A férjem megtiltotta, hogy meglátogassam a gipszből szabaduló anyámat, aztán a sógornőm hirtelen elsápadt

A férjem éppen a sógornőm két gyerekét akarta rám hagyni, amikor az anyám az emeletről felhívott, és csak ennyit mondott: „Kislányom, baj van.”

A hálószobában álltam, kezemben a félig becsomagolt táskával. A cipzár fémje hidegen vágott a tenyerembe. Viktor az ajtóban állt, mögötte Alina, két műanyag zacskóval és olyan arccal, mintha már rég eldöntötték volna helyettem az egész hétvégémet.

— A mamához nem mész — mondta Viktor. — Itt maradsz Mironnal és Lizával.

— Anyámnak ma veszik le a gipszet a lábáról.

— Alinának meg pihenésre van szüksége.

— Nekem is.

Viktor elmosolyodott, de nem volt semmi kedves a mosolyában.

— Neked nincs két gyereked.

A mondat úgy ért, mintha pofon lett volna. Három éve voltunk házasok, és ezalatt én vittem a háztartást, fizettem a számlák felét, és minden alkalommal én alkalmazkodtam az ő családjához. Mégis úgy beszélt velem, mintha a saját időm nem is létezne.

— A jegyem holnap reggelre szól — mondtam. — Anyám egyedül él. Nem azért hívott, mert unatkozik.

— Már szóltam neki, hogy te ráérsz.

— Nekem?

— Nekünk — javított ki, de közben rám sem nézett. — Egy család vagyunk.

Alina letette a zacskókat az ágyra. Az egyikből egy rózsaszín pizsama ujja lógott ki, a másikból gyógyszeres üveg csúszott a takaróra.

— Miron csak natúr tésztát eszik — mondta. — Liza este fél kilenckor alszik, de előtte háromszor is inni kér. A hűtőben ott van minden.

— Vidd vissza őket.

Alina arca megfeszült.

— Viktor azt mondta, megbeszéltétek.

— Viktor sok mindent mondott már helyettem.

A férjem erre közelebb lépett. Éreztem rajta a mentolos rágógumi erős szagát, és hirtelen eszembe jutott, hányszor nyeltem már vissza a választ csak azért, hogy ne legyen veszekedés.

— Ne kezdj jelenetet — sziszegte.

— Nem én kezdtem. Te ígértél oda valakinek két hétre.

— Két hét? — Alina felkapta a fejét. — Csak tíz nap.

A gyomrom összerándult.

— Tíz napra?

Viktor félrenézett. Ez volt az első pillanat, amikor megértettem, hogy nem egyszerű szívességről van szó. Nem egy estéről, nem egy sürgős napról. Tíz napról, amelyről senki nem kérdezett meg.

Ekkor csörgött a telefonom. Anyám neve jelent meg a kijelzőn. Azonnal felvettem.

— Anya?

A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak nehéz légzést hallottam.

— Anasztázia, ne gyere egyedül — mondta végül. — A lakásban találtam valamit, amit látnod kell.

— Mit?

— Nem telefonon.

Viktor közelebb hajolt.

— Mondd meg neki, hogy most nem tudsz menni.

Anyám meghallotta.

— Viktor is ott van?

— Igen.

Hosszú csend következett.

— Akkor még fontosabb, hogy eljöjj — mondta anyám. — És hozd magaddal azt a kis barna füzetet, amit a komódban tartasz.

A szívem egyetlen nagyot dobbant. A füzetet három éve nem láttam. A nászunk után Viktor azt mondta, elveszett a költözésnél.

— Anya, mi van benne?

— Az igazság arról a napról, amikor összeházasodtatok.

Viktor arca egy pillanat alatt megváltozott. A mentolos rágógumi szaga hirtelen túl erős lett, a szoba pedig mintha összeszűkült volna körülöttünk.

— Tedd le a telefont — mondta.

— Viktor, miért tudod, miről beszél?

Nem válaszolt. Csak az asztalhoz lépett, kinyitotta az alsó fiókot, és kivett belőle egy lezárt irattartót. Alina hátrált egy lépést.

— Ezt nem most kellene… — kezdte.

— Fogd be — vágta rá Viktor.

Aztán rám nézett, és először nem parancs volt a hangjában, hanem félelem.

— Anasztázia, ha most elmész, mindent tönkreteszel.

— Mit?

A férjem az irattartó zárjához nyúlt. A keze remegett, amikor a körme alá akasztotta a kapcsot, én pedig egyetlen lépéssel közelebb mentem hozzá…

ЧАСТЬ 2

…és akkor a kapocs lepattant. Az irattartó belsejében nem számlák vagy biztosítási papírok voltak, hanem fénymásolt személyi okmányok, banki nyomtatványok és egy sárga szélű meghatalmazás.

A tetején az én nevem állt.

— Ez mi? — kérdeztem.

