NEGYEDIK RÉSZ — A sógornőm rám akarta bízni két neveletlen gyermekét a nyaralásom alatt, de a férjem reakciójától megfagyott a levegő

NEGYEDIK RÉSZ

…a bizonyítékokat a rendőrségnek is.

Éva hangja nyugodt maradt, az enyém azonban remegett.

– Mit jelent ez?

– Azt, hogy holnap reggel nem a bankba mész, hanem a közjegyzőhöz és a rendőrségre. Mindent viszünk: a hamis meghatalmazást, a hangfelvételt, az üzeneteket és a tulajdoni lapot.

– És a gyerekek?

– Őket is meg kell védeni. De ne vállald magadra azt, amit a szüleik szándékosan rád akartak hárítani.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. A szállás ablakán át láttam a fekete tengert. A hullámok feljöttek a partra, majd visszahúzódtak, mintha valaki láthatatlan kézzel törölné el a nyomokat.

A hajamból kivettem a piros fecskefogót, és az éjjeliszekrényre tettem.

Reggel hatkor Marina hívott.

– Olja, beszélnünk kell.

– Már beszéltünk.

– Túlreagálod az egészet. A meghatalmazás csak egy formaság volt.

– A hamis aláírás is formaság?

Csend lett.

– Igor azt mondta, te mindent meg fogsz érteni.

– Igor sok mindent mondott. Például azt, hogy nem tudott a papírról.

– Ő nem akart rosszat.

– Aki nem akar rosszat, nem küld fenyegető üzeneteket.

– Miért teszed ezt velünk?

– Nem én tettem ezt veletek.

Ezzel letettem.

Amikor visszaértem a városba, Éva a pályaudvar kijáratánál várt. Egy vékony, fekete irattáskát tartott a kezében. A cipője talpa sáros volt, mintha egész éjjel úton lett volna.

– Minden nálad van? – kérdezte.

– Igen.

– Akkor most bemegyünk.

A rendőrségen Igor és Marina már ott ültek. Sveta Ivanovna, az anyósaim anyja is velük volt, és amikor meglátott, felállt.

– Hogy merészeled ránk hozni a rendőrséget? – kérdezte.

– Nem én hoztam ide a hamis meghatalmazást.

Igor a padlót nézte.

– Olja, kérlek, ne tedd ezt.

– Te már megtetted.

A nyomozó, Andrej, bekapcsolta a felvételt. A szobában megszólalt Marina hangja.

– Olja úgyis aláír mindent, csak meg kell ijesztenünk.

A mondat visszaverődött a fehér falakról. Marina arca megmerevedett. Sveta Ivanovna a mellkasához kapott.

Ezután Igor hangja következett.

– Csak a gyerekeket ne keverd bele.

Igor lassan felemelte a fejét. Most először hallotta kívülről a saját hangját. Nem úgy, ahogy emlékezett rá, nem úgy, ahogy magát látta, hanem pontosan olyannak, amilyen volt: gyáva, bizonytalan és bűnrészes.

– Én csak… – kezdte.

– Hallgass – mondta Marina.

– Te mondtad, hogy Olja úgyis engedni fog!

– Mert te hagytad, hogy ezt higgyem!

– Elég! – szólt rá a nyomozó.

A kihallgatás órákig tartott. Nem kiabáltam. Nem sírtam. Minden kérdésre válaszoltam, és minden papírt átadtam.

A meghatalmazást érvénytelenítették. A bank felfüggesztette a kérelmet. A hamisítás miatt eljárás indult Marina és az okiratot elkészítő közvetítő ellen, Igor pedig beismerte, hogy tudott a tervről.

Amikor kijöttünk az épületből, Igor utánam lépett.

– Olja, adj még egy esélyt.

– Mire?

– A házasságunknak.

– A házasságunknak akkor kellett volna számítania, amikor egyedül álltam az ajtóban a gyerekeid előtt.

– Én féltem a családomtól.

– Én pedig egész életemben attól féltem, hogy egyszer már senki sem fog mellettem állni.

– Szeretlek.

– Lehet. De a szeretet nem törli el azt, amit megtettél.

A következő héten visszamentem a lakásba. Az előszobában még ott hevert Pavlik összetaposott úszógumija. Marina valószínűleg az induláskor hagyta ott, amikor rájött, hogy a terve összeomlott.

Felvettem.

A gyerekszoba, amelyet soha nem is használtak, üres volt. A falon egyetlen papírlap maradt: Olenka rajza a tengerről. A kék zsírkrétával rajzolt hullámok fölött egy apró ember állt piros hajcsattal a hajában.

A rajz hátulján ez állt: Olja néni nem kiabált velem.

Leültem a padlóra, és hosszú ideig csak néztem a mondatot.

Nem akartam gyűlölni a gyerekeket. Ők nem tervezték meg a hamis iratot. Nem tudták, hogy a szüleik félelemként használták őket.

Három héttel később elváltunk.

Igor nem vitatta a lakás tulajdonjogát. A közvetítő ellen külön eljárás indult, Marina pedig végül kénytelen volt vállalni a gyerekek felügyeletét. Nem örültem annak, hogy nehéz helyzetbe kerültek.

Csak többé nem mentettem ki őket a saját döntéseik következményeiből.

Ősszel új munkát kaptam egy kisebb városi levéltárban. Az ablakom alatt gesztenyefa állt, reggelente pedig a takarítónő fahéjas teát főzött. A régi iratok szaga ugyanaz maradt, de én már nem éreztem benne a bezártságot.

Szombatonként eljártam úszni. Nem azért, hogy bárkinek bizonyítsak valamit. Azért, mert végre volt időm magamra.

Olenka néha meglátogatott az anyjával. Egy alkalommal óvatosan megkérdezte:

– Ugye, most már nem haragszol rám?

Leguggoltam elé.

– Soha nem rád haragudtam.

– Akkor miért nem jössz velünk a tengerhez?

A kérdés egyszerű volt, mégis belém hasított.

– Mert legközelebb én döntöm el, kivel utazom.

Bólintott, majd elővett a zsebéből egy új rajzot. Ezen már három alak állt a parton, de egyik sem sírt.

– Ezt neked készítettem.

A hónapok gyorsan teltek. Az első hó azon a napon esett le, amikor az ügyészség értesített, hogy a hamis meghatalmazás ügyében vádat emelnek. Nem éreztem diadalt. Csak fáradtságot, majd valami könnyű, tiszta nyugalmat.

Decemberben Igor üzenetet küldött.

Azt írta, hogy hiányzom neki, hogy hibázott, és hogy talán újrakezdhetnénk. A végén azt kérdezte, találkoznék-e vele egy kávéra.

Sokáig néztem a képernyőt.

Aztán ezt válaszoltam:

– Nem haragszom rád, de nem jövök vissza ahhoz az élethez, amelyben mindig nekem kellett megmentenem téged.

Nem érkezett válasz.

Aznap este elővettem a régi piros fecskefogót. A zománcán egy apró karcolás futott végig, ott, ahol Marina mappája megcsúszott rajta az ajtóban.

A hajamba tűztem, felvettem a kabátomat, és kiléptem a hóesésbe.

Most először nem vártam senkit az ajtó túloldalán.