Amikor a maffiafőnök megkérdezte, van-e valakim, két szóval válaszoltam — és a mosolya azonnal eltűnt

A pohár a maffiafőnök puszta kezében tört szét, miközben én még mindig a tálcámat próbáltam egyensúlyban tartani.

Egy másodperccel korábban Marco Bellini vigyorogva kérdezte tőlem a fekete bársonyfülkében:

– Olivia, mondd csak, van barátod?

– Még nincs – válaszoltam.

Dante Vanzetti kezéből ekkor kihullott a kristály. A zene fél ütemre elhallgatott, a zongorista melléütött, én pedig megláttam a férfi tenyeréből csordogáló vért.

Dante azonban nem a kezére nézett. Engem figyelt.

– Mindenki kifelé – mondta halkan.

Marco vigyora eltűnt.

– Dante, csak tréfáltam.

– Tudom.

Ez rosszabbul hangzott, mintha kiabált volna.

Néhány pillanat múlva egyedül maradtam vele az Onyx klub félhomályos sarkában. A fehér abroszon whiskytócsa terült szét, mellette szilánkok csillogtak, mintha valaki apró jégdarabokat szórt volna a vászonra.

– Ülj le – mondta Dante.

– Műszakban vagyok.

– Már nem.

– Kirúgott?

– Megvédelek.

– Ez nagyon hasonlít a kirúgásra.

A férfi elővett egy vastag borítékot, és az asztalra tette.

– Ötezer dollár.

– Nem kell.

– Az apád negyvenkétezer dollárral tartozik.

A gyomrom összerándult. Apám, Silas Vance, évek óta szerencsejátékból próbált kimászni abból a gödörből, amelyet minden újabb fogadással mélyebbre ásott. Anyám tizenhat éves koromban halt meg, és azóta apám úgy viselkedett, mintha a veszteség feljogosítaná minden önpusztító döntésre.

– Honnan tud erről?

– Délután megvettem az adósságot.

– Miért?

Dante bekötötte a tenyerét egy fehér zsebkendővel. A zsebkendő szélén vörös folt jelent meg.

– Mert akiknél volt, már nem pénzt akartak.

– Hanem?

– Azt, hogy az apád szenvedjen.

– És most ön akarja, hogy én szenvedjek?

A tekintete egy pillanatra megkeményedett.

– Hat hónapig a törvényes üzleteim vezetői asszisztense leszel. A fizetésedből levonjuk az adósságot. A hatodik hónap végén a maradékot eltörlöm.

– Ez zsarolás.

– Ez az egyetlen ajánlatom.

Nem fogadtam el. Nem akkor.

Másnap délután azonban az Onyx kidobója nem engedett be az ajtón.

– Sajnálom, Liv – mondta Tiny, miközben a hüvelykujjával idegesen dörzsölte a rézszínű kulcsot a nyakában. – Henderson azt mondta, nem dolgozol többé itt.

– Megölöm Hendersont.

Tiny elsápadt.

– Ilyet ne mondj ezek között az emberek között.

Egy fekete terepjáró állt meg a járda mellett. A hátsó ajtó kinyílt, Marco Bellini pedig rám nézett. Az állán lila zúzódás sötétlett.

– Dante tette? – kérdeztem.

– Nem.

– Akkor ki?

Marco felsóhajtott.

– Jó. Dante volt.

– A miatt, hogy megkérdezett?

– A miatt, hogy nem értettem meg valamit, amit mindenki más igen.

– Mit?

Marco előrehajolt.

– Hogy te nem véletlenül dolgoztál az Onyxban.

– Szálljak be egy idegen autóba egy sérült bűnöző mellé?

– Nem idegen. Tegnap találkoztunk.

– Ettől nem lett megnyugtatóbb.

– Az apád biztonságban van.

