A rettegett férfi mellett elaludtam a takarítóronggyal a kezemben, és amikor felébredtem, valaki döbbenten állt az ajtóban

Aznap este a ház ura előttem roppant össze, miközben a kezemben még mindig egy nedves takarítórongyot szorongattam, és azt hittem, ezért azonnal kirúgnak.

A Kane-birtok folyosói olyan csendesek voltak, hogy hallottam a fűtőcsövek kattogását a falban. Este tizenegy múlt, én pedig huszonegy órája talpon voltam. Reggel a büfében dolgoztam, délután irodákat takarítottam, este pedig ide jöttem próbaműszakra, mert a harminckét dolláros órabérből talán ki tudtam fizetni anyám idősek otthonának tartozását.

A térdem lüktetett a fekete munkanadrág alatt. A tenyerem vegyszerszagú volt. A kötényem zsebében ott lapult a kicsi rézkulcs, amelyet anyám évekkel korábban piros szalagra kötött, és mindig azt mondta róla: „Ezt csak akkor használd, amikor már senkiben sem bízol.”

Nem tudtam, mire nyitja.

Azt sem tudtam, miért hoztam magammal minden nap.

Aztán meghallottam a nappaliból a férfi hangját.

– Menj el, Ethan.

– A gyógytornász csak azt kérte, próbáld meg még egyszer.

– Már négyszer próbáltam.

– És mind a négyszer hozzávágtál valamit.

– Legalább pontosan dobok.

Megálltam a boltív mögött. Dominic Kane a kandalló előtt ült elektromos kerekesszékében. A város minden rettegett embere volt, mégis úgy szorította a szék karfáját, mintha az tartaná egyben. Vállai szélesek voltak, inge ujját könyékig feltűrte, az öklén régi hegek fehérlettek.

Két éve egy golyó átvágta a gerincét. Azóta nem mozdult a lába.

A birtokon mindenki azt mondta, Dominic elviselhetetlen lett.

Én inkább azt láttam, hogy fájdalmai vannak, és szégyelli, hogy mások észreveszik.

Ethan, az őszülő, fáradt arcú jobbkeze, a kandallópárkányra tett egy pohár vizet.

– Holnap új ápolónő érkezik.

– Nem kell.

– A tegnapi azt mondta, soha többé nem jön vissza.

– A tegnapi megsajnált.

– Nem mindenki, aki segíteni akar, sajnál.

Dominic lassan felé fordította a székét.

– Te is ezt mondod magadnak minden reggel?

Ethan arca megfeszült.

– Én legalább emlékszem, milyen voltál előtte.

A mondat után olyan csönd lett, hogy a kandallóban elpattanó fahasáb hangja lövésnek tűnt.

Dominic rám nézett.

– Maga ki?

– Emma Harper.

– Nem kérdeztem a nevét.

– Akkor rossz kérdést tett fel.

Ethan lehunyta a szemét. Én pedig már tudtam, hogy a próbaműszakomnak vége.

Dominic közelebb gurult.

– Tudja, kié ez a ház?

– Igen.

– És mégsem fél?

A nedves rongyot a vödör szélére tettem.

– Félek. Csak túl fáradt vagyok hozzá.

A szája sarka megrezdült, de nem mosoly volt. Inkább valami, amit régen elfelejtett.

Később Mrs. Caldwell az emeleti keleti szárnyba küldött, ahol a személyzet szerint Dominic még a portól is sértésnek vette, ha valaki hozzáért. Éjfél után a folyosó végén találtam egy megszáradt vérfoltot a fehér szegélylécen.

Térdre ereszkedtem, és súrolni kezdtem.

– Ki engedte meg, hogy ott dolgozzon? – szólalt meg mögöttem Dominic.

– Senki. Ezért haladok gyorsan.

– Maga mindig ilyen okos?

– Csak amikor fáj a térdem.

Közelebb jött. A széke halk motorhangja végigfutott a márványon.

– Nézzen rám.

Felnéztem.

– Már nézek.

