A maffiafőnök előtt láttam meg az árulót, de amikor rám nézett, a terem egyszerre elnémult

 

A pezsgőspohár darabjai még a cipőm talpán csikordultak, amikor rájöttem, hogy az előbb nem merényletet, hanem hatalomátvételt láttam.

Harminc másodperccel korábban a Bellamont Hotel bálterme úgy ragyogott, mintha az egész város békét kötött volna egymással. Három kristálycsillár szórta a fényt a fehér rózsákra, a márványlépcső mellett egy dzsesszzenekar játszott, a pincérek homáros falatkákat és pezsgőt kínáltak a közel négyszáz vendégnek.

Aztán a fények megremegtek.

Valaki felkiáltott.

Három álarcos férfi tört be a nyugati bejáraton, és a terem egyetlen pillanat alatt sikoltó, rohanó tömeggé változott.

Most egy tálalófülke mögött álltam, egyik kezemmel a szívemet szorítva. A mellényem belső varrásába rejtett apró hangrögzítő melegnek tűnt a bőrömön. Nyolc hónapja gyűjtöttem bizonyítékokat Mateo Viscanti ellen.

Csakhogy most nem őt láttam a legnagyobb veszélyben.

Hanem Arthurt.

Arthur Pendleton Mateo legközelebbi embere volt. Gyerekkori barátja. A testvére, ahogy mindenki nevezte. Én azonban láttam, ahogy a lövöldözés előtt egy földre ejtett pisztolyt az egyik támadó felé rúgott. Nem véletlenül. Előtte aprót biccentett neki.

Ez nem kívülről érkező támadás volt.

Ez puccs volt.

És én tanúja lettem.

Mateo a terem túloldalán nyugodtan megigazította szénszürke szmokingjának mandzsettáját. Magas, széles vállú férfi volt, sötét hajjal, hideg kék szemmel. Az arcán húzódó vékony heg csak még félelmetesebbé tette.

Azt beszélték róla, hogy raktárakat, hajózási vállalatokat és építési szerződéseket irányít, és annyi politikust tart a zsebében, hogy a nyomozások egyszerűen eltűnnek.

Mateo lassan felém fordult.

A tekintete átsiklott a feldöntött asztalokon, a síró vendégeken, a fegyveres őrökön, majd megállt rajtam.

Menekülj.

A konyhai folyosó tíz lépésre volt mögöttem. Megfordultam, de egy hatalmas férfi állta el az utamat.

Enzo Marchetti volt az, Mateo biztonsági főnöke.

– Máris távozik? – kérdezte.

– A rendezvény személyzetéhez tartozom.

– És?

– Dolgoztam eleget.

Enzo szája sarka megmozdult.

– Ma este még nem.

Ujjai rászorultak a felkaromra. Egyetlen mozdulattal ki tudtam volna csavarni a hüvelykujját, de csak botladozni kezdtem, mintha megrémültem volna. Bevezetett a bálterembe.

– Főnök! – kiáltotta. – Találtam valakit, aki elbújt.

Arthur feje azonnal felém kapta.

Túl gyorsan.

Mateo is észrevette.

Három lépésre álltam előtte, miközben a mellényem alatt a hangrögzítő tovább dolgozott.

– Látott valamit? – kérdezte Mateo.

– Csak embereket, akik lőttek.

– Csak azt?

– Igen.

Arthur közelebb lépett.

– Ő felszolgáló. Engedd el, Mateo.

A mosolya udvarias volt, de a gyomrom jéggé dermedt. Nem azért akarta elengedni, mert meg akart védeni. Azért, mert biztos volt benne, hogy valaki a rendőrségen majd elhallgattat.

Mateo ránézett, aztán vissza rám.

– Érdekes – mondta halkan.

Odakint felsikítottak a szirénák. A bálterem ajtaja kitárult, és egyenruhás rendőrök özönlöttek be.

– Mindenki maradjon a helyén! – kiáltotta Daniel Mercer kapitány, a szervezett bűnözés elleni egység parancsnoka.

Mateo nem mozdult.

– Viscanti – mondta Mercer.

– Kapitány.

– Különös, hogy minden jótékonysági vacsora érdekes lesz, amikor maga megjelenik.

– Én már azt hittem, a műsor is az adományom része.

Mercer arca megkeményedett, majd rám mutatott.

– Ki ez a nő?

Arthur előrelépett, én pedig éreztem, hogy a mellényem belsejében a kis készülék piros fénye felvillan. A kapitány választ váró tekintete, Arthur közeledő árnyéka és Mateo mozdulatlan arca egyszerre szorítottak sarokba.

