NEGYEDIK RÉSZ — A lányaim egy megbilincselt asszonyra mutattak a piacon, és azt mondták, ő legyen az anyjuk — a sógorom elsápadt

NEGYEDIK RÉSZ

Baltazár fegyvere a lámpás fényében csillogott.

Egy pillanatig senki sem mozdult.

Aztán a megbízott előrelépett, és olyan nyugodtan szólalt meg, mintha csak egy hivatalos beszélgetés közepén lennénk.

– Baltazár Serrano, tegye le a fegyvert.

Baltazár elnevette magát.

– Maga nem parancsol nekem.

– Dehogynem.

A férfi előhúzott egy összehajtott iratot a kabátjából.

– Letartóztatási parancs van ön ellen, erőszakos fenyegetés és bizonyítékok eltüntetésének kísérlete miatt.

Baltazár arca először elszürkült, aztán dühösen Laureanóra nézett.

– Azt mondta, mindent elintéz.

Laureano egyik embere hátralépett.

– Azt mondtam, hogy maga tudja, mit csinál.

– Hazudik!

A kunyhó előtt ekkor lovak dobogása hallatszott. Nem ketten érkeztek, hanem hatan. A vizsgálóbíró emberei körbevették az épületet, és a parancsnok, aki előző este még engem fenyegetett, most bilincsben állt közöttük.

A pisztoly lassan leereszkedett Baltazár kezében.

Én még mindig Rosalía levelét szorítottam.

– Miért tetted? – kérdeztem tőle.

– Nem tudod, miről beszélsz.

– A haláláról.

Baltazár tekintete megrebbent.

Luz közelebb lépett.

– Rosalía rájött, hogy Laureano a gyógyszeres ládából lopott. Maga pedig átadta neki a kulcsot.

– Fogd be!

– Megfenyegette, hogy elveszi a lányokat, ha nem hallgat. Maga pedig hitt neki.

Baltazár hirtelen rám nézett.

– Én csak meg akartam védeni a családot.

– Attól, aki megölte a húgomat? – kérdezte Luz.

– Nem tudtam, hogy méreg van benne!

A mondat kicsúszott belőle.

Mindenki elhallgatott.

Baltazár ekkor értette meg, hogy saját szavaival árulta el magát. A szája nyitva maradt, a pisztoly kiesett az ujjai közül, és tompán a földre zuhant.

Aznap reggel a vizsgálóbíró emberei átkutatták Laureano birtokát. A raktárban megtalálták a hamis szerződéseket, a megfélemlített családok listáját és az eredeti könyvelési naplókat. A vörös viasszal lezárt iratok bizonyították, hogy Rosalía hónapokon át gyűjtötte a bizonyítékokat.

De volt még valami.

A napló utolsó oldalán egyetlen név állt: Baltazár Serrano.

Nem mint áldozat.

Mint az ember, aki rendszeresen pénzt kapott a hallgatásért.

Baltazárt, Laureanót és a parancsnokot még aznap őrizetbe vették. Én nem örültem. Csak ültem a kunyhó lépcsőjén, és néztem, ahogy a lányok Luz mellett alszanak.

Három nappal később visszatértünk a tanyára.

Rosalía szobájában minden úgy maradt, ahogy a halála után hagytam. Az ágy fölött a fényképe függött. A fésülködőasztalon még ott állt az üres gyógyszeres üveg, mellette pedig az a kis vászonzacskó, amelyből mindig fahéj illata áradt.

A szekrény alján egyetlen dolog hiányzott.

A hímzett takaró.

Clara vitte át Luz szobájába.

– Ezt anya neked hagyta? – kérdezte.

Luz végigsimított a sarokban lévő piros virágon.

– Nem nekem. Nektek.

– Akkor miért nézel rá úgy, mintha fájna?

– Mert Rosalía tudta, hogy egyszer szükségetek lesz valakire, aki nem fél helyette.

A következő hetekben a falu lassan megváltozott.

A családok visszakapták a földjeik egy részét. A katonák eltűntek a folyó mellől. A piac népe eleinte kerülte Luz tekintetét, aztán egy asszony kenyeret hozott neki, egy másik pedig munkát ajánlott a varrodájában.

Én közben újraépítettem a kerítést.

Nem azért, hogy kizárjak másokat.

Hanem hogy a lányaim végre biztonságban aludhassanak.

Hat hónappal később, egy hideg decemberi reggelen Clara az istálló előtt ült, és egy lapra rajzolt. Inés mellette a takaró piros virágait számolta.

– Mit rajzolsz? – kérdeztem.

– Négy embert a ház előtt.

– Négyet?

– Te, Inés, én és Luz.

A rajzon Rosalía is ott állt mögöttünk, nagyobb szárnyakkal, mint amilyeneket egy ember elbírhat.

– Anya is velünk van – mondta Clara.

Nem tudtam válaszolni.

Luz időközben kis varrodát nyitott a faluban. A lányok iskola után gyakran ott ültek mellette, és megtanulták, hogyan kell a vásznat kifeszíteni, hogyan kell a tűt úgy tartani, hogy ne szúrja át az ujjukat.

A ház többé nem volt néma.

Reggelenként edények csörrentek a konyhában. Délutánonként liszt szállt a levegőben. Esténként pedig Luz mesélt nekik a folyóról, amelyet az anyja tanított meg szeretni.

Egy este levelet találtam a kapu alatt.

Baltazár ügyvédje írta.

Azt üzente, hogy a sógorom megbánta, amit tett. Azt is, hogy beszélni akar velem. A végén egy mondat állt, amelyet bizonyára ő diktált:

„A családnak szüksége van arra, hogy megbocsásson.”

Sokáig néztem a papírt.

Aztán tüzet gyújtottam a kályhában.

Nem gyűlöletből.

Egyszerűen nem akartam többé olyan ember terhét cipelni, aki a megbocsátást újabb kötelezettségnek tekinti.

Másnap újabb üzenet érkezett. Most már maga Baltazár írta a börtönből.

„Gábor, legalább a lányok miatt látogass meg.”

A levelet nem téptem össze.

Visszaküldtem az ügyvédnek ezzel a négy szóval:

– A lányok biztonságban vannak.

Néhány nappal később leesett az első hó a hegyekben. A tanyán ugyan ritkán maradt meg, de azon a reggelen vékony fehér réteg borította a kerítést.

Luz a verandán ült, és a takaró sarkát javította. A piros virág egyik öltése meglazult.

– Ne vágd le – mondtam.

– Miért?

– Mert Rosalía így varrta.

Luz elmosolyodott.

– Akkor erősítsük meg.

Leültünk egymás mellé. Ő tartotta az anyagot, én pedig a lámpást. A lányok bent nevettek, miközben a fazékban forrt a bab.

A piros virág nem volt tökéletes.

Az egyik szirma hosszabbra sikerült, mint a másik, a fonal pedig itt-ott megvastagodott.

Mégis tartott.

Ahogy mi is.

Amikor befejeztük, Luz a takarót a vállamra terítette.

– Most már nem kell egyedül őriznie ezt a házat – mondta.

Az udvaron Clara és Inés egymás után szaladtak ki. A hideg kipirította az arcukat. Clara a rajzát lobogtatta, Inés pedig egy apró, fából faragott lovat szorongatott, amelyet a piacon vettünk azon a napon, amikor először találkoztunk Luz-zal.

A ház ajtajában megálltam.

A szél megmozdította a takaró szélét.

A piros virág úgy remegett rajta, mintha Rosalía még mindig integetne.

Most először nem a hiányát éreztem.

Hanem azt, hogy megtaláltuk egymást.