4. RÉSZ — A saját lányom kitiltott az esküvőjéről, amelyet én fizettem, de amikor leállítottam mindent, a vőlegény elsápadt

4. RÉSZ

— Nem fogok hallgatni — mondtam.

A mondat után először én magam is meglepődtem.

Nem kiabáltam.

Nem remegett a hangom.

Elias azonban úgy nézett rám, mintha pontosan erre várt volna.

— Akkor kezdjük azzal, hogy minden üzenetet megőriz — mondta. — Ne válaszoljon Gregnek, ne hívja fel, és semmit ne töröljön.

A telefonom újra rezegni kezdett.

„Anya, kérlek, ne tedd tönkre Greg életét.”

A következő üzenet már Victoriától érkezett.

„Nem tudtam, hogy hamis volt az irat. Kérlek, adj időt.”

Aztán a bank hívott.

A csalás elleni osztály vezetője arról tájékoztatott, hogy valaki aznap reggel megkísérelt átutalni egy nagyobb összeget a birtok számlájáról egy újonnan létrehozott számlára.

Az átutalást leállították.

— Ki kezdeményezte? — kérdeztem.

— A meghatalmazás alapján Greg Whitmore.

Leültem az íróasztal mögé. A férjem faragott szőlőindás kulcstartója a tenyeremben feküdt. A széle az évek alatt simára kopott.

— Kérem, fagyasszanak be minden hozzáférést, kivéve az enyémet.

— Már megtettük.

— És küldjék el írásban.

— Természetesen.

Amikor letettem a telefont, Elias a hangrögzítőre mutatott.

— Van még egy fontos rész.

— Hallgassuk meg.

A készülék sercegett, majd Greg hangja szólalt meg.

— Samantha, ha anyád ellenkezik, mondd meg neki, hogy a családod elhagyja. Az ilyen nők mindig engednek, amikor azt hiszik, egyedül maradnak.

Samantha sírt.

— Ő az anyám.

— És én vagyok a férjed. El kell döntened, kinek az oldalán állsz.

A felvételen egy üvegpohár koppant az asztalon.

— Ha aláírja, holnap eljegyzési ajándékként megkapod a kőházat — folytatta Greg. — A birtok többi része később jön. Ha nem, akkor elveszíted őt. Egyszerű.

A hanganyag véget ért.

Samantha arca jelent meg előttem, amikor kislány volt. Négyévesen piros gumicsizmában állt a szőlősorok között, és azt mondta, egyszer majd ő fogja vezetni a birtokot.

Most ugyanaz a lány hallgatta a felvételt a telefonom kihangosítóján, egy kórházi folyosó végén.

— Én ezt nem akartam — mondta.

— De hallottad.

— Azt hittem, csak beszél. Azt hittem, túloz.

— Amikor megkaptad a kulcsot, tudtad, hogy mit akar?

Hosszú csend következett.

— Tudtam, hogy szeretné a házat.

— És azt is tudtad, hogy engem nem akar ott látni.

Samantha zokogni kezdett.

— Féltem, hogy ha ellenkezem vele, elveszít.

— Ezért inkább engem veszítettél el.

Nem tudott mit felelni.

Elias közben felhívta a rendőrség nyomozóját, majd a közjegyzőt, végül a bankot. Minden beszélgetés után újabb irat került az asztalra.

A férjem végrendelete valóban létezett.

A birtokot nem közvetlenül Samanthára hagyta. Tudta, hogy a lányunk könnyen befolyásolható, ezért egy védett családi alapot hozott létre. A tulajdonjog az én életem végéig nálam maradt, utána pedig csak akkor kerülhetett Samantha kezelésébe, ha független vagyonkezelő igazolta, hogy nincs kényszer vagy csalás a háttérben.

Ha azonban bárki megpróbálta hamis iratokkal megszerezni a birtokot, a vagyonkezelés automatikusan egy mezőgazdasági alapítványhoz került.

— A férje előre látta, hogy szükség lehet erre — mondta Elias.

A férjem kézírását néztem az irat alján.

„Andrea nem azért építette ezt a helyet, hogy mások díszletként használják. Ha valaha választania kell a békéje és a családja kapzsisága között, válassza a békéjét.”

A szemem megtelt könnyel.

Nem azért, mert győztem.

Hanem mert a férjem még halála előtt is ismert engem.

Másnap reggel Greg ügyvédje megjelent a birtokon. A férfi sötét öltönyt viselt, és olyan aktatáskát szorított, mintha pajzs lenne.

— Az ügyfelem kész bocsánatot kérni — mondta.

— Nem kell idejönnie.

— Megoldást szeretne.

— A megoldás az, hogy többé nem léphet a birtokra.

— Andrea, egy családi félreértés miatt ne tegye tönkre egy fiatal pár életét.

— Az ön ügyfele hamis iratokat készített, pénzt próbált átutalni, és megfenyegette a lányomat.

Az ügyvéd arca megkeményedett.

— Ezt bíróság előtt kell bizonyítania.

— Fogom.

A férfi a táskájára pillantott.

— Akkor nincs miről beszélnünk.

— De van. Többé nem képviseli Greget.

— Ezt miből gondolja?

Elias az asztalra tett egy másolatot.

— Az ön ügyfele eltitkolta, hogy a banki kísérletet már dokumentálták. Ha továbbra is hamis meghatalmazással jár el, ön is szakmai eljárással néz szembe.

Az ügyvéd arca elfehéredett.

— Én nem tudtam, hogy hamis.