A tekintete megkeményedett, de én nem fordítottam el a fejem. Nem a lábát néztem, nem a székét, hanem az arcát. Aztán észrevettem, hogy a jobb kezében remeg egy apró, fekete gyógyszeres doboz.

– Ezt ki írta fel? – kérdeztem.

– Maga most orvos lett?

– Nem. Csak láttam, hogy a címke alján más dátum van, mint a tetején.

Dominic a dobozra pillantott.

A folyosó túlsó végén ekkor megcsikordult egy ajtó.

Ethan állt ott, de nem ő volt egyedül. Mellette egy magas, sápadt férfi húzódott az árnyékba, akit még soha nem láttam a házban. Amikor észrevette, hogy ránéztem, azonnal hátralépett.

Dominic hangja hirtelen jeges lett.

– Ki maga?

A férfi nem válaszolt. Ethan viszont a zsebébe nyúlt, és kivett egy vékony, barna irattartót.

– Dominic – mondta halkan –, ezt ma este találtuk a régi dolgozószobában.

Dominic arca elsápadt.

A tekintete a kezemben tartott rézkulcsra esett, amely valahogy kicsúszott a kötényem zsebéből.

– Emma – mondta –, honnan van az a kulcs?

A magas férfi ekkor az ajtóhoz lépett, Ethan pedig felnyitotta az irattartó kapcsát. Én ösztönösen előrenyúltam, hogy elvegyem tőle, de az ujjaim éppen csak megérintették a fedelét, amikor mögöttünk felhangzott egy ismerős, rekedt hang…

2. RÉSZ

– Azt a kulcsot azonnal adja ide.

A hang nem Dominicé volt.

Az ajtóban Victor Kane állt, Dominic öccse, akit addig csak a birtok régi fényképein láttam. Elegáns, sötét öltönyt viselt, a nyakában ezüstszínű nyakkendőtű csillant, az egyik kezében pedig egy esőcseppektől nedves esernyőt tartott.

Mrs. Caldwell azt mondta, Victor hónapok óta nem járt a házban.

Most mégis úgy állt ott, mintha mindig is övé lett volna.

– Nem adom – feleltem.

Victor mosolya vékony volt.

– Maga alkalmazott.

– Ma még.

Dominic a székkel közénk fordult.

– Mit keresel itt?

– Ethan hívott.

– Én nem hívtalak.

Ethan mozdulatlan maradt, az irattartót a mellkasához szorítva.

Victor a kulcsra mutatott.

– Az apánk dolgozószobájához tartozik. Semmi köze hozzá.

– Akkor miért ismeri fel ilyen gyorsan? – kérdeztem.

A kérdés után a ház mintha összébb húzódott volna körülöttünk. A kandalló fénye elérte Victor arcát, és láttam, hogy a jobb szemhéja rángatózik.

– Nézze, kisasszony, maga nem tudja, mibe keveredett.

– Ezt ma már másodszor hallom.

Dominic rám nézett.

– Menjen le.

– Akarja, hogy elmenjek?

Egy pillanatig csak a motor halk zúgása hallatszott.

– Nem tudom – mondta.

Ezt először hallottam tőle. Nem parancsot. Nem fenyegetést. Bizonytalanságot.

A zsebemben megmarkoltam a rézkulcsot. A piros szalag széle kibomlott, és egy szál végigkarcolta az ujjam bőrét.

– Az én anyám adta – mondtam. – Linda Harper.

Victor tekintete megváltozott.

– Az anyja neve nem jelent semmit.

– Nekem igen.

Ethan lassan kinyitotta az irattartót. Odabent régi könyvelési lapok, kórházi másolatok és egy megsárgult fénykép feküdt. A fényképen fiatalabb Dominic állt egy nő mellett, aki ugyanazt a fekete, gyöngyházgombos kötényt viselte, amelyet anyám a régi fényképein mindig hordott.

A nő Linda volt.

A levegő kiszaladt a tüdőmből.

– Anyám itt dolgozott.