Viktor azonnal elém nyúlt, de a kezem gyorsabb volt. Kivettem a lapokat. A papír széle felsértette az ujjam, egy apró vércsepp jelent meg rajta.

— Semmi fontos — mondta.

— Az én személyi számom van rajta.

— Egy régi ügy.

— Miért van ott az aláírásom?

Alina elsápadt. A rózsaszín pizsama a kezében lógott, és úgy szorította, mintha az megvédhetné attól, ami a szobában történik.

— Viktor, azt mondtad, ez már el van intézve — suttogta.

— Nem kérdeztelek.

Anyám még mindig a vonalban volt.

— Anasztázia — mondta halkan —, menj ki a házból. Most.

— Anya, tudtál erről?

— Tudtam, hogy valami nincs rendben. Azt nem tudtam, mennyire messzire ment.

Viktor kikapta a kezemből a papírokat.

— Nem fogsz jelenetet rendezni az anyád előtt.

— Te hamisítottad az aláírásomat?

— Ne használj ilyen nagy szavakat.

— Ez nem nagy szó. Ez bűncselekmény.

A szoba elcsendesedett. A folyosón a régi falióra minden másodpercben egyet kattant. Katt. Katt. Katt. Mintha valaki a fejemben kopogtatott volna.

Viktor felkapta a kabátját.

— Elmegyünk Alinához. Ott nyugodtan megbeszéljük.

— Én sehová nem megyek veled.

— Akkor itt maradsz a gyerekekkel.

— Nem.

— Anasztázia, ne kényszeríts rá, hogy rosszabb legyen.

Ettől a mondattól nem félni kezdtem, hanem megértettem valamit. Viktor nem azért akart otthon tartani, mert Alinának segítség kellett. Azért akart otthon tartani, mert tudta, hogy ha eljutok anyámhoz, a kezemben lesz valami, amivel vissza tudom venni az életemet.

A táskámért nyúltam.

Alina a bejárati ajtó elé állt.

— Nem engedlek ki két gyerekkel egyedül a nyakadban.

— Nem is én viszem őket.

— De Viktor szerint…

— Viktor szerint túl sok minden történik ebben a lakásban.

A földszintről ekkor gyerekhangok hallatszottak. Miron sírt, Liza pedig a nevemet kiabálta. A hangjukban valódi félelem volt, és ettől még nehezebb lett a helyzet. Ők nem tudtak semmiről. Csak azt tudták, hogy a felnőttek arca megváltozott.

Letérdeltem hozzájuk.

— Menjetek a nappaliba, és üljetek le a szőnyegre.

— Te is jössz? — kérdezte Liza.

— Igen. De előbb el kell intéznem valamit.

Viktor mögöttem megszólalt.

— Ha kilépsz azon az ajtón, ne gyere vissza.

Felálltam.

— Ezt most fenyegetésnek szánod?

— Figyelmeztetésnek.

— Akkor jól jegyezd meg: én nem a lakásból lépek ki, hanem abból az életből, amelyben mindig nekem kell fizetnem mások döntéseiért.

A kezem már a kilincsen volt, amikor a telefonom újra rezegni kezdett. Ismeretlen szám hívott. Felvettem.

— Anasztázia Kelemen? — kérdezte egy férfihang. — A nevem Barta Gábor, ügyvéd vagyok. Az édesanyja adta meg a számát.

Viktor arca megmerevedett.

— Hol van most? — kérdeztem.

— A rendelőintézet előtt. De mielőtt idejönne, tudnia kell valamit. Megkaptam az iratok másolatát, és a történet nem ott kezdődik, ahol ön gondolja.

— Hanem hol?

— A házasságkötésük előtt két héttel. Akkor írt alá valaki egy olyan szerződést, amely az ön nevén lévő lakást is érinti.

A kilincs hideg volt a tenyerem alatt.

— Milyen lakást? Nekem nincs lakásom.

A vonal túlsó végén Gábor hallgatott egy pillanatig.

— De van. És Viktor pontosan tudja, hol található.

A férjem ekkor odaugrott hozzám, és megpróbálta elvenni a telefonomat. Hátraléptem, de Alina közénk állt.

— Ne nyúlj hozzá! — kiáltotta.

Viktor ránézett.

— Te semmit sem értesz.

— Akkor magyarázd meg! — felelte Alina, és a hangja összetört. — Miért kellett Anasztáziának itt maradnia? Miért kellett a gyerekeimet felhasználni hozzá?

Viktor nem felelt.

A vonalban Gábor újra megszólalt.

— Anasztázia, van nálam egy felvétel is. Az ön férje hangja hallatszik rajta. Ha meghallja, végre megérti, miért akarta mindenáron távol tartani az édesanyjától.

— Küldje el.

— Nem telefonon. Jöjjön el a rendelőintézetbe.

A hívás megszakadt. Viktor a falnak támaszkodott, mintha hirtelen elfogyott volna a levegője.

Én pedig kinyitottam az ajtót.

