4. RÉSZ

– Alejandro, gyere azonnal – mondta. – Valeria felébredt, és egy nevet ismétel. Azt mondja, nem Diego volt az egyetlen, aki tudta, hol van…

A kórház folyosóján fertőtlenítőszag és hideg kávé szaga keveredett.

Elena a fal mellett állt, kezében összegyűrt papír zsebkendővel.

– Ki az? – kérdeztem.

– Azt mondja, Marta.

Marta a jogi irodánk recepciósa volt. Tizenkét éve dolgozott Elena mellett, és mindig úgy beszélt velünk, mintha a családunkhoz tartozna.

A nevét hallva megállt bennem valami.

– Mit mondott pontosan?

Elena lenézett a kezére.

– Azt, hogy Marta küldte Diegónak a címünket. És hogy ő mondta meg neki, mikor vagy otthon egyedül.

A kórterem ajtaja előtt két nyomozó állt. Egyikük félrehúzódott.

– Uram, be kell mennie – mondta. – De előbb tudnia kell, hogy a feleségét is védelem alá helyezzük.

Valeria sápadt arccal feküdt az ágyon. A halántékán kötés, a bordáin rögzítőpánt, a csuklóján lila ujjnyomok látszottak.

Amikor meglátott, megpróbált felülni.

– Ne mozdulj – mondtam.

– Apa… sajnálom.

– Neked nincs miért bocsánatot kérned.

– Marta azért adta meg a címünket, mert Diego azt mondta, te veszélyes vagy. Azt mondta, ha feljelentjük, te börtönbe kerülsz, mi pedig elveszítünk mindent.

Elena leült az ágy szélére.

– Miért nem mondtad el korábban?

Valeria szeméből könny csordult ki.

– Mert minden alkalommal, amikor megpróbáltam, Diego újabb fényképet küldött rólatok. Az otthonunkról. A garázsról. A kórházról.

A nyomozó a jegyzettömbjét nézte.

– Marta a telefonjában hagyta a nyomokat. Üzeneteket, átutalásokat, belépési adatokat. A felvétel és a dokumentumok alapján ma éjjel több letartóztatás történik.

Diegót a klubban bilincselték meg. Marcelo Vargast a kikötő kijáratánál fogták el. Marta pedig, amikor meglátta a nyomozókat az irodában, először sírt, aztán mindent tagadott.

Csakhogy a telefonja már beszélt helyette.

Másnap a nyomozó elvitt minket egy kihallgatóhelyiségbe. Diego ott ült az asztal túlsó oldalán, bilincsben. Az arca sápadt volt, de a hangja még mindig követelőző.

– Alejandro, beszéljük meg ezt férfiként.

– Már beszéltünk.

– A lányod miatt történt minden. Túl érzékeny.

A nyomozó bekapcsolta a hangfelvételt.

!!! Meine Pflegemutter ließ mich einen Fremden heiraten, doch als ich sein Haus betrat, verschwand ihr selbstsicheres Lächeln

A helyiség megtelt Diego saját hangjával.

„A félelem működik.”

„Elég, ha Marcelo emberei elintézik őket.”

„Azt akarom, hogy az apja maga jöjjön hozzám.”

Diego először a padlót nézte. Aztán rám emelte a szemét.

– Én nem így gondoltam.

– De pontosan így mondtad.

– Csak dühös voltam.

– A lányom pedig csak félt.

A nyomozó leállította a felvételt.

Diego akkor hallotta először kívülről a saját hangját. Nem a tükörben, nem a barátai között, hanem egy hideg szobában, idegenek előtt. A szája széle megremegett.

– Ezt nem lehet ellenem használni – suttogta.

– Már használják – felelte a nyomozó.

A vizsgálat hónapokig tartott. Vádiratok készültek, számlákat zároltak, rendőrök adták le a jelvényüket, akik addig sérthetetlennek hitték magukat. Diego és Marcelo börtönbe került, Marta pedig vádalkuért cserébe tanúskodott.

Én nem mentem el egyetlen tárgyalásra sem, amelyen nem volt kötelező megjelennem. Nem akartam látni, hogyan zuhan össze az életük. Nem azért, mert sajnáltam őket. Hanem mert többé nem akartam, hogy a napjaimat ők irányítsák.

A klubot bezárták.

Néhány nappal később visszamentem oda a nyomozók által átadott holmikért. A ring kötelei petyhüdten lógtak, a zsákok mozdulatlanul álltak, és a levegőből eltűnt az izzadság szaga.

A sarokban megtaláltam Valeria sárga hajcsatját. Műanyagból készült, közepén egy apró repedéssel. Diego valószínűleg akkor tépte ki a hajából, amikor bezárta az öltözőbe.

A tenyerembe zártam.

Ezzel tértem haza.

A házunkban egy ideig minden szoba túl nagynak tűnt. Valeria ágya érintetlen maradt, a falon pedig ott lógott egy fénykép róla tízéves korából, amikor még két hiányzó tejfoggal mosolygott a kamerába.

Elena egyszer megkérdezte:

– Levessük?

– Nem – feleltem. – Hadd maradjon ott, ahol mindig is volt.

Három hónappal később Valeria már gyógytornára járt. Az első héten még lassan mozgott, a lépcsőn pedig minden fok előtt megállt. Én nem siettettem.

Egy vasárnap reggel a konyhaasztalnál rajzolt. A ceruzák között ott gőzölgött a kakaó, a hűtőn pedig egy új, színes mágnes tartotta a bevásárlólistát.

– Mit rajzolsz? – kérdeztem.

– Egy házat – mondta.

– A miénket?

– Nem. Az újat.

A rajzon három ember állt egy piros tetős ház előtt. A nap ferdén sütött, a kerítésen pedig egy apró sárga folt látszott.

!!! Mi suegra llegó con maletas y exigió mi apartamento, pero cuando mencioné los documentos, mi marido dejó de sonreír

– Ez micsoda? – kérdeztem.

– A hajcsatom. Hogy tudjuk, honnan jöttünk.

A várostól távolabb költöztünk, egy kisebb településre, ahol senki sem ismerte Diego nevét. Én egy biztonságtechnikai műhelyben kezdtem dolgozni. Zárakat javítottam, kamerákat szereltem, és esténként megtanítottam néhány fiatalnak, hogyan védekezzenek úgy, hogy ne váljanak erőszakossá.

Már nem katonákat képeztem.

Hanem félelmet vesztett embereket.

Valeria újra nevetni kezdett. Eleinte csak ritkán, aztán egyre hangosabban. Amikor az első hó leesett, kivittük a kutyát az udvarra, és ő hógolyót dobott felém.

– Nehogy azt hidd, hogy kíméllek, apa!

– Soha nem is kértem.

A telefonom hónapokkal később szólalt meg újra ismeretlen számról.

Diego volt az.

– Alejandro – mondta –, csak beszélni szeretnék.

A műhely ajtajában álltam. A falon szerszámok lógtak, az ablakon túl pedig lassan sötétedett.

– Nincs miről beszélnünk.

– Megváltoztam.

– Talán. De ez már nem az én dolgom.

– A lányod miatt legalább hallgass meg.

A tenyeremben ott volt a sárga hajcsat.

– A lányom most biztonságban van. Neked pedig végre viselned kell annak a súlyát, amit tettél.