4. RÉSZ — Anyósom elvette az anyám gyógyszereit, a férjem pedig megütött, amikor megpróbáltam megvédeni őt — aztán elsápadt

4. RÉSZ

Dr. Benedek még be sem fejezte a mondatot, amikor Rodrigo telefonja rezegni kezdett a rendőr zsebében.

A készülék kijelzőjén egyetlen név jelent meg: Áron doktor.

Rodrigo a rendőrre nézett.

— Kérem, hadd vegyem fel.

— Nem.

— Ez a munkámról szól.

— Éppen ezért nem veheti fel.

A hívás megszakadt.

Azonnal újraindult.

Célia addigra a falnak támaszkodott. A fehér kendője a földön feküdt, mellette a lekopott szárnyú fecske festett gyógyszeradagoló.

— Rodrigo, mondd meg nekik, hogy tévednek — suttogta.

— Anya, te azt mondtad, csak elraktad a gyógyszereket.

— Te mondtad, hogy ez az egyetlen módja.

— Hogy megijesszem Esztert, nem hogy megmérgezzem Ilonát!

A szavai után mindenki elhallgatott.

Rodrigo is.

A rendőr lassan elővette a bilincset.

— Ezt most tisztázni fogjuk a kapitányságon.

— Nem kell bilincs — mondta Rodrigo. — Együttműködöm.

— Ezt majd eldöntjük.

Rodrigo még egyszer rám nézett.

— Eszter, hívd fel Mártont. Mondd meg neki, hogy félreértés történt.

— Nem történt félreértés.

— A feleségem vagy.

— Pontosan ezért hittem el neked olyan sokáig.

A rendőr kikísérte. Célia még az ajtóban megfordult.

— Ezt nem teheted velünk! Én vagyok az anyja!

— Én pedig az anyám lánya vagyok — válaszoltam.

Az ajtó becsukódott.

A lakásban hirtelen hallani lehetett a ventilátor minden egyes kattintását.

Később, a kapitányság egyik kihallgatóhelyiségében Rodrigo először hallotta vissza a saját hangját.

A felvételt egy rendőrnő indította el. Nem nézett rá, csak a készülék kijelzőjét figyelte.

— Ha eltűnik néhány kapszula, Eszter majd rám fogja, de bizonyítani nem tudja — szólt a hang.

Rodrigo lehajtotta a fejét.

— Ezt nem így értettem.

— Mit nem így értett?

— Nem akartam, hogy baja essen.

A rendőrnő megállította a felvételt.

— Akkor miért mondta, hogy meg fog ijedni?

Rodrigo a kezére nézett. Arra a kézre, amely aznap este az arcomba csapott.

— Mert mérges voltam.

— És amikor megütötte?

Rodrigo nem válaszolt.

— Nyolcszor ütött meg — mondtam a szoba másik oldaláról.

Addig nem is vette észre, hogy én is ott vagyok.

Felkapta a fejét.

— Eszter, én elvesztettem az önuralmam.

— Nem. Megtaláltad a kezedben azt a hatalmat, amelyről azt hitted, jogod van használni.

— Soha többé nem fordul elő.

— Már előfordult.

A rendőrnő újra elindította a felvételt.

— Kérj bocsánatot! — ordította Rodrigo hangja.

Aztán a saját lélegzete, Célia sírása, Lili rémült kérdése és a pohár csörrenése töltötte be a szobát.

Rodrigo elsápadt.

Nem azért, mert végre megértette, mit tett velem.

Hanem mert először kívülről hallotta önmagát.

— Kapcsolja ki — mondta.

— Még nincs vége.

A felvételen az én hangom következett.

— Tizenkétszer lendítetted meg a kezed. Nyolcszor el is találtál.

Rodrigo becsukta a szemét.

Én pedig először nem éreztem szükségét annak, hogy megnyugtassam.

Másnap reggel visszamentem a lakásba Ilonával és Lilivel. Rodrigo ruhái még a szekrényben lógtak. Célia holmijai a vendégszobában hevertek.

Az a helyiség, ahol Célia hónapokig úgy mozgott, mintha az övé lenne, most üresen tátongott.

