azonnal felismerte a lányokat.

— Katerina? Marina? Olga?

A lányok megdermedtek.

Én pedig tudtam, hogy ő az.

Andrij lassan hozzám lépett.

— Te nevelted fel őket — mondta rekedten.

— Igen.

— Akkor nincs jogom apának nevezni magam.

— A lányok majd eldöntik — feleltem.

Andrij lehajtotta a fejét.

Azonnal megkezdődött a nyomozás. Granovszkijt őrizetbe vették, két igazgatósági tagot és a régi biztonsági vezetőt is előállították. Az ügyészség visszavonta ellenem a vádat. A bíróság később jogerősen kimondta, hogy hamis bizonyítékok alapján próbáltak elítélni.

Én nem mentem el a tárgyalásra, amikor Granovszkij ítéletét kihirdették.

Nem akartam látni, ahogy összeroppan.

Azt akartam, hogy végre hallja a saját szavait.

Olga később elmondta, hogy a bíró lejátszatta a szervertermi felvételt. Viktor végighallgatta, ahogy azt mondja: „Ki hinne egy takarítónak?”

Aztán hosszú ideig nem szólalt meg.

— Én mondtam ezt? — kérdezte.

— Igen — felelte Olga. — Ön mondta.

Viktor kezéből kiesett a toll.

A lakásomba két nappal később tértem vissza. A bejárati ajtó zárja rozsdásan akadt. A kulcstartómon még mindig ott lógott a csorba kakas, amelyet Katerina készített nekem gyerekként.

A hálószobában üres volt az ágy melletti szék. A lányok régi fényképeit azonban nem vittem el. A kandallópárkányon maradt egy megsárgult kép: három kormos arc, három túl nagy pulóver, és én közöttük, fiatalabban, megégett szemöldökkel.

Katerina megállt az ajtóban.

— Eljössz velünk?

— Hová?

— Bárhová, ahol nem csak látogató leszel.

— Ez az otthonom.

— Akkor mi jövünk ide gyakrabban.

Három héttel később új munkát kaptam egy közösségi házban. Nem éjszakai takarító lettem, hanem gondnok. Reggelenként kinyitottam az ablakokat, teát főztem, és megjavítottam a gyerekek billegő asztalait.

Az első hó november végén esett.

Egy kislány odahozta a rajzát. Egy házat rajzolt, mellette négy emberrel.

— Ez maga? — kérdeztem.

— Igen. Maga tartja a kulcsot.

A rajzon a kulcsnak hatalmas, aranyszínű feje volt.

Elmosolyodtam.

— Tudod, a legfontosabb kulcsok néha egészen kicsik.

Andrij időnként meglátogatott bennünket. Nem próbált apa lenni. Nem követelt helyet az asztalnál. Csak ült, hallgatott, és lassan megtanulta, hogyan kell jelen lenni.

Egyik este azt mondta:

— Féltékeny vagyok rád.

— Nem kell annak lenned.

— Te adtad nekik az életet, amit én elvettem tőlük.

— Én csak kinyitottam egy ajtót. Ők mentek végig az úton.

Hónapokkal később üzenetet kaptam Viktor ügyvédjétől. Azt írta, Granovszkij beszélni akar velem, és kész visszaadni a pénzt, amit a vállalat jogtalanul szerzett.

Az üzenet végén egyetlen mondat állt: „Talán mindent újrakezdhetnénk.”

Nem válaszoltam azonnal.

Aztán leírtam: „A múltat nem lehet újrakezdeni. A következményeit viszont mindenkinek viselnie kell.”

Elküldtem.

Nem éreztem örömöt.

Csak csendet.

Aznap este Katerina, Marina és Olga nálam vacsorázott. A konyha kicsi volt, a leves kissé sós, Olga pedig megint elfelejtette levenni a kabátját, mielőtt leült.

— Apa — mondta Marina —, emlékszel, mit kérdeztél, amikor először költöztünk hozzád?

— Azt, hogy nem fogtok-e veszekedni.

— Nem. Azt kérdezted, hogy félünk-e még a tűztől.

Katerina a zsebébe nyúlt, és elővett egy új kulcstartót. Rézszínű volt, kakas alakú, de most már nem volt csorba.

— Kicseréltük — mondta. — De a régit megtarthatod.

A régi kulcstartót a tenyerembe zártam. A széle megkarcolta a bőrömet, ahogy huszonnyolc éven át tette.

Aztán felakasztottam a bejárati ajtó mellé.

Nem azért, hogy emlékeztessen arra, mit veszítettem el.

Hanem arra, kit hoztam haza.

A kulcs megcsörrent.

És ezúttal senki sem maradt odakint.