– Könyvelő volt – mondta Ethan.

Victor keményen közbevágott.

– Alkalmazott volt.

– Akkor miért van rajta az apám mellett? – kérdeztem.

Victor közelebb lépett.

– Mert az apám mindenkivel fényképezkedett.

Dominic a képet figyelte. Az arcáról lassan eltűnt a harag.

– Linda Harper nem csak könyvelő volt – mondta.

Victor ránézett.

– Ne kezdd el.

– Ő figyelmeztetett, hogy valaki pénzt visz ki a cégekből.

– Két évig feküdtél egy ágyban, és most hirtelen mindenre emlékszel?

Dominic keze ökölbe szorult.

– Arra emlékszem, hogy azon az éjszakán te vezetted az autót.

Victor elmosolyodott.

– És arra is emlékszel, ki lőtt?

A kérdés úgy vágott közénk, mint a kés.

A magas férfi az ajtó mellett végre megszólalt.

– Elég.

Dominic ránézett.

– Maga kicsoda?

– Áron Varga. A régi biztonsági rendszer karbantartója voltam.

– Volt?

– Mióta Victor úr kirúgott.

Victor felemelte az esernyőt, mintha fegyver lenne.

– Ez nevetséges.

Áron elővette a zsebéből a telefonját.

– A lövöldözés éjszakáján a hátsó kapu kamerája még működött. A felvételt nem törölték. Csak elrejtették.

Dominic előrelendült a székével.

– Mutassa.

Áron Ethanre nézett.

– Nem itt.

– Miért?

– Mert valaki most is hallgatózik.

A fal mögül halk koppanás érkezett.

Én a hang irányába fordultam. A folyosó végén egy keskeny szellőzőrács rezgett, pedig odakint nem fújt a szél.

Victor arcáról eltűnt minden szín.

– Menjünk a régi dolgozószobába – mondta Ethan. – A kulcs oda való.

Dominic a karfába kapaszkodott.

– Emma is jön.

– Nem – felelte Victor azonnal.

– Éppen ezért jön.

A dolgozószoba ajtaja két éve zárva volt. A zár közepén keskeny rézbetét várta a kulcsot. Amikor bedugtam, a szerkezet mélyen kattant.

A szoba tele volt porral, régi könyvekkel és a nedves fal dohos szagával. A kandalló fölött egy megállt óra mutatott három óra tizenhét percet.

A fal mellett egy fából készült zenélő doboz állt. A tetején repedt üvegbúra alatt egy apró madár forgott volna, ha működik.

A rézkulcs nem az ajtóhoz tartozott.

Amikor megfordítottam, a doboz oldalán egy alig látható nyílást vettem észre.

Victor mögöttem felszisszent.

– Ne nyisd ki.

Dominic rám nézett.

– Emma, tedd bele a kulcsot.

A kezem remegett. Nem a félelemtől, hanem attól az érzéstől, hogy anyám éveken át erre a pillanatra készített.

A kulcs elfordult.

A zenélő doboz alja felpattant, és egy apró hangrögzítő csúszott elő. Ethan lehajolt érte, de a készülék magától bekapcsolt.

Anyám hangja töltötte be a szobát.

– Ha ezt valaki hallja, akkor Dominic már tudja, hogy nem a golyó tette őt ilyenné. A gyógyszer tette…

3. RÉSZ

– A gyógyszer tette – ismételte anyám hangja a régi készülékből. – Victor minden este dupla adag izomlazítót ad neki. Azt mondja, az orvos írta elő, de az orvos soha nem látta az új receptet.

A felvétel sercegett, majd anyám közelebb hajolt a mikrofonhoz.

– A gerincsérülése súlyos, de az idegpályák nem pusztultak el teljesen. Dominic képes lenne mozgatni a lábujjait, ha nem tompítanák folyamatosan az idegrendszerét. Victor azért tartja ülve, mert amíg Dominic gyenge, ő irányít mindent.

A készülék elhallgatott.

Senki sem mozdult.

