ЧАСТЬ 4 — A férjem megtiltotta, hogy meglátogassam a gipszből szabaduló anyámat, aztán a sógornőm hirtelen elsápadt

ЧАСТЬ 4

…hanem azért, mert az anyám lakása előtt nem Viktor emberei álltak.

A rendőrség küldte őket.

Gábor azonnal hívást indított, én pedig a falnak támaszkodva próbáltam levegőt venni. A kezem még mindig a barna füzetet szorította.

— Mi történt? — kérdezte Alina.

— Anyám lakásán vannak.

— Viktor emberei?

— Nem. A rendőrök szerint.

Viktor felnevetett, de a hangja üresen csengett.

— Ez nevetséges. Az anyád mindig is túldramatizált mindent.

Gábor ránézett.

— Kelemen úr, mostantól ne beszéljen a feleségével négyszemközt.

— Maga nem parancsol nekem.

— Nem. A végzés parancsol.

Viktor elővette a telefonját. Egymás után tárcsázott három számot. Az elsőnél csak a hangpostára jutott, a másodiknál azonnal megszakadt a hívás, a harmadiknál egy női hang válaszolt.

— Júlia, azonnal gyere ide. Mindent le kell állítani.

A vonal túloldalán néhány másodperc csend volt.

— Viktor, én kilépek az ügyből — mondta a nő. — Már tegnap jeleztem, hogy ez hamis iratokkal kapcsolatos ügy.

— Nem léphetsz ki!

— De igen. És a munkadíjadat sem kérem, csak ne keress többé.

Viktor keze megfeszült.

— Te is ellenem fordulsz?

— Nem. Csak nem akarok börtönbe kerülni helyetted.

A hívás véget ért.

Alina az ajtó mellett állt, és a két gyerek a lábához bújt. Miron egyik kezében egy törött játékautót tartott. A kerék minden mozdulatnál a padlóhoz koppant.

Kopp.

Kopp.

Viktor ekkor rám nézett.

— Anasztázia, beszéljük meg.

— Már beszéltünk.

— Nem így értettem.

— Pontosan így értetted.

Gábor elővette a hangfelvételt, és újra elindította. Ezúttal Viktor nem tudott elfordulni.

A saját hangja töltötte be a folyosót.

„Ha nem írja alá, majd aláírja, amikor feleségem lesz.”

Viktor hallgatta a felvételt. A szája széle megrándult.

„Ő úgysem ért a pénzhez.”

Alina lassan felé fordult.

— Ezt mondtad róla?

Viktor nem válaszolt.

„Az anyja úgysem fogja elmondani neki.”

A felvétel leállt.

— Ez nem így volt — suttogta Viktor.

— A te hangod — mondtam.

— Kiragadták a szövegkörnyezetből.

— Milyen szövegkörnyezet teszi rendben lévővé, hogy el akartad venni a lakásomat?

Viktor leült a lépcsőre. Először láttam úgy, mint egy közönséges, fáradt férfit, nem pedig azt az embert, aki éveken át minden vitában fölém tornyosult.

— Féltem — mondta.

— Mitől?

— Attól, hogy soha nem lesz saját életem.

— Ezért vetted el az enyémet?

Nem felelt.

A rendőrök hamarosan megérkeztek. A gyerekeket Alina anyjához vitték, Alinát pedig tanúként kihallgatták. Viktor még az utolsó pillanatban is megpróbált engem hibáztatni.

— Ha támogatott volna, nem jutunk idáig.

— Ha nem csaltál volna, most nem lennél itt — feleltem.

A kapitányságon anyámmal találkoztam. A lába még gipszben volt, de két rendőr támogatta a folyosón. Amikor meglátott, először csak átölelt.

— Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem rá.

— Nem te tehetsz róla.

— Én láttam a levelet, mégsem mertem szembesíteni. Azt hittem, ha hallgatok, megőrizlek.

— Most már nem kell megőrizned. Itt vagyok.