A falon egyetlen fénykép maradt: Rodrigo és én az esküvőnk napján. A kép sarkánál felpöndörödött a papír. Rodrigo mosolygott rajta, én pedig az ő karjába kapaszkodtam.

Levettük.

Nem téptem össze.

Egy fiókba tettem, arccal lefelé.

A konyhakövön megtaláltam az adagolót. A fedeléről letöröltem a port, de a fecske fél szárnya továbbra is hiányzott.

Ilona leült az asztalhoz.

— Ezt kidobhatnánk — mondta.

— Miért?

— Túl sok rossz dolog történt mellette.

A tenyerembe vettem.

— Nem az adagoló tehet róla.

A tárgy apró repedései végigfutottak a műanyagon, mint térképek egy olyan országhoz, amelyből végre hazafelé indultam.

Rodrigót aznap este kiengedték, de a távoltartás miatt nem térhetett haza. A klinika belső vizsgálata megállapította, hogy az ő belépési adataival módosítottak egy másik beteg gyógyszerelésén is. Az a beteg túlélte, mert a nővére időben észrevette a hibát.

Célia mindent Rodrigóra próbált hárítani.

Rodrigo mindent Céliára.

Az ügyész mindkettejük vallomását meghallgatta.

Én pedig minden kérdésre válaszoltam.

Nem kiabáltam.

Nem szépítettem.

Nem mentettem meg senkit attól, amit saját döntéseivel okozott.

Három héttel később új lakásba költöztünk egy folyóparti városrészben. Az ablak alatt villamos csilingelt reggelente, a pékségben pedig mindig fahéj illata volt.

Ilona minden este maga készítette elő a gyógyszereit. A repedt adagolót megtartotta, de már nem használta. A polcon állt, egy kis kerámia tál mellett.

Lili eleinte minden ajtónyitásnál összerezzent.

Egy este rajzot hozott az iskolából.

A papíron négy ember állt egy sárga ház előtt. Ilona, én, ő és egy nagy, vörös nap. A rajz szélén egy apró fecske repült, mindkét szárnyával.

— Ez mi? — kérdeztem.

— A házunk — mondta Lili. — Ide már nem jöhet be senki, aki kiabál.

Megöleltem.

— Itt biztonságban vagy.

— Te is?

A kérdés belém hasított.

— Én is.

A hónapok lassan megtanítottak bennünket újra aludni. Én egy gyógyszertárban kezdtem dolgozni a folyó túloldalán. Minden reggel felírtam a készletet, ellenőriztem a címkéket, és soha többé nem mondtam azt magamnak, hogy egy kellemetlen kérdés feltevése túlzás.

Ilona péntekenként velem sétált a piacra.

Lili megtanult biciklizni.

Az első havazáskor az ablakpárkányra rajzolta az ujjával a fecskét.

Egy decemberi délután üzenet érkezett Rodrigótól.

„Csak öt percet kérek. Nem azért, hogy vitatkozzunk. Szeretném látni Lilit, és elmondani neki, hogy sajnálom.”

Sokáig néztem a mondatot.

Aztán elmentettem Mártonnak, ahogy minden korábbi üzenetet.

Rodrigo újabb üzenetet küldött.

„Eszter, én is szenvedek. Nem akarom, hogy az egész életem egyetlen este miatt dőljön romba.”

A hüvelykujjam megállt a képernyő fölött.

Régen azonnal válaszoltam volna. Megmagyaráztam volna neki, hogy ő is sérült, hogy Célia tönkretette, hogy talán segítségre van szüksége.

Most csak ennyit írtam:

„Az életedet nem egy este döntötte romba. Aznap csak láthatóvá vált, amit hosszú ideje választottál.”

Ezután letiltottam a számát.

Lili a konyhaasztalnál színezett. A rajza mellett ott állt a repedt gyógyszeradagoló. A lekopott fecske fölé két új szárnyat rajzolt, kissé görbén, de élénk pirossal.

Ilona teát töltött nekem.

— Készen állsz? — kérdezte.

Az ablakon túl sűrű hó hullott a folyóra. A város fényei remegő csíkokat rajzoltak a vízre.

Megfogtam az adagolót, és a polc legfelső részére tettem, ahol Lili rajza mellé került.

A fecske fél szárnya hiányzott, de mégis repült.

És én végre nem fordultam vissza.