Aláírtam a válási papírt, miközben az anyósom a lakásomat követelte — aztán a férjem telefonja megszólalt, és elsápadt

Az anyósom a nappali közepén feküdt, a sarkával verte a laminált padlót, és azt üvöltötte, hogy éhen fog halni, ha azonnal el nem válok a fiától.

Én még a bejárati ajtóban álltam, rajtam a sötétkék kabátom, amelynek belső zsebében ott lapult a régi, rézszínű kulcstartóm. A kulcstartóra egy apró, repedt porcelánház volt fűzve. Az édesapám adta, amikor huszonöt évesen megvettem ezt a lakást a cseresznyefák utcájában.

Dmitr még a kezemből tépte ki a bevásárlószatyrot.

– Add ide anyámnak a fizetési kártyádat! – kiáltotta.

A zacskó a padlóra zuhant. A paradicsomok szétgurultak a kanapé alatt, a tej üvege a dohányzóasztal lábának ütközött, az egyik érett paradicsom pedig vörös foltot fröccsentett a nadrágomra.

– Mit csinálsz? – kérdeztem halkan.

– Még kérdezed? Nézd meg, mit műveltél anyámmal!

Galina Petrovna a szőnyegen feküdt, de közben fél szemmel engem figyelt. A kezében egy összehajtott papírzsebkendőt szorongatott. A zsebkendő száraz volt.

– Én két napja nem ettem – nyögte.

– A mosogatóban ott van a húsleveses tányér – mondtam.

Az arca egy pillanatra megfeszült.

– Az csak víz volt.

– A vízben zsír úszik?

Dmitr ököllel a fal mellé csapott. A vakolat finom pora a padlóra hullott, éppen egy paradicsom mellé.

– Elég legyen! Anyám csak azt kéri, hogy adj hozzáférést a számládhoz. Ő jobban ért a pénzhez.

– A fizetésem az én számlámra érkezik.

– A feleségem vagy.

– Ez nem jelenti azt, hogy a bankkártyámat át kell adnom az anyádnak.

Galina Petrovna lassan felült.

– Hallod, fiam? Ez a nő idegennek nevez bennünket a saját családunkban.

Körülnéztem a nappaliban. A kanapét én vettem. A parkettát én fizettem. A közüzemi számlák az én számlámról mentek. Dmitr mindössze egy játékkonzolt, két sportkupát és az anyját hozta ebbe a lakásba.

– És még mit szeretnétek? – kérdeztem.

– A lakás felét – felelte Dmitr.

A szívem egyetlen keményet dobbant.

– Ezt a lakást három évvel azelőtt vettem, hogy megismertelek.

– Házasok vagyunk. Ez már közös.

– Nem.

– Anyám szerint igen.

– Akkor anyád olvassa el a törvényt.

Galina Petrovna úgy ugrott fel, mintha hirtelen teljesen meggyógyult volna.

– Mi befogadtunk téged! A fiam itt él, dolgozik, mindent megtett ezért a házért!

– Mit tett?

Dmitr közelebb lépett. Kávé- és mentolosrágó-szag áradt belőle.

– Ne provokálj!

– Nem provokállak. Kérdezek.

– Anyám azt mondta, vagy úgy élsz, ahogy egy rendes feleségnek kell, vagy elválunk.

– Mit jelent az, hogy rendes?

– Átadja a pénzét a családnak. A férjére íratja a vagyont. Nem vitatkozik az idősebbekkel.

– Akkor váljunk el.

A csend úgy zuhant közénk, mint egy bezárt ajtó.

Dmitr pislogott.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy váljunk el.

Galina Petrovna arca megmerevedett. Ők sírást vártak, könyörgést, talán azt, hogy letérdelek előttük. Én azonban először éreztem két év után, hogy könnyebben kapok levegőt.

– Hol vannak a papírok? – kérdeztem.

Dmitr az anyjára nézett.

Galina Petrovna a kanapé párnája alá nyúlt, és előhúzott egy vastag, barna irattartót. A kapcsán egy apró, aranyszínű műanyag korona lógott.

– Régóta készen áll – mondta diadalmasan. – Írd alá, aztán menj el innen üres kézzel.

Kinyitottam az irattartót. Közös megegyezéses válási nyilatkozat feküdt benne, utána egy vagyonmegosztási szerződés. A szöveg szerint lemondtam minden olyan vagyonról, amely Dmitr nevére volt bejegyezve.

