4. RÉSZ — Minden reggel ugyanazt a borravalót hagyta, míg egy nap rákérdeztem az okára — és a mosolya azonnal eltűnt

4. RÉSZ

Mateo még be sem fejezte a mondatot, amikor újra megszólalt a telefonja.

Most nem hallgatta végig.

– Igen? – kérdezte.

A szeme előtt lassan eltűnt minden szín.

– Ne nyúljon semmihez. Azonnal.

Kinyomta a hívást, és a bőrtáskájába süllyesztette a telefont.

– A bátyám el akarja tüntetni az alapítvány iratait.

– Honnan tudják?

– Az egyik könyvelő most küldött helymeghatározást. A raktárban vannak.

Maribel az ajtóhoz lépett.

– Mit csináljunk?

Mateo rám nézett.

– Maga semmit. Hazamegy.

– Nem.

– Valéria, ez már nem a kávézóról szól.

– Rólam kezdődött.

– És majdnem magát tették tönkre.

– Éppen ezért nem fogok hazamenni, és úgy tenni, mintha csak egy rossz műszak lett volna.

Nem vitatkozott tovább.

A rendőrök két autóval érkeztek az alapítvány raktárához. A hajnal még kékes fényben állt, a kapu fölötti lámpa pedig szabálytalanul villogott. Mateo unokatestvére, Ádám, egy nagy kartondobozt cipelt kifelé.

– Megállni! – kiáltotta a rendőr.

Ádám elejtette a dobozt. A fedél felnyílt, és ösztöndíj-szerződések, átutalási bizonylatok, fényképek csúsztak a betonra.

Mateo bátyja, Gábor, a raktárból lépett elő.

– Ezt magyarázni tudom.

– Akkor magyarázza – felelte Mateo.

– Rogelio önállóan cselekedett.

– A hangfelvételen a te utasításodról beszél.

– A felvétel nem bizonyít semmit.

Mateo elővette a telefonját, és megnyomott egy gombot.

A raktár falai között felhangzott Gábor saját hangja.

„Holnap reggelre Valéria lesz a hibás. Ha az ösztöndíjalap hiányát rajta verik el, senki nem fogja átvizsgálni a könyvelést.”

Gábor arca megmerevedett.

A saját hangját hallotta.

Nem azt, amilyennek magát gondolta. Azt, amilyen valójában volt.

– Ezt nem használhatod fel ellenem – mondta.

– Nem én használom fel – felelte Mateo. – Te mondtad ki.

Gábor ügyvédje néhány perccel később érkezett. Végigolvasta az iratokat, meghallgatta a felvételt, majd becsukta a mappáját.

– Én ezt nem fogom képviselni.

– Fizetek magának – sziszegte Gábor.

– Nem a pénzzel van baj. A történettel.

A rendőrök mindkettőjüket előállították. Rogelio később vallomást tett, és elmondta, hogy hónapok óta hamis ösztöndíjakat vezetett át egy közös számlára. Gábor irányította. A harmincötezer peso csupán az utolsó kétségbeesett próbálkozás volt, hogy eltüntessék a hiányt.

Az én nevemre hamis aláírásokat készítettek.

A rejtett felvételt Maribel azért találta meg, mert egy reggel leesett a szellőzőrács. A kis kamera a biztonsági csoport egyik korábbi alkalmazottjától származott. Mateo hónapokkal korábban szereltette fel, mert észrevette, hogy az alapítvány pénzei nem oda kerülnek, ahová kellene.

A kétszáz pesós bankjegyek hátoldalán lévő jelek valóban a támogatott diákok azonosítói voltak. Mateo minden hónapban ellenőrizte, hogy megkapták-e a segítséget.

Engem azért választott, mert egyszer azt mondtam neki, hogy a gyermekosztályon nem az a legnehezebb, amikor egy kisgyerek sír, hanem amikor a szülő már nem tud remélni.

– Emlékszik erre? – kérdezte később.

A kórházi folyosón ültünk. A neonfény hidegen csillogott a linóleumon.

– Maga emlékezett rá.

– Az ilyen mondatokra emlékezni kell.

Hetekkel később visszakaptam az ösztöndíjamat. A gyakorlatomat is folytathattam. Rogelio és Gábor ügyében megkezdődött az eljárás, de én nem jártam a tárgyalásokra minden alkalommal. A bizonyítékok már beszéltek helyettem.

A Jacaranda kávézóban üresen maradt Rogelio irodája. Az asztalán találtam egyetlen tárgyat: egy repedt, zöld műanyag számológépet. Nem vittem el. Csak becsuktam mögötte az ajtót.

Diego közben új táskát kapott. A régit nem dobta ki. A szakadt pántot egy piros cipőfűzővel kötötte össze, mert azt mondta, így szerencsét hoz.

– Ha egyszer gyermekorvos leszel, én leszek az első beteged – mondta egy este.

– Te mindig betegnek tetteted magad.

– Gyakorlok.

Az anyám a konyhában levest főzött, és hosszú idő óta először nem számolta hangosan a pénzt a hónap végén.

Én pedig egy kis kórházi ösztöndíjprogramban kezdtem dolgozni. Nem Mateo mellett. Nem az ő árnyékában. Saját asztalom lett, saját dossziéim, saját döntéseim.

Három hónappal később megérkezett az első hóváltás hideg esője Mexikóvárosban. A járdák fénylettek, a kávézó ablakán pedig apró vízcseppek futottak lefelé.

Mateo továbbra is minden reggel bejött.

Fekete kávét kért.

Tojást babbal.

Két pirítóst.

És kétszáz pesót hagyott az asztalon.

Egyik reggel levelet találtam a táskám mellett. Gábor írta a fogdából. Azt kérte, beszéljek Mateóval, hogy segítsen neki. Azt írta, mindenki hibázik, és a családnak össze kell tartania.

A levelet kétszer olvastam el.

Aztán visszahajtottam.

– Segítesz neki? – kérdezte Mateo.

– Nem.

– Biztos benne?

– Igen. Nem akarom megmenteni attól, amit ő tett.

Mateo bólintott.

– Ez nem kegyetlenség.

– Tudom.

A következő héten a gyermekosztályon egy hatéves kislány rajzot adott nekem. Egy nagy ablakot rajzolt, mögötte napot és három embert, akik egymás kezét fogták.

A rajz sarkába egy apró barna négyzetet is rajzolt.

– Ez mi? – kérdeztem.

– Egy ajtó – mondta. – Hogy ki lehessen menni, ha valaki bezár.

A képet a köpenyem zsebébe tettem.

Este visszamentem a Jacarandába. A bordó szélű jegyzetfüzet még mindig ott volt a pult alatt. Kinyitottam, és végiglapoztam az egy év kétszáz pesós bankjegyeinek feljegyzéseit.

Korábban azt hittem, a számok egy titkot rejtenek.

Most már tudtam, hogy irányt mutattak.

Aznap Mateo elé tettem a kávéját.

– Ma én fizetek – mondtam.

– Ez ellenkezik a hagyományainkkal.

– A hagyományok változhatnak.

A zsebemből elővettem egy kétszáz pesós bankjegyet, és az asztalra tettem.

Mateo rám nézett.

– Miért pont ennyi?

– Mert egyszer valaki ennyivel segített az édesanyján. Most én is emlékezni akarok rá.

A férfi mosolya lassan megjelent az arcán.

A bankjegy mellé tettem a kislány rajzát. A papír sarkán lévő barna ajtó fölött a nap már nem fért el teljesen a keretben.

De még így is világított.

Aznap először nem a pénz maradt az asztalon.

Hanem a remény.