Anyósom a szemembe mondta, hogy a ház mind a lányáé lesz, aztán férjem arcára nézett — és egyszer csak elsápadt

A férjem anyja a szemembe mondta, hogy nyolc év gondoskodása után nekünk nem jár semmi, majd olyan mosollyal fordult Olena felé, mintha éppen királynővé koronázná. A konyhaasztalon ott feküdt a vékony, barna irattartó, amelynek sarkát Valentina Petrovna száraz ujjaival ütemesen kopogtatta.

— A házat, a telket és a garázst a mi Olenocskánkra hagyjuk — jelentette ki. — Neki és a kis Polinának biztos tető kell a fejük fölé.

A falióra abban a pillanatban kettőt ütött. Az óra hangja betöltötte a szobát, aztán minden elnémult.

— És Szergej? — kérdeztem.

Anyósom színpadiasan felsóhajtott.

— Szergej megkapja apja aranygyűrűjét és egy kis készpénzt. Tudod, csak hogy ne maradjon teljesen üres kézzel.

Szergej mellettem ült, a térde a terítő alatt remegett. Apja, Alekszej Nyikolajevics az ablaknál állt, és olyan mereven nézte a függönyt, mintha odakint hirtelen valami rettenetes dolog történt volna.

Én pedig a kék zománccal bevont, repedt teáscsészét szorítottam a tenyeremben. Ezt még évekkel korábban én ragasztottam meg, amikor Szergej anyja azt mondta, nincs pénze új készletre. A csésze éles széle a bőrömbe vágott, de nem engedtem el.

— Ezt mindannyian igazságosnak tartjuk — folytatta Valentina. — Olena egyedül neveli a gyermekét. Nektek pedig van lakásotok, munkátok… és amúgy is, ti mindig olyan erősek voltatok.

Erősek.

Nyolc évig mi fizettük a gyógyszereiket, a kezeléseiket, a villanyszámláikat. Én vittem nekik levest háromliteres üvegekben, mostam az ágyneműjüket, éjszakákat ültem Alekszej kórházi ágya mellett. Szergej tizenkét órát dolgozott a gyárban, aztán hozzájuk ment csapot szerelni, vezetéket javítani, tüzelőt vágni.

Olena havonta egyszer jelent meg, rendszerint cigarettaszagúan, és mindig ugyanazzal a mondattal.

— Anyu, csak most segíts ki, Polinának sürgősen kell valamire.

A „sürgős” általában új cipőt, fodrászt vagy egy férfit jelentett, aki két hét múlva eltűnt.

— Talán beszéljük át még egyszer — mondta halkan Szergej.

— Mit beszéljünk át? — csattant fel az anyja. — Mi már eldöntöttük. A szülőknek joguk van ahhoz adni, amijük van, akinek akarnak.

— Akkor a gondozás is annak a joga és kötelessége lesz, aki mindent örököl — feleltem.

Olena felkapta a fejét.

— Te most fenyegetőzöl?

— Nem. Csak megpróbálom megérteni az új rendet.

Anyósom arca megkeményedett.

— Ne csinálj jelenetet, Marina. Senki nem kérte, hogy segíts.

Ekkor elővettem a táskámból a nyolc év alatt összegyűjtött számlákat. Nem mutattam meg őket. Csak letettem az irattartó mellé.

A papírok vastag kötege tompán koppant az asztalon.

— Igazad van — mondtam. — Senki sem kért rá.

Szergej rám nézett.

— Marina…

— Ne aggódj. Nem fogok többé olyasmit tenni, amire senki sem kért.

Felálltam. A szék lába végigkarcolta a parkettát. Olena ekkor még elmosolyodott, mert azt hitte, győzött.

A bejárati ajtónál azonban megszólalt a csengő.

Alekszej Nyikolajevics összerezzent.

— Ki az? — kérdezte Szergej.

Senki nem válaszolt. A csengő újra megszólalt, majd egy férfihang hallatszott kintről.

— Valentina Petrovna, kérem, nyissa ki. Az irat miatt jöttem.

Anyósom kezéből kiesett a toll. Én visszafordultam, és láttam, hogy a tekintete nem az ajtóra, hanem az irattartóra szegeződik. A férfi odakint ismét kopogott, Alekszej pedig felállt, és remegő kézzel nyúlt a kilincs felé…

2. RÉSZ

Alekszej Nyikolajevics keze már a kilincsen volt, amikor Valentina Petrovna felugrott.