A folyosón egyenruhás férfi állt. Nem rendőr volt. A kezében bírósági végzés volt, és egyenesen Viktor felé tartott.

— Kelemen Viktor? — kérdezte.

Viktor hátrált.

— Miért keresnek engem?

A férfi felemelte a papírt.

— Mert az ön neve szerepel azon a szerződésen, amelyről a felesége most hallott először…

ЧАСТЬ 3

…és a férfi felolvasta a címet. Anyám régi lakása volt az, amelyet én örököltem volna apám halála után, mégis azt hittem, hogy a hagyatéki eljárás lezárásakor elveszett.

— Ez lehetetlen — mondtam. — Anyámék lakásáról beszél.

— Nem — felelte Barta Gábor, aki közben felért a lépcsőn. — A lakás az ön nevén volt. Az édesapja halála után ön lett a tulajdonos. A férje azonban egy meghatalmazással hitelt vett fel rá.

Viktor nekirontott a férfinak, de az egyenruhás megfogta a karját.

— Nyugodjon meg.

— Ez félreértés! — kiáltotta Viktor. — A feleségem tudott róla!

— Nem tudtam — mondtam.

Gábor elővette a barna füzetet, amelyet anyám kért. A borítóján még ott volt egy apró, gyerekkori matricám: egy repülő madár, amelynek a fele lekopott.

— Az édesanyja ezt az esküvőjük előtti napon találta meg a régi íróasztalban — mondta. — Benne vannak az eredeti aláírásminták és az a levél, amelyet Viktor az ön apjának írt.

— Milyen levél?

Gábor kinyitotta a füzetet.

— „Ha Anasztázia hozzám megy, az örökségét is közösen kezeljük. Ő úgysem ért a pénzhez.” Ez Viktor kézírása.

Alina a szája elé kapta a kezét.

— Te ezt már az esküvő előtt tervezted?

— Hazugság! — ordította Viktor.

Gábor bekapcsolta a telefonján a hangfelvételt. A hangszóróból Viktor hangja szólalt meg, rekedten és türelmetlenül.

— Ha nem írja alá, majd aláírja, amikor feleségem lesz. Az anyja úgysem fogja elmondani neki, mert fél, hogy Anasztázia összetöri a házasságát.

A felvétel véget ért.

Senki sem mozdult.

Én magam is hallottam a hangomat a fejemben, ahogy három éve kimondom az esküt. Azt hittem, egy férfihoz kötöm az életem. Kiderült, hogy egy tervhez kötöttem.

— Te voltál a férfi a rendelő előtt? — kérdeztem.

— Nem én — mondta Gábor. — Egy közjegyző volt. Ő állította ki azt a meghatalmazást, amelyet ön soha nem írt alá.

Viktor arca szürkévé vált.

— Anasztázia, hallgass meg. Én csak átmenetileg vettem fel a pénzt. A vállalkozásomnak kellett.

— A lakásomra.

— Vissza akartam fizetni.

— Mikor? Miután eladtad?

Alina hátralépett.

— Az én gyerekeimet ezért akartad rábízni? Hogy ő ne menjen el?

Viktor nem válaszolt.

A csend mindent elmondott.

Gábor a végzésre mutatott.

— A bank azonnali biztosítást kér a vagyonra. A lakás eladását felfüggesztették, a számlákat zárolták, és a hamisítás miatt vizsgálat indul.

Viktor felém fordult.

— Ne tedd ezt velem.

A mondat hallatán valami eltört bennem. Nem azért, mert sajnáltam. Hanem mert rájöttem, hogy még most is tőlem várja a megmentést.

— Nem én teszem ezt veled — mondtam. — Te tetted magaddal azon a napon, amikor az aláírásomat a saját neved mellé hamisítottad.

Ekkor megszólalt a telefonom. A kijelzőn anyám neve jelent meg.

— Anya?

— Már tudják, hogy beszéltünk — mondta. — Két férfi van a ház előtt, és az egyikük azt állítja, hogy Viktor megbízásából jött.

A hideg végigfutott a hátamon.

— Maradj bent, zárd be az ajtót!

— Már megtettem. De Anasztázia, van még valami. A rendőrségtől hívtak. Azt mondták, apád halálával kapcsolatban új bizonyíték került elő.

— Mi köze ennek Viktornak?

Anyám hangja elcsuklott.

— A férjed nem véletlenül tudott az örökségről. Apád halála előtt találkozott vele. És a rendőrség szerint azon a napon valaki más is ott volt a házban…

A vonalban egy ajtó csapódott.

— Anya? — kiáltottam. — Ki van veled?

Csak a lélegzetét hallottam.

Aztán egy idegen férfihang szólalt meg a háttérben:

— Tegye le a telefont, asszonyom.

A hívás megszakadt, Viktor pedig lassan felemelte a fejét. Még nem tudta, hogy a legrosszabb hír nem a hamis aláírás miatt vár rá…