Mateo a kezem felé nyúlt, és én nem tudtam, hogy a hangrögzítőt akarja-e elvenni, vagy valami egészen mást tenni…

2. RÉSZ

Mateo ujjai nem a mellényemhez, hanem a csuklómhoz értek. Meleg tenyere körbezárta a kezemet, és olyan közel hajolt, hogy csak én hallhattam a szavait.

– Ha most elmondja az igazat, Arthur emberei még a rendőrségi folyosón elérik.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Honnan tudja, mit láttam?

– Onnan, hogy maga nyolc hónapja minden este ugyanazt a fekete jegyzetfüzetet hordja magával, és soha nem ír bele semmit.

A jobb csizmám sarka alatt apró üvegszilánk reccsent. Megpróbáltam nem elrántani a kezem.

– Maga figyelt engem?

– Maga pedig engem.

Mercer kapitány türelmetlenül közelebb lépett.

– Viscanti, a nő azonnal velem jön kihallgatásra.

Arthur bólintott, mintha éppen ezt akarta volna hallani.

– Természetesen. A rendőrség majd megvédi.

Mateo szeme egyetlen pillanatra Arthurra villant. Ezúttal nem volt benne nyugalom.

– Nem – mondta. – Ő velem marad.

A teremben minden hang elhalt. Még a zenészek is abbahagyták a játékot. Éreztem, ahogy Enzo keze megfeszül a karomon.

– Ez nem maga döntése – felelte Mercer.

– A ma esti merénylet az én embereim között történt. A tanú pedig az én felelősségem.

– Maga nem rendőr.

– Maga pedig nem tudja, melyik embere bízik benne.

Arthur arca egy árnyalattal sápadtabb lett.

Mercer intett két tisztnek.

– Vigyék ki a nőt.

Az egyik felém indult, de Mateo hirtelen közelebb húzott. Nem erővel. Inkább úgy, hogy kívülről mindenki azt lássa: meg akar védeni.

– Mondja, hogy velem töltötte az éjszakát – suttogta.

Azt hittem, rosszul hallok.

– Mi?

– Mondja, hogy a lakosztályomban aludt. Hogy végig mellettem volt.

– Maga megőrült?

– Ha a kapitány különválasztja magát tőlem, Arthur emberei eltüntetik. Ha mindenki azt hiszi, hogy maga az én védelmem alatt áll, senki nem mer hozzányúlni.

– Maga nem védelmező. Maga a gyanúsított.

– Tudom.

A szemében először láttam valamit a hideg nyugalom mögött. Félelmet. Nem magáért félt.

– Miért segít nekem? – kérdeztem.

– Mert maga az egyetlen, aki látta, ki adta ki a parancsot.

Arthur felénk indult.

– Főnök, ez nevetséges. A lány pánikban van.

Mateo nem engedett el.

– Ne gyere közelebb.

– Azt hiszed, egy felszolgáló fontosabb nálam?

– Ma este mindenki fontosabb nálad, aki még nem árult el.

A mondat úgy csapódott a terembe, mint egy újabb lövés. Arthur jobb keze a zakója alá csúszott. Enzo észrevette, és azonnal fegyvert rántott.

– Kezeket fel! – ordította Mercer.

Arthur megállt, de a tekintete rám szegeződött. Olyan gyűlölet volt benne, amitől kiszáradt a szám.

Mateo ekkor felemelte a kezünket, hogy mindenki lássa az összekulcsolt ujjainkat.

– A nő az én vendégem – jelentette ki. – Az éjszaka az én lakosztályomban aludt mellettem.

Mormolás futott végig a vendégeken. Mercer hitetlenül nézett rám.

– Ez igaz?

A rögzítő a mellényem alatt tovább vette a hangokat. Ha nemet mondok, elveszítem a védelmet. Ha igent, egy maffiafőnök alibijének része leszek.

Mateo arca közel volt az enyémhez.

– Most döntsön – suttogta. – Életben akar maradni, vagy igazat akar mondani egy olyan szobában, ahol senki sem tudja, ki figyel?

– Igen – mondtam végül. – Mellette aludtam.

Valaki felszisszent.

Arthur mosolya eltűnt.

Mateo pedig mindenki szeme láttára lehajolt, és megcsókolt.

Nem gyengéden. Nem szenvedélyesen. Úgy, mint aki egyetlen mozdulattal pecsételi le a saját veszélyes hazugságát.

Amikor elengedett, a fülemhez hajolt.

– Most már mindenki tudja, hogy maga hozzám tartozik.