— Ne nyisd ki!

A hangja olyan éles volt, hogy még Olena is összerezzent.

— Miért ne? — kérdezte Alekszej.

— Mert… mert nem tudjuk, ki az.

Odakint a férfi újra megszólalt.

— Közjegyző vagyok. A nevem Tamás Farkas. Alekszej Nyikolajevics kért meg, hogy ma este adjak át egy dokumentumot.

Szergej lassan felállt.

— Apa, te közjegyzőt hívtál?

Az öreg férfi lehajtotta a fejét. A kezében még mindig ott remegett a kis csavarhúzó, amellyel délután a rádió hátulját próbálta megjavítani.

— Nyisd ki, fiam.

Valentina elé állt.

— Alekszej, ezt nem beszéltük meg.

— Sok mindent nem beszéltünk meg — felelte a férfi.

A mondat után olyan csend lett, hogy hallottam a hűtőszekrény motorjának zúgását. Szergej kinyitotta az ajtót. Tamás Farkas egy fekete aktatáskát tartott a kezében, rajta egy kopott rézcsat fénylette.

— Jó estét — mondta. — Nem szeretném megzavarni a családi megbeszélést.

— Már megtörtént — vágta rá Valentina.

— Akkor talán ideje befejezni.

A közjegyző az asztalhoz lépett, és a barna irattartó mellett elhelyezett egy fehér, viaszpecséttel lezárt borítékot. A pecséten egy tölgyfa levele látszott.

A gyomrom összerándult.

— Mi van benne? — kérdezte Olena.

— Erről nem én döntök — felelte Tamás. — Az okiratot Alekszej Nyikolajevics rendelkezése szerint ma kell felolvasni, minden érintett jelenlétében.

Valentina elvörösödött.

— Az öröklésről már döntöttünk.

— Önök családi döntést hoztak — mondta a közjegyző. — Én egy korábban elkészített jogi dokumentumot hoztam.

Szergej apjára nézett.

— Miért nem mondtad el nekem?

— Mert ha előbb szólok, anyád mindent elrontott volna.

Valentina keze ökölbe szorult.

— Te hálátlan öregember! Mindent együtt építettünk fel.

— Nem — mondta Alekszej. — Te egyedül építetted fel azt a hazugságot, amelyben évek óta élünk.

Olena felpattant.

— Vigyázz, mit beszélsz! Én vagyok a lányod.

— Te vagy a lányom. De Szergej volt az, aki minden alkalommal hazajött, amikor szükségünk volt rá.

A szavaiban nem volt harag. Ez volt benne a legijesztőbb. Csak fáradtság.

Én közben a számlaköteget néztem. Egyik papír sarka kilógott a többi közül: a gyógyszertár nyugtája, amelyen jól látszott az én aláírásom. Hirtelen szégyent éreztem, amiért bizonyítani akartam, hogy segítettünk. Mintha a szeretet értékét csak pecsétekkel és összegekkel lehetett volna mérni.

Tamás kinyújtotta a kezét.

— Marina asszony, önnél vannak a kiadások bizonylatai?

— Igen.

— Kérem, adja ide őket.

Valentina előrelépett.

— Ehhez semmi köze.

— Dehogynem — válaszolta Tamás. — Ezek alapján egy másik ügy is érintett lehet.

— Miféle ügy? — kérdezte Szergej.

A közjegyző nem felelt azonnal. Kinyitotta aktatáskáját, kivett belőle egy vékony dossziét, majd Szergej elé tette.

— Ezt ma délután kaptam meg a banktól.

Szergej kinyitotta. Az első oldalt olvasva elsápadt.

— Anya… ez az én aláírásom.

Valentina arca megváltozott.

— Miről beszélsz?

— A kölcsönszerződésről. Én soha nem írtam alá semmilyen kölcsönt.

Olena hátrált egy lépést. A széknek ütközött, a repedt teáscsésze pedig leesett az asztalról, és darabokra tört a kövön.

Tamás a viaszpecsétes borítékra tette a kezét.