Apám halála ügyében is kiderült az igazság. Viktor valóban találkozott vele aznap este. Nem ő okozta a halálát, ahogy a legrosszabb pillanataimban gondoltam, de tudta, hogy apám súlyos beteg, és azt is, hogy az örökség rám száll. Ezért siettetett mindent. Ezért sürgette az esküvőt. Ezért akarta, hogy a tulajdonjogok „közös védelembe” kerüljenek.

A hitelt törölték.

A hamisítást szakértő igazolta.

A bíróság Viktor vagyonának egy részét lefoglalta, de én nem éreztem diadalt. Csak fáradtságot. Mintha három évig egy bezárt szobában éltem volna, és most hirtelen kinyitották volna az ablakot.

A lakás üresen maradt.

A hálószobában ott volt a régi, repülő madaras füzet, az ágy mellett pedig az a kopott, rézszínű bőröndcímke, amelyet apám kötött a táskám fogantyújára az első egyetemi utam előtt.

Viktor mindig gúnyolta.

— Még ezt a gyerekes vacakot sem tudod kidobni?

Én soha nem dobtam ki.

A lakásból végül csak ezt vittem magammal, az anyám bögréjét és három könyvet. A közös fényképeket nem szedtem le azonnal. Egy hétig hagytam őket a falon, aztán egyenként levettem mindet.

A legutolsó képen Viktor mosolygott, én pedig mellette álltam fehér ruhában.

A mosolyomról már akkor is tudtam, hogy nem valódi.

Hat hónappal később egy kisvárosban éltem anyámmal. Egy könyvelőirodában dolgoztam, esténként pedig jogi tanfolyamra jártam. Nem azért, hogy bosszút álljak, hanem mert soha többé nem akartam úgy aláírni semmit, hogy ne értsem minden szavát.

A vasárnapok lettek a kedvenceim.

Anyám lassan sétált, én pedig a karját fogtam. A piacon friss kenyeret vettünk, ő mindig túl sokat, én mindig keveset tiltakoztam.

— Nézd, már nem sántítok — mondta egy reggel.

— Csak azért, mert nem hagyom, hogy siess.

— Te most már mindent ellenőrizni akarsz.

— Igen.

Elmosolyodott.

— Akkor ellenőrizd ezt is: boldog vagy?

A kérdés egyszerű volt, mégis megállított a járda közepén.

— Most már igen — mondtam. — Nem minden nap. De ez már az én életem.

A keresztfiam, kis Máté, gyakran rajzolt nekem. Egyik délután egy házat készített, mellette egy nőt, kezében óriási kulccsal.

— Ez te vagy — közölte.

— Miért ilyen nagy a kulcs?

— Mert nagy ajtót nyitsz ki.

A rajzot kitűztem a konyha falára.

Viktor két hónappal később küldött üzenetet. Azt írta, megváltozott, és szeretne találkozni. Aztán azt, hogy csak beszélni akar. Végül azt, hogy a börtön helyett talán kaphatna tőlem egy esélyt.

Sokáig néztem a kijelzőt.

Nem éreztem gyűlöletet.

Csak sajnálatot egy férfi iránt, aki mindent birtokolni akart, és végül saját magát veszítette el.

Visszaírtam neki.

„Nem haragszom rád. De nem jövök vissza ahhoz az élethez, amelyben folyamatosan meg kellett mentenem téged a saját döntéseidtől.”

Ezután letiltottam a számát.

Aznap este havazni kezdett. Az első hó nagy, nedves pelyhekben hullott a járdára. Anyám a konyhaablaknál állt, Máté pedig a rajza mellé újabb vonalakat húzott.

Én az előszobában ellenőriztem a kulcsaimat, a pénztárcámat és a rézszínű bőröndcímkét, amely most az új táskám fogantyúján lógott.

Apám ajándéka volt.

Az első útra vitt magával.

És most végre én döntöttem el, merre indulok.