4. RÉSZ — Aláírtam a válási papírt, miközben az anyósom a lakásomat követelte — aztán a férjem telefonja megszólalt, és elsápadt

4. RÉSZ

Eszter még be sem fejezte a mondatot, amikor Dmitr felkapta a széket, és az ajtó felé indult.

A rendőr elé lépett.

– Uram, kérem, maradjon itt.

– Nem megyek sehova.

– Ezt nem ön dönti el.

Galina Petrovna a falnak támaszkodott. A színészkedésnek vége lett. Már nem feküdt a padlón, nem sírt, nem kiabált arról, hogy éhen hal. Csak a kezét tördelte, és a körmei alatt fekete por gyűlt össze a laminált padlóról.

– Valéria – suttogta –, beszéljük meg.

– Két évig beszélhettünk volna.

– Én csak azt akartam, hogy a fiamnak legyen valamije.

– Volt valamije.

– Te mindent elvettél tőle.

– Nem. Ő írt alá mindent.

Dmitr telefonja ismét csörgött. Ezúttal az ügyvédje volt.

– Vedd fel! – kiáltotta Galina Petrovna.

Dmitr reszkető kézzel nyomta meg a gombot.

– Áron, baj van.

A kihangosított készülékből fáradt férfihang válaszolt.

– Már tudom.

– Mondd, hogy el tudod intézni.

– Mit?

– A felmondást, a feljelentést, mindent.

– Dmitr, az ügyészség most küldte át nekem az iratokat. Én nem képvisellek ebben az ügyben.

– Miért?

– Mert hónapok óta hazudtál nekem a könyvelésről. És mert a nevemet is felhasználtad egy olyan szerződéshez, amelyről nem tudtam.

Dmitr arca elszürkült.

– Nem teheted ezt velem.

– Már megtettem. A meghatalmazásodat visszavontam.

A vonal megszakadt.

A nappali közepén a szétszóródott paradicsomok még mindig ott hevertek. Az egyik a kanapé alatt maradt, csak a fényes piros oldala látszott.

Eszter a rendőrhöz fordult.

– A hamisított szerződés miatt a nyomozók külön jegyzőkönyvet vesznek fel.

– Ez nem hamisítás! – ordította Dmitr.

Eszter elővett egy másik iratot.

– A szerződésen lévő aláírás másolata egy régi biztosítási meghatalmazásról származik. Aki készítette, hozzáfért a személyes irataidhoz.

Minden tekintet Galina Petrovnára fordult.

– Én csak a fiamnak segítettem – mondta.

– A fiamnak? – Dmitr felnevetett, de a hangja rekedt volt. – Te adtad oda neki a dokumentumaimat.

– Mert nem voltál elég erős.

– Te mondtad, hogy írassam át a lakást!

– Te akartad a lakást!

Először hallottam őket úgy veszekedni, hogy nem engem hibáztattak. A szavaik egymásba csapódtak, mint a viharban a nyitott ablakok.

A rendőr mindkettőjüket kikísérte.

Dmitr a küszöbnél megállt.

– Valéria, nézz rám.

Nem néztem.

– Legalább mondd, hogy még van esélyünk.

– Nincs.

– Szerettelek.

– Én is. Ezért tartott olyan sokáig, mire elhittem, hogy nem engem védesz, hanem magadat.

A következő héten a cég könyvvizsgálói mindent feltártak. Dmitr a vállalat számlájáról a bátyja nevén lévő számlára utalt, onnan pedig Galina Petrovna számlájára került a pénz. A lakás megszerzésére vonatkozó hamis szerződés csak az utolsó lépés lett volna.

A válási papírt, amelyet aznap aláírtam, a bíróság elfogadta. A vagyonmegosztási nyilatkozat nem adott nekik semmit, mert Dmitrnek nem volt olyan vagyona, amelyre igényt tarthattam volna. Én pedig nem mondtam le semmiről, ami az enyém volt.

A kihallgatásról készült felvételt később meg kellett hallgatnia Dmitrnek is. Eszter azt mondta, ez volt az a pillanat, amikor először értette meg, mit tett.