— Most már nincs értelme tovább várni. De mielőtt felbontom, tudniuk kell, hogy a dokumentum nemcsak a vagyonról szól. Hanem arról is, ki veszítette el valójában a jogát ahhoz, hogy bármit követeljen…

3. RÉSZ

Tamás Farkas lassan feltörte a tölgyfaleveles viaszpecsétet. A viasz reccsenése hangosabbnak tűnt minden kiáltásnál.

A borítékból három lap került elő. Az elsőn Alekszej Nyikolajevics aláírása szerepelt, a másodikon egy banki szakértő pecsétje, a harmadikon pedig egy hangfelvétel leírása.

— Kezdem a legfontosabbal — mondta Tamás. — A ház, a telek és a garázs nem öröklés útján kerül ahhoz, aki ma este kedvesebbnek tűnik. Alekszej Nyikolajevics három hónappal ezelőtt gondozási szerződést kötött Szergejjel és Marinával.

Olena felnevetett.

— Ez képtelenség.

— A szerződés szerint a tulajdon azt illeti meg, aki az elmúlt években ténylegesen ellátta őket, fizette a kezeléseket és biztosította a mindennapi gondozást. A szerződés bejegyzése megtörtént.

Szergej csak nézett rá.

— Apa, miért nem mondtad el?

— Mert anyád hónapok óta arra próbált rávenni, hogy írj alá egy meghatalmazást. Azt mondta, csak a garázs felújításához kell.

Valentina remegni kezdett.

— Hazudsz.

Tamás felemelte a harmadik lapot.

— Az aláírás-ellenőrzés szerint a banki kölcsönszerződésen szereplő aláírás nem Szergejé. A meghatalmazást valaki utólag módosította. A kölcsön összege Olena tartozásainak rendezésére ment el.

— Anyu! — sikított Olena. — Azt mondtad, csak egy rövid áthidaló kölcsön!

— Hallgass el! — kiáltotta Valentina.

A férjem arca elszürkült.

— A nevemet használtad fel?

— A családért tettem! — védekezett az anyja.

— Nem. Te Olenáért tetted.

Tamás bekapcsolta a kis hangrögzítőt. A készülékből Valentina hangja hallatszott, tisztán, hidegen:

— Szergej úgyis fizetni fog. Mindig fizet. Marinát pedig meg lehet győzni, hogy ez csak átmeneti nehézség.

A konyhában mindenki megmerevedett.

A saját hangját hallani olyan volt, mintha valaki idegen nő vallomását hallgatnám a sötétben. A mellkasom összeszorult, de most nem a fájdalomtól. Hanem attól, hogy végre nem kellett többé magyaráznom semmit.

— Mikor vetted fel ezt? — kérdezte Szergej.

— Aznap, amikor anyád a dolgozószobában megpróbálta rávenni, hogy írjam alá a papírt — felelte Alekszej. — Nem akartam hinni a fülemnek. Aztán megláttam a banki értesítéseket.

Olena a falnak támaszkodott.

— Én nem tudtam, hogy hamis az aláírás.

— De tudtad, hogy a pénz Szergej nevére érkezett — mondtam.

Nem válaszolt.

Tamás összecsukta a dossziét.

— Holnap reggel az iratokat átadom a hatóságnak. A tulajdonjogot a szerződés védi, a kölcsön ügyében pedig vizsgálat indul.

Valentina a férjére nézett.

— Ezt tetted velem?

Alekszej fáradtan megrázta a fejét.

— Nem én tettem ezt veled. Te tetted magaddal, minden alkalommal, amikor a saját fiadat használtad fel a lányod megmentésére.

A telefonom ekkor rezegni kezdett. Ismeretlen szám volt.

Felvettem.

— Marina asszony? — kérdezte egy idegen férfihang. — A városi kórházból telefonálok. Az ön férjének édesapja ma délután külön orvosi vizsgálaton járt. Az eredményei alapján valaki megpróbálta eltitkolni, hogy…

A vonal túlsó végén elhallgatott.

— Mit próbáltak eltitkolni? — kérdeztem.

A férfi egy pillanatig hallgatott, majd kimondta a mondatot, amelytől Szergej kezéből kiesett a dosszié.

— Hogy Alekszej Nyikolajevics már hetek óta nem cselekvőképtelen, viszont valaki hamisított egy orvosi igazolást a nevében…