Aztán Arthur telefonja megcsörrent.

Ő a kijelzőre pillantott, és a tekintetében olyan rettegés jelent meg, amilyet addig még soha nem láttam. A hívó nevét azonban csak Mateo tudta elolvasni, mert Arthur a következő pillanatban leejtette a telefont a márványpadlóra…

3. RÉSZ

A telefon a márványon pördült egyet, majd a kihangosított hívásból recsegő hang tört elő.

– Arthur, a második csapat várja a jelzésedet. A főnöknek hajnal előtt el kell tűnnie.

A bálteremben senki nem lélegzett.

Arthur arca előbb vörös lett, aztán színtelen. Enzo felkapta a készüléket, Mercer pedig úgy hajolt fölé, mintha végre megtalálta volna azt az egyetlen szálat, amely nem szakadt el a kezében.

– Ki beszél? – kérdezte a kapitány.

A vonal megszakadt.

Arthur hátrálni kezdett.

– Ez hamisítvány. Valaki meg akar ölni minket.

– A saját hangodat nehéz meghamisítani – mondtam.

Mateo rám nézett.

– Maga rögzített.

Nem kérdés volt.

A mellényem belső varrásához nyúltam, és elővettem a tenyérnyi készüléket. A piros jelzőfény még mindig villogott. Mercer elvette tőlem, majd a helyszíni technikusnak adta.

– Másolja le azonnal.

Arthur rám meredt.

– Te rendőr vagy.

– Nem – feleltem. – Ügyészségi nyomozó.

A suttogás végigfutott a vendégeken. Nyolc hónapig felszolgálónak hittek. Nyolc hónapig azt figyeltem, ahogy Mateo emberei pénzt mozgatnak, tanúkat vásárolnak, rakományokat tüntetnek el. Minden este feljegyeztem valamit, csak soha nem a fekete füzetembe.

Mateo keserűen elmosolyodott.

– Tudtam, hogy nem a pezsgőt szolgálja fel ilyen figyelemmel.

– Akkor miért nem leplezett le?

– Mert maga nem engem keresett.

Mercer az asztalra tett egy másik tárgyat: egy vékony, barna irattartót, amelyet az egyik elhunyt támadónál találtak.

– Ezt a kabátja alatt viselte. A papírokon Arturo Viscanti aláírása szerepel.

Arthur felnevetett, de a hangja megremegett.

– Mateo testvérét évekkel ezelőtt megölték.

– Pontosan – mondta Mercer. – Ezért érdekes, hogy valaki még mindig az ő nevén utal pénzt.

Arthur a kijárat felé fordult, de Enzo útját állta.

Mateo közelebb lépett hozzá.

– Te szervezted a merényletet.

– Én tartottam életben ezt a családot!

– A család nem azt jelenti, hogy hátulról lövöd le azt, aki befogadott.

– Te mindent elvettél tőlem! A kikötőket, a szerződéseket, az embereket. Azt hitted, örökké térdelni fogok előtted?

– Nem. Azt hittem, testvérem vagy.

Ez a mondat jobban megsebezte Mateót, mint bármelyik lövés. Láttam rajta. Az állkapcsa megfeszült, de a szeme egy pillanatra lehajolt.

Mercer intett.

– Arthur Pendleton, letartóztatom összeesküvés, gyilkossági kísérlet és fegyveres bűncselekmény miatt.

Arthur még mindig engem nézett.

– Azt hiszed, ezzel vége? A felvételeid csak az első ajtót nyitják ki.

– Mit jelent ez? – kérdezte Mercer.

Arthur elmosolyodott.

– Kérdezzék meg Mateót, miért nem viselte soha a saját apja nevét.

A két rendőr megragadta a karját. Mateo mozdulatlan maradt, de a tekintete megváltozott.

Mercer a barna irattartót nézte.

– Viscanti, ezt magának is látnia kell.

Mateo nem nyúlt hozzá.

– Mi van benne?

A technikus odalépett hozzám, és visszaadta a másolatot tartalmazó kis adathordozót.

– A felvétel tiszta – mondta. – De van rajta egy korábbi fájl is. Valaki még a mai támadás előtt rögzített valamit.

Megnyomtam a lejátszást.

Arthur hangja csendült fel, majd egy másik férfié, mélyebb és idősebb hangon:

– Ha Mateo életben marad, a régi titok napvilágra kerül.

Mateo lehunyta a szemét.

A hang folytatta:

– A lány pedig már úton van. Azt hiszi, az apját keresi, pedig nem tudja, hogy az apja egész életében őt kereste…