Dmitr elém tolta a tollat.

– Írd alá.

A régi porcelánház megzörrent a zsebemben, amikor leültem. A kezem nem remegett.

A toll hegye hozzáért az utolsó oldalhoz, és én aláírtam…

2. RÉSZ

A toll hegye még az utolsó betűnél állt, amikor Galina Petrovna elégedetten felsóhajtott.

– Látod, fiam? Mégsem olyan bátor – mondta.

Dmitr átnézte az aláírásomat, majd gyorsan becsukta az irattartót.

– Holnap beadjuk a bíróságra.

– Rendben.

– A lakásból pedig elköltözöl.

– Ez az én lakásom.

Galina Petrovna felnevetett.

– Már nem sokáig.

A telefonom a zsebemben rezegni kezdett. Nem vettem elő azonnal. Tudtam, ki írt. Két héttel korábban már elmondtam az ügyvédemnek, Eszternek, hogy Dmitr és az anyja mire készülnek.

Aznap este, amikor végre egyedül maradtam a fürdőszobában, elküldtem neki a házassági iratokat, a lakás adásvételi szerződését, a bankszámlakivonatokat és minden üzenetet, amelyben Dmitr a pénzemet követelte.

Eszter csak ennyit válaszolt: „Ne vitatkozz velük. Írd alá, ha ez kell ahhoz, hogy megmutassák, mire készülnek.”

Most elővettem a telefont.

Az üzenet Esztertől érkezett.

„Minden meghatalmazást visszavontunk. A pótkártyák zárolva. A vállalati ellenőrzés elindult. Ne árulj el semmit.”

A gyomrom összerándult, de az arcom nyugodt maradt.

Dmitr telefonja ebben a pillanatban csörgött fel. A kijelzőn a munkahelye személyzeti osztályának neve jelent meg.

– Vedd fel – mondta Galina Petrovna. – Biztosan a céges autóról van szó.

Dmitr kihangosította a hívást.

– Dmitr Alekszandrovics? – kérdezte egy női hang. – A belső ellenőrzési osztályról telefonálok.

– Mi történt?

– A hozzáférését azonnal felfüggesztettük. A vállalati levelezése, a számlák és a telephelyi belépőkártyája zárolva vannak.

Dmitr rám nézett.

– Ez valami tévedés.

– Holnap reggel kilenc óráig vissza kell szolgáltatnia a céges gépkocsit és a telefont.

– Én vagyok a kereskedelmi igazgató!

– Jelenleg már nem.

A vonal megszakadt.

Galina Petrovna arca elfehéredett.

– Mit csináltál? – kérdezte tőlem.

– Én? Semmit.

Dmitr telefonja újra rezgett. A bank értesítette, hogy a társkártya használatát letiltották. Egy másik üzenet szerint a vállalati telefonszámát éjfélkor megszüntetik.

– Azt mondtad, minden közös – sziszegte.

– Nem. Te mondtad.

– Még visszafordítható.

– Nem hiszem.

Dmitr felkapta az irattartót, és a mellkasához szorította.

– Ezt aláírtad. Elvesztettél mindent.

– Nézd meg, mi van a neveden.

Kinyitotta az iratokat. Az autó a vállalat tulajdona volt. A lakás az én nevemen állt, még a házasságunk előtt vettem. A megtakarításaim külön számlákon voltak. A bútorokról és a műszaki tárgyakról mind az én nevemre szóltak a számlák.

Dmitr arca lassan megváltozott.

– Ezt előre kitervelted.

– Nem. Ti terveztétek meg. Én csak nem akadályoztalak meg benneteket.

A folyosóról halk koppanás hallatszott. A bejárati ajtó mellett elhelyezett mozgásérzékelő kis zöld fénye felvillant.

Galina Petrovna odafordult.

– Mi ez?

– A biztonsági kamera.

– Mióta van kamera?

– Mióta háromszor eltűnt a pénztárcám, és kétszer találtam nyitva az iratszekrényt.

Dmitr közelebb lépett.

– Felvételeket készítettél rólunk?

– A közös helyiségekről. Hanggal együtt.

Galina Petrovna egy pillanat alatt elvesztette a színlelt gyengeségét.

– Azonnal töröld őket!