Ez volt az a mondat, amely megtörte az ellenállásomat. Húsz perccel később Long Island felé száguldottunk, miközben a táskámban ott lapult anyám régi szakácskönyve és a fekete szalagra fűzött apró rézkulcs, amelyet halála előtt a kezembe nyomott.

Azt mondta, soha ne adjam oda senkinek.

A Vanzetti-birtok kovácsoltvas kapui lassan szétnyíltak előttünk. A ház nem volt hivalkodó. Túl csendes volt. Túl rendezett.

Marco kinyitotta előttem az ajtót.

– Üdvözöllek Dante világában.

A hallban egy ősz hajú nő várt ránk, kezében egy lezárt irattartóval.

– Végre megérkezett – mondta.

– Ki maga? – kérdeztem.

A nő nem nekem felelt, hanem a lépcsőn megjelenő Danténak.

– A lány ugyanazt a kulcsot viseli a nyakában, amelyet Elena Vance tizennyolc éve elrejtett.

A vér megfagyott bennem.

Dante tekintete a kulcsra siklott.

Aztán a nő az irattartó felé nyúlt…

2. RÉSZ

A nő ujjai már majdnem elérték az irattartó csatját, amikor Dante egyetlen mozdulattal megállította.

– Nem itt – mondta.

– Akkor hol? – kérdeztem. – És miért ismerte az anyámat?

A kérdésem után olyan csend lett, hogy hallottam a falióra rugójának minden kattanását.

Dante lejött a lépcsőn. A jobb tenyerén átütött a kötés, de úgy tartotta a kezét, mintha nem is fájna.

– A neve Beatrice Rinaldi. Huszonkét éve dolgozik a családomnak.

– Ez nem válasz.

– Nem is annak szántam.

– Akkor próbálkozzon újra.

Marco a tarkóját dörzsölte.

– Olivia, talán előbb menjünk be a dolgozószobába.

– Nem megyek sehová, amíg valaki el nem mondja, miért beszélnek úgy az anyámról, mintha tegnap látták volna.

Beatrice arca összerándult.

– Az anyád nem egyszerűen meghalt.

A szó belém vágott.

Anyám haláláról mindig ugyanazt hallottam: autóbaleset egy esős novemberi estén, a fék nem működött, a mentők későn érkeztek. Apám akkor részegen ült a kórházi folyosón, és csak annyit ismételgetett, hogy Elena nem hagyhatott volna itt minket.

– Mit jelent az, hogy nem egyszerűen? – kérdeztem.

Dante elfordította a fejét.

– Azt, hogy valaki gondoskodott róla.

A dolgozószobában vaskos könyvespolcok borították a falakat. A kandallópárkányon egy bronz iránytű feküdt, a fedelén karcolással: E. V. 1989. Megérintettem, és a hideg fém végigfutott az ujjaimon.

– Maga ölte meg? – kérdeztem.

Dante felém nézett.

– Ha én öltem volna meg, nem hoztalak volna ide.

– Talán azért hozott, mert szüksége van valamire.

– Szükségem van az igazságra.

Beatrice letette az irattartót az asztalra.

– Elena könyvelő volt. Nemcsak a Vanzetti vállalatoknak dolgozott, hanem egy szövetségi vizsgálatnak is. Bizonyítékokat gyűjtött arról, hogy Salvatore Vanzetti, Dante nagybátyja, pénzt mosott a kikötőn keresztül.

– És mi köze ennek hozzám?

– Elena eltűnése előtt egyetlen embernek mondta el, hová rejtette a bizonyítékokat.

A szívem kalapált.

– Kinek?

Beatrice rám nézett.

– Az apádnak.

A nevetés kiszakadt belőlem, de nem volt benne humor.

– Silas? Apám egész életében azt sem tudta, hol van a csekkfüzete.

– Tudta, Olivia – mondta Dante. – Csak eladta azt, amit tudott.

– Kinek?

Mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt a telefonom. A kijelzőn apám neve villogott.

– Vedd fel – mondta Dante.