A kandallóban egyetlen fahasáb pattant szét, és a parázs vörös fénye végigfutott Victor arcán.

– Ez hamisítvány – mondta.

A hangja túl gyorsan érkezett.

Dominic a kezében tartotta az irattartó egyik lapját. Ujjai olyan erősen szorították, hogy a papír széle begyűrődött.

– Ki írta alá a receptjeimet?

Victor nem válaszolt.

– Kérdeztem valamit.

– Az orvosaid.

– Melyikük?

Ethan elővette a telefonját, és a képernyőn megmutatott egy fényképet.

– Mindhárom orvos ugyanazt mondta. Soha nem írták fel ezt a szert.

Dominic rám nézett.

– Mi van még a dobozban?

A zenélő doboz alján egy összehajtott papírt találtam. A hajtásnál anyám kézírása sötétlett.

„Emma, ha egyszer eljut hozzád, ne higgy annak, aki azt mondja, hogy meg akar védeni. Aki megfoszt valakit az erejétől, az nem védelmez.”

A szemem megtelt könnyel.

– Anyám tudta – suttogtam.

Victor hirtelen az asztalhoz lépett, és kirántotta az egyik fiókot.

– Linda Harper lopott. Ezért rúgtuk ki.

– Anyám stroke-ot kapott három évvel ezelőtt – mondtam. – Azóta alig beszél.

– Pontosan. Nem tud védekezni.

Dominic tekintete elsötétült.

– Te tetted tönkre?

– Én nem nyúltam hozzá.

– De tudtad, mit talált.

Victor a falhoz vágta a kezében tartott fényképet.

– Tudtam, hogy tönkretesz mindannyiunkat, ha beszélni kezd!

A mondat után mindenki megdermedt.

Áron lassan felemelte a telefonját.

– Köszönöm. Ez is felvételre került.

Victor hátralépett.

– Mit csinált?

– A teljes beszélgetést rögzítettem.

Dominic arcán először nem dühöt láttam, hanem valami mélyebb fájdalmat. Két évig hitték vele, hogy a teste árulta el. Most megértette, hogy valaki minden reggel újra elvette tőle a reményt.

– Miért nem mondtad el? – kérdezte Victortól.

– Mert nem voltál elég erős.

– Te tettél gyengévé.

– Én tartottalak életben!

– Nem. Te tartottál fogva.

Ethan az ablakhoz ment, és elhúzta a nehéz függönyt. A kertben két rendőrautó állt, lámpáik fénye végigpásztázta a kavicsos feljárót.

Victor megfordult.

– Te hívtad őket?

– Nem – felelte Ethan. – Emma hívta őket.

Rám nézett.

Én csak ekkor vettem észre, hogy a telefonom még mindig a kezemben van. A híváslistán húsz perce ott állt a segélyhívó száma. Amíg Victor beszélt, elküldtem a felvétel másolatát a rendőrségnek és anyám ügyvédjének.

Victor elindult felém.

Dominic a székével elém gurult.

– Ne merj hozzáérni.

– Dominic, ezt még megbánod.

– Már két éve bánom.

Az ajtón kívül léptek dübörögtek. Áron félreállt. A rendőrök bejöttek, de még mielőtt bilincset tettek volna Victor kezére, az egyikük Dominic elé lépett.

– Kane úr, a hangfelvétel és a gyógyszeres dokumentumok alapján azonnal át kell szállítanunk önt kórházba. Meg kell állapítani, milyen kezelést kapott.

Dominic rám nézett.

– Maga velem jön?

A kérdés olyan halkan hangzott el, hogy majdnem nem hallottam.

– Ha akarja.

– Akarom.

Victorot kivezették. A folyosón egyszer még visszanézett rám.

– Az anyja nem fogja túlélni, ha ezt nyilvánosságra hozza.

A gyomrom összerándult.

Dominic viszont először mosolyodott el igazán.

– És te még nem tudod, Victor, hogy a legrosszabb hír nem a kórházból fog érkezni…