Egy kis szobában ült, egy asztal és két műanyag szék között. A hangszóróból a saját hangja szólt:

– Ha Valéria aláírja, mindenki azt hiszi majd, hogy csak egy szerencsétlen válás történt.

Dmitr először tiltakozott.

– Ezt másképp értettem.

A felvétel folytatódott.

– A pénzhez úgyis hozzáférünk. A lakás lesz a legnehezebb.

A nyomozó leállította a lejátszót.

– Ki beszél ezen a felvételen?

Dmitr sokáig hallgatott.

– Én.

– Ki találta ki a tervet?

Dmitr lehajtotta a fejét.

– Én és az anyám.

– Ki írta alá a hamis szerződést?

A férfi keze ökölbe szorult.

– Nem tudom.

– Akkor majd a szakértő megmondja.

A lakásban közben mindent kicseréltem, amit hozzájuk kötöttem. Először a zárakat. Aztán a nappali függönyeit. A barna irattartót elégettem a vidéki ház kandallójában, de a műanyag koronát megtartottam róla. Nem tudtam megmagyarázni, miért.

Talán azért, mert emlékeztetett arra, milyen könnyen hittem el, hogy mások dönthetnek rólam.

A héten, amikor a válás hivatalosan is jogerőre emelkedett, eladtam a fölösleges bútorokat, és egy kisebb, világosabb lakásba költöztem egy másik városrészben. Az ablakom alatt villamos csilingelt reggelenként. A konyhában citromos teát főztem, és többé nem tettem két csészét az asztalra.

Három hónappal később Eszter felhívott.

– Dmitr egyezséget akar.

– Mit ajánl?

– Lemond a lakással kapcsolatos minden igényéről, cserébe azért, hogy ne tanúskodj ellene a következő tárgyaláson.

– Nem.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– Nem kell bosszút állnod.

– Nem is akarok. Csak nem fogom megmenteni attól, amit ő maga tett.

A tárgyalás hónapokkal később ért véget. Dmitr felfüggesztett szabadságvesztést és kártérítési kötelezettséget kapott, a vállalatnak vissza kellett fizetnie az eltűnt pénz nagy részét. Galina Petrovna közösségi munkát és pénzbírságot kapott a hamis iratok miatt.

Én nem voltam jelen minden meghallgatáson.

Nem akartam többé az életük közepén állni.

Dmitr később levelet küldött. Nem hosszút. Csak három oldalt, tele magyarázatokkal arról, hogy félt, az anyja irányította, és még mindig szeret.

A levél végén ez állt: „Talán újrakezdhetnénk.”

A papírt nem téptem szét. Nem is válaszoltam rá azonnal.

Másnap ezt írtam neki:

„Nem haragszom rád. De az életemet többé nem adom oda annak, aki csak akkor kér bocsánatot, amikor már nincs mit elvennie.”

Ez volt az utolsó üzenet közöttünk.

Egy évvel később az új lakásom erkélyén álltam, amikor leesett az első hó. A város lassan elcsendesedett. A villamos fényei végigcsúsztak a nedves síneken, a konyhaablakon pedig gőz rajzolt homályos köröket.

A húgom kislánya, Lili, nálam töltötte a hétvégét. A nappali padlóján ült, és rajzolt.

– Mit rajzolsz? – kérdeztem.

– Egy házat – felelte.

– Van ajtaja?

– Igen.

– És kulcsa?

Lili felmutatta a rajzot. A ház mellett egy apró, ferde kulcsot rajzolt, rajta egy piros porcelánházzal.

Elmosolyodtam.

– Ez nagyon hasonlít az enyémre.

– Akkor ez a te házad – mondta.

A régi kulcstartó ott feküdt az ablakpárkányon. A repedt porcelánházon végigfutott egy vékony fekete vonal, de a kulcs még mindig működött.

Kinyitottam vele az erkélyajtót, és beengedtem a hideg levegőt.

A hó lassan ráült a korlátra.

Most először nem féltem attól, hogy valaki elveszi tőlem a saját otthonomat.

A kulcs a tenyeremben meleg maradt.

És ezúttal én zártam be az ajtót.