– Miért?

– Mert ha most nem teszed, legközelebb nem ő fog hívni.

Megnyomtam a gombot.

– Apa?

Először csak zihálást hallottam. Aztán egy idegen férfihang szólalt meg.

– Kislány, mondd meg Vanzettinek, hogy a múltat nem lehet megvenni.

– Hol van az apám?

– Él. Egyelőre.

Dante közelebb lépett.

– Add nekem a telefont – mondta.

A hang felnevetett.

– A lány még nálad van? Akkor már biztosan megtaláltad a kulcsot.

A kezem önkéntelenül a nyakamhoz kapott. A rézkulcs hidegen simult a bőrömhöz.

– Mit nyit? – kérdeztem.

– Azt, amit Elena elrejtett.

– Hol van?

– Kérdezd meg a férfit, aki egész életében hazudott neked.

A vonal megszakadt.

Néhány másodpercig egyikünk sem mozdult.

Aztán Dante megkérdezte:

– Hol van most az apád?

– Nem tudom.

Beatrice elővett egy régi fényképet. Anyám állt rajta egy kikötői raktár előtt, kezében ugyanazzal a szakácskönyvvel, amely az én táskámban lapult.

A kép hátulján friss tinta csillogott. Egyetlen mondat állt rajta:

„Ha Olivia megtalálja a kulcsot, már késő elrejteni előle az igazságot.”

Dante arcáról eltűnt minden szín.

– Beatrice – mondta halkan –, ki készítette ezt a fényképet?

A nő lenézett a képre.

– Elena.

– Ez lehetetlen.

– Nem az – felelte Beatrice. – A fényképezőgép időzítőn volt. Elena azt akarta, hogy valaki tudja: azon az éjszakán még életben volt.

Dante ökölbe szorította a kezét.

– Akkor az anyád haláláról szóló jelentés hamis.

– És ha él? – kérdeztem.

Beatrice ekkor fordította meg a képet. A hátoldal alól egy vékony papírdarab csúszott ki.

Rajta egy cím szerepelt. Egy elhagyott kikötői raktáré.

Dante már az ajtó felé indult, amikor a telefonja csörgött.

Meghallgatta a hívást, és a szeme lassan megkeményedett.

– A raktárból most küldtek egy képet – mondta.

– Mi van rajta?

Dante rám nézett.

– Az apád. Egy székhez kötözve. És mellette egy nő, akit tizennyolc éve halottnak hiszünk…

3. RÉSZ

– Mutassa meg! – kiáltottam.

Dante a telefonja kijelzőjét felém fordította. A kép szemcsés volt, a háttérben rozsdás csövek és egy repedt lámpa látszott. Silas egy fémszéken ült, a szája mellett vér száradt. Mellette egy vékony, őszülő nő állt.

Az arcát akkor is felismertem, amikor a haját rövidre vágta, és a szája fölött heg húzódott.

– Anya – suttogtam.

A térdem megroggyant. Dante elkapta a könyökömet, de leráztam a kezét.

– Ez nem lehet ő.

– Te is tudod, hogy ő az – mondta Beatrice.

– Anyám meghalt.

– A halotti jelentést Salvatore hamisíttatta meg – felelte Dante. – Elena akkoriban átadta a könyvelési bizonyítékok egy részét a hatóságoknak. Salvatore megpróbálta elhallgattatni. Az apád pedig elárulta, hol találkoztak.

– Nem – mondtam. – Apa gyáva volt, de nem gyilkos.

Dante tekintete kemény maradt.

– A gyávaság néha ugyanannyi embert öl meg, mint a kegyetlenség.

A dolgozószoba sarkában Beatrice egy falba épített széfhez lépett. Én elővettem a rézkulcsot. A fekete szalag már foszladozott, pontosan úgy, mint azon a napon, amikor anyám a tenyerembe szorította.

– Ezt adta nekem a balesete előtt – mondtam.

