4. RÉSZ — Anyósom a szemembe mondta, hogy a ház mind a lányáé lesz, aztán férjem arcára nézett — és egyszer csak elsápadt

4. RÉSZ

A vonal túlsó végén a férfi még egyszer megismételte a nevet, amely az igazolást kiállította.

Valentina Petrovna hátralépett.

— Ez nem igaz.

— A dokumentumot holnap reggel átadjuk a nyomozóknak — mondta a kórházi alkalmazott. — Addig kérem, ne mozdítsanak el semmit a lakásból.

A hívás véget ért.

Senki sem szólt.

Aznap este nem volt ordítozás. A legrosszabb pillanatok néha csendben érkeznek.

Szergej a kezében tartotta a hamisított szerződést, és úgy nézte, mintha az egész életét látná rajta összegyűrve.

— Te készíttetted az igazolást? — kérdezte az anyjától.

Valentina a szekrény szélébe kapaszkodott.

— Csak azt akartam, hogy apád ne tudjon ellenkezni.

— Miért?

— Mert Olena bajban volt!

— Mindig Olena volt bajban.

A férjem hangja halk maradt. Ettől lett igazán végleges.

Valentina ekkor felkapta a táskáját.

— Én csak meg akartam védeni a családot.

— Nem — mondta Szergej. — Te azt akartad, hogy mindenki viselje Olena döntéseinek következményeit helyette.

Olena az asztal mellett állt, és sírt.

— Én nem kértem, hogy hamisítsatok aláírást.

— De elfogadtad a pénzt — feleltem.

— Nem tudtam, honnan van.

— Azt tudtad, hogy nem dolgozol érte.

A mondat után Olena nem nézett rám.

Másnap reggel a nyomozók megérkeztek. A lakásban fényképeket készítettek, lemásolták a szerződéseket, elvitték a számítógépet és a hamis igazolást. Valentina még akkor is telefonálni próbált, amikor már a kabátját vették fel rá.

— Ügyvédet akarok!

— Hívhat egyet — mondta a nyomozó. — De előbb velünk jön.

A család régi ügyvédje, aki évekig minden iratot elkészített, aznap délben visszaadta a megbízását.

— Nem képviselem tovább — közölte Valentinával. — Azt hittem, családi vitáról van szó. Ez már nem az.

Olena napokig telefonált Szergejnek.

— Csak beszéljük meg!

— Nincs miről.

— Anyu hibázott, de én nem vagyok bűnös!

Szergej egyszer sem kiabált.

— Akkor ne kérj tőlem pénzt.

A bírósági meghallgatás három héttel később volt. Nem volt benne semmi filmszerű. Fehér falak, száraz levegő, műanyag pohárban langyos víz.

A döntés szerint a ház és a telek a gondozási szerződés alapján Szergej és én közös tulajdonába került. A garázs is. A hamis meghatalmazás és az orvosi igazolás ügyében külön eljárás indult.

Valentina feltételes büntetést kapott, és vissza kellett fizetnie a kölcsön teljes összegét. Olena nem került börtönbe, mert bizonyíthatóan nem ő készítette az iratokat, de a pénzt neki is vissza kellett adnia.

Nem örültem.

Csak elfáradtam.

A tárgyalás után Szergej megkérdezte:

— Mit szeretnél?

— Először aludni egy egész éjszakát úgy, hogy senki nem hív gyógyszerért.

Elmosolyodott. Ez volt az első őszinte mosolya hónapok óta.

A legnehezebb jelenet azonban később történt. Tamás Farkas lejátszotta a felvételt a család előtt, amelyen Valentina kimondta, hogy Szergej mindig fizetni fog.

Szergej lehajtotta a fejét.

— Anya, ezt te mondtad.

— Én nem emlékszem.

— De hallod.

A nő a saját hangját hallgatta, és lassan elsápadt. Nem azért, mert bizonyíték volt. Hanem mert először hallotta kívülről, mit tett a fiával.

A lakás kiürítésekor egyetlen tárgyat vittem magammal a konyhából: a repedt teáscsésze megmaradt felét. A másik darab a szemetesben feküdt, még rajta volt egy apró tea­folt.

— Ezt tényleg el akarod vinni? — kérdezte Szergej.

— Igen.

— Miért?

— Mert emlékeztet arra, hogy egyszer már megjavítottam valamit, ami soha nem akart egész lenni.

Három hónappal később eladtuk a saját lakásunkat, és egy kisebb városba költöztünk. Nem messzire, de eléggé ahhoz, hogy a régi utcák ne találjanak ránk minden reggel.

Szergej egy kis műhelyben kezdett dolgozni. Végre nem tizenkét órát, hanem nyolcat. Esténként hazajött, levette a munkacipőjét, és nem kérdezte meg, kihez kell még rohannia.

Én egy könyvelőirodában kaptam állást. Az első hetekben minden telefoncsörgésre összerezzentem.

Aztán elmúlt.

Maxim, a fiunk, a kerti kapu mellé festett egy táblát. Egy sárga házat rajzolt rá, fölé három embert és egy nagy piros napot.

— Anya, ez már a mi házunk? — kérdezte.

— Igen.

— Akkor itt senki nem sír?

Lenéztem rá.

— Itt lehet sírni. Csak nem kell egyedül.

Az első hó december elején érkezett. A tetőn puhán gyűlt, a műhely ablakán pedig aranyszínű fény csúszott végig. Szergej kint havat lapátolt, én pedig fahéjas süteményt sütöttem.

A béke eleinte idegen volt.

Később megszerettem.

Karácsony előtt Olena üzenetet küldött.

„Hiányzol. Beszélnünk kellene. Anyu beteg, és mindenki ellenünk van.”

Sokáig néztem a kijelzőt.

Aztán válaszoltam:

„Ha valóban segítségre van szüksége, keressetek orvost és szociális szolgálatot. Én többé nem tudom helyettetek élni az életeteket.”

Néhány perc múlva újabb üzenet érkezett.

„Te mindig ilyen kegyetlen voltál?”

Letettem a telefont.

Nem voltam kegyetlen.

Csak többé nem mentettem ki őket a saját döntéseikből.

Aznap este elővettem a repedt teáscsésze felét, és az ablakpárkányra tettem. A hó lassan befedte a kertet, a házban pedig Maxim nevetése visszhangzott.

A csésze már nem tartott vizet.

De végre nem is kellett.