– Már nem nálam vannak.

– Kinél?

Megszólalt a csengő.

Eszter állt az ajtó mögött, mellette egy közjegyző és egy egyenruhás rendőr. A kezében nem irattartó volt, hanem egy lezárt bizonyítéktasak.

Eszter belépett, és a tekintetét Dmitrre emelte.

– A felvételek mellett találtunk még valamit. De előbb meg kell kérdeznem: ki utalta két éven át a vállalat pénzét arra a számlára, amelyet a testvére nevén nyitottak?…

3. RÉSZ

– A testvéremnek nincs köze semmihez – vágta rá Dmitr.

Eszter letette az asztalra a bizonyítéktasakot. A műanyag alatt egy pendrive és több kinyomtatott banki bizonylat feküdt.

– Akkor ezt könnyű lesz tisztázni – mondta. – A vállalat könyvelője szerint huszonnégy hónap alatt száznyolcvanezer euró távozott a cég számlájáról. Mindegyik utalást a te felhasználói azonosítóddal hagyták jóvá.

Galina Petrovna a fiára nézett.

– Ez hazugság.

– A banki rendszer naplófájljai nem hazudnak – felelte Eszter.

Dmitr hirtelen rám kiáltott.

– Te csináltad! Te akarsz tönkretenni!

– Én három hónapja kértem, hogy vizsgálják meg, miért hiányzik pénz a cégből.

– Te voltál az igazgatóság egyik tagja – mondta Eszter. – Te férhettél hozzá az átutalásokhoz. És te adtad meg a jóváhagyásokat.

Galina Petrovna felkapta a fejét.

– Azt mondtad, ez csak jutalék.

A mondat után olyan csend lett, hogy hallani lehetett a hűtő kompresszorának halk zúgását.

Dmitr lassan az anyjához fordult.

– Mit mondtál?

Galina Petrovna szája szétnyílt, de egyetlen hang sem jött ki rajta.

Eszter bekapcsolta a telefonját, és elindított egy felvételt.

Galina Petrovna hangja töltötte be a nappalit:

– A fiam majd elintézi. A nő úgyis mindent aláír, ha megijesztjük. Előbb a fizetését vesszük át, aztán a lakást. A vállalati pénz miatt pedig senki sem fog nyomozni, mert Dmitr elég fontos ember.

A felvételen Dmitr nevetett.

– Ha Valéria aláírja a vagyonmegosztást, mindenki azt hiszi majd, hogy csak egy szerencsétlen válás történt.

A hangom belülről tört össze, de nem sírtam. Két évig éreztem, hogy valami nincs rendben. Most végre bizonyítékot kaptam arra, hogy nem képzelődtem.

Dmitr hátralépett.

– Ez magánbeszélgetés.

– A saját lakásodban, a saját feleséged előtt terveztétek meg a csalást – mondta Eszter. – A felvétel jogszerűen került hozzánk, a készülék az én megbízásomból működött.

– Nem loptam el semmit! – kiáltotta Dmitr.

– Akkor miért a testvéred számlájára ment a pénz?

Nem válaszolt.

Galina Petrovna remegő kézzel a karjába kapaszkodott.

– Fiam, mondd, hogy ez nem igaz.

Dmitr a padlót nézte.

– Csak kölcsön vettem.

– Két évig? – kérdeztem.

– Vissza akartam fizetni.

– Mikor?

A kérdésre nem tudott felelni.

Eszter összeszedte a papírokat.

– A társaság feljelentést tett, a bankszámlákat ideiglenesen zárolták, és a rendőrség ma este kihallgatja mindkettőtöket.

Galina Petrovna sikítani kezdett.

– Én nem tudtam semmiről!

– A felvétel alapján tudott róla – mondta Eszter.

Dmitr rám meredt.

– Ezt nem teheted velem.

– Már megtörtént.

Ekkor Eszter telefonja megszólalt. Elfordult az ablaktól, meghallgatta a hívást, majd elsápadt.

– Mi az? – kérdeztem.

– A nyomozó hívott. A könyvelésben találtak még egy szerződést.

– Milyen szerződést?

Eszter rám nézett.

– Egyet, amelyen a te aláírásod szerepel. És ha valóban nem te írtad alá, akkor ez már nemcsak sikkasztás. Valaki egy teljesen másik életet épített fel a nevedben…