– Nem baleset volt – felelte Beatrice. – És ez a kulcs nem egy ajtót nyit.

A kulcsot a széf oldalán lévő apró zárba illesztettem. Elfordítottam.

A falban halk kattanás hallatszott.

A széf ajtaja kinyílt.

Odabent egy fekete, viaszos vászonba csomagolt könyv feküdt, mellette egy hangrögzítő és három fénykép. Beatrice óvatosan kiemelte a könyvet.

– Ez Elena eredeti naplója – mondta.

Dante a hangrögzítőre nézett.

– Működik még?

Beatrice behelyezett egy elemet. A készülék recsegni kezdett, aztán anyám hangja töltötte be a szobát.

– Ha ezt hallod, Olivia, akkor nem sikerült visszajönnöm érted. Ne higgy Silasnak. Nem azért hagyott magadra, mert nem szeretett. Azért, mert eladta a félelmét annak, aki a legtöbbet ígérte érte.

A kezem a szám elé szorult.

A felvétel folytatódott.

– Dante nem tudja, mit tett a nagybátyja. Ha egyszer mégis megtalál, kérdezd meg tőle, kié volt az a raktár, ahol az autót felgyújtották.

Dante arcáról eltűnt a maradék szín is.

– A nagybátyám raktára volt – mondta.

– És ön nem tudott semmiről? – kérdeztem.

– Akkor tizenkilenc éves voltam. Azt hittem, az apám halála után én vezetem majd a családot. Nem tudtam, hogy Salvatore mindenkit feláldozott, aki útban állt.

A naplóban dátumok, számlaszámok és nevek sorakoztak. Salvatore Vanzetti mellett bírók, rendőrök, kikötői vezetők és ügyvédek nevei szerepeltek. A legutolsó oldalon azonban egy másik név állt.

Silas Vance.

Alatta egy összeg: húszezer dollár.

– Apa kapta a pénzt – mondtam.

– Igen – felelte Beatrice.

A következő pillanatban a telefon újra megszólalt. Ezúttal egy ismeretlen számról érkezett üzenet. Kép volt benne: apám arca közelről, mögötte pedig egy óra, amelyen este kilenc óra tizenöt perc állt.

Alatta ez a mondat:

„Hozd el a naplót a kilences raktárba. Ha nem jössz, Silas nem éri meg a tizedik percet.”

Dante kivette a kezemből a telefont.

– Nem mész sehova.

– Ő az apám.

– És ez az a reakció, amire számítottak.

– Akkor mit tegyek? Hagyjam meghalni?

– Nem. Hanem végre mi diktáljuk a feltételeket.

Dante elővette a saját telefonját, és egyetlen számot tárcsázott.

– Eljött az idő – mondta a hívásba. – Küldd el mindent az ügyészségnek.

Megdermedtem.

– Milyen ügyészségnek?

Dante nem válaszolt. A vonal másik végén valaki mondott valamit, mire ő lassan lehunyta a szemét.

– Nem, ez nem lehet – suttogta.

– Mi történt?

Dante rám nézett.

– Az ügyészség szerint a bizonyítékok már úton vannak.

– Ez jó hír, nem?

– Nem, Olivia. Mert valaki a mi oldalunkról küldte el őket.

A folyosóról ekkor lövés dörrent.

Beatrice felsikoltott. Az ajtó üvege szétrobbant, Marco pedig rám vetette magát.

Dante a földre rántott, miközben a napló kicsúszott a kezemből.

A könyv a kandalló elé csúszott.

Az ajtóban egy férfi állt, kezében pisztollyal.

– A naplót akarom – mondta.

Dante felállt, és úgy nézett rá, mintha már ismerné.

– Te hoztad ide a rendőrséget?

A férfi elmosolyodott.

– Nem a rendőrséget. A háborút.

És ekkor a ház egész keleti szárnyában kialudtak a fények…