— Most már tudja — felelte Elias. — Ha ezek után is beadja, maga is részesévé válik.

A férfi összezárta az aktatáskáját.

— Nem képviselem tovább.

Amikor elment, a kavicsok ropogása sokáig hallatszott a ház előtt.

Délben a kórházba mentem Samanthához.

Greg egy külön szobában feküdt. A csuklója be volt kötve, de nem volt komoly baja. Az orvos szerint pánikrohamot kapott, amikor megtudta, hogy a bank leállította a hozzáférését.

Amikor beléptem, a televízió némán villódzott a falon.

— Anya — mondta.

A hangja most először nem követelt semmit.

— Hallottam, amit mondtál a felvételen — feleltem.

— Tudom.

— Hallani akarlak téged is. Mondd el, mit tettél.

Greg felült az ágyban.

— Nem kell válaszolnod neki.

Ránéztem.

— Most már nem magához beszélek.

Samantha lehajtotta a fejét.

— Tudtam, hogy a házért házasodik velem. Tudtam, hogy szeretne mindent. De azt hittem, ha megkapja, végre boldog lesz.

— És te?

— Én azt hittem, ha ő boldog, én is az leszek.

Greg felnevetett.

— Ez nevetséges. Egy családi vita miatt fordítod ellenem az anyádat?

Samantha lassan felnézett.

— Te készítetted a hamis iratokat?

Greg nem válaszolt.

— Válaszolj! — kiáltotta a lányom.

— Csak egy meghatalmazás volt. Semmi sem történt volna, ha Andrea nem kezd jelenetet.

Ekkor Samantha arca megváltozott.

Nem sírt.

Nem mentegetőzött.

A saját hangját hallotta vissza a telefonról, amikor azt mondta: „Anya, ne tedd tönkre Greg életét.”

Most pedig Greg szavai töltötték be a szobát.

„Az ilyen anyák mindig engednek.”

Samantha becsukta a szemét.

— Te tényleg így gondoltál rám?

Greg idegesen megigazította a takarót.

— Te nem érted a pénzügyi részét.

— Nem. Most már értem.

Felálltam.

— Samantha, a birtok nem lesz a tiéd. A ház sem. De ha segítségre van szükséged, egy hónapig kifizetem a lakásodat, amíg munkát találsz.

Greg felkapta a fejét.

— Ez zsarolás?

— Nem. Határ.

Samantha rám nézett.

— És velem mi lesz?

— Te döntöd el. Én már nem döntök helyetted.

A következő hetekben minden gyorsabban történt, mint hittem.

A nyomozók lefoglalták Greg számítógépét. Kiderült, hogy több régi iratról készített másolatot, és hónapok óta próbálta megszerezni a birtok pénzügyi adatait.

A bizonyítékok egyértelműek voltak.

Nem kellett bosszút keresnem.

Az igazság magától megtette, amit kellett.

Greg ellen eljárás indult okirat-hamisítás, csalási kísérlet és fenyegetés miatt. Victoria külön nyilatkozatban elismerte, hogy fia beszélt neki a kőházról, de azt állította, nem tudott a hamisításról.

Samantha beadta a válókeresetet.

Nem költözött vissza hozzám.

Egy kis lakást bérelt a város másik felén, és részmunkaidőben munkát vállalt egy könyvelőirodában. Először alig beszéltünk.

Aztán egy októberi délutánon kopogott a verandán.

A kezében egy bekeretezett rajzot tartott.

— Ezt még óvodában rajzoltam — mondta.

A papíron három ember állt a szőlősorok előtt. A középső alaknak hatalmas kalapja volt, a két kisebb pedig egymás kezét fogta.

— Azt mondtad, ez a családunk — tette hozzá.

— Emlékszem.

— Most már tudom, hogy a család nem az, aki mindent odaad neked. Hanem aki nem használ fel azért, hogy mindent megszerezzen.

Nem mondtam, hogy megbocsátok.

Még nem tudtam.

De behívtam teára.

Hónapok teltek el.

Az első hó november végén érkezett. A szőlőtőkék csupasz ágai fehér vonalakat rajzoltak a domboldalra. Ben új táblát szerelt a kapura: „Látogatás csak előzetes egyeztetéssel.”

Én pedig reggelente ismét dolgozni kezdtem.

Nem azért, mert muszáj volt.

Hanem mert szerettem a birtokot.

A kőházat hosszú távra kiadtam egy fiatal tanárnőnek és a fiának. A befolyó pénzből ösztöndíjat alapítottam a környék mezőgazdasági iskolájában tanuló diákoknak.

A férjem régi szerszámosládáját rendbe tettem. A konyhában új függöny került az ablakra. Vasárnaponként kenyeret sütöttem, és már nem néztem meg minden csörrenésnél, ki hív.

Egy este üzenet érkezett egy ismeretlen számról.

„Andrea, most már mindent elvesztettem. Samantha is elhagyott. A birtok nélkül nincs értelme semminek. Adj még egy esélyt. Tudom, hogy szeretsz.”

Sokáig néztem a képernyőt.

Aztán egyetlen mondatot írtam vissza.

„A szeretet nem ad jogot arra, hogy elvedd valaki életét.”

Letiltottam a számot.

A faragott szőlőindás kulcstartót levettem a kulcscsomómról, és a konyhaablak melletti kampóra akasztottam. A fa sima volt és meleg a tenyerem alatt.

Odakint a hó betakarta az ösvényt, amelyen egykor a vendégek érkeztek volna az esküvőre.

A ház csendes volt.

De többé nem volt üres.

A kulcs nálam maradt.