4. RÉSZ — Karácsony este a férjem elhagyott egy másik nő miatt, de amikor visszatért, a mosolya hirtelen eltűnt

4. RÉSZ

Azt hitte, ez vallomás volt. De még nem tudta, hogy a legrosszabb hír nem az irodájában várja, hanem a kórházban, ahol valaki egy másik nevet adott meg vészhelyzeti kapcsolattartóként.

Daniel telefonja újra megszólalt.

– Igen?

Most már kihangosította.

– Voss úr, a nyomozók lezárták Carter úr irodáját. A banki számlákon zárolás van. A nő, Claire Bennet, vallomást akar tenni.

Roman nekirontott az asztalnak.

– Senki nem beszélhet a nevemben!

– Éppen ez a baj – felelte Daniel. – Eddig mindenki maga helyett beszélt.

Roman a telefonja után kapott. Claire-t hívta.

Egyszer.

Kétszer.

Ötször.

A hívásokat nem fogadták.

– Claire! – ordította. – Vedd fel!

Csak a hangposta válaszolt.

Roman tenyerével a kandallópárkányra csapott. A bronzló megremegett, majd oldalára dőlt.

– Szavanna, mondd meg nekik, hogy ez félreértés!

– Nem én okoztam.

– A feleségem vagy!

– Már csak a papíron.

– Szükségem van rád.

– Évekig neked volt szükséged rám, csak soha nem emberként.

Daniel a vészjelző fényére nézett.

– Szavanna, indulnunk kell. A kórház készen áll, és a főorvos telefonált. A szülés bármikor megindulhat.

Roman felkapta a fejét.

– Nem mész sehova.

– De igen – mondtam.

– Nem viszed el a gyermekemet.

– A gyermekedet, akit még meg sem született, máris tulajdonnak nevezel.

A két őr közénk állt. Én pedig felmentem az emeletre Margaret társaságában.

A gyerekszobában minden pontosan úgy nézett ki, ahogy hagytam. A kiságy fölött felhők lógtak, az ablakpárkányon apró üvegangyal állt, a szőnyegen pedig egy rózsaszín zokni hevert.

A kórházi táskám azonban eltűnt.

– Roman vitte el? – kérdeztem.

Margaret megrázta a fejét.

– Nem.

Kinyitotta a fehérneműs szekrény alsó fiókját. A táska ott feküdt, egy takaró alá rejtve. A sárga holdas fogantyú kilátszott.

– Én tettem oda, amikor meghallottam, hogy Roman az embereinek azt mondja, senki sem engedheti el magát a birtokról – vallotta be Margaret.

Megérintettem a kis holdat.

– Miért nem mondta el?

– Féltem, hogy ha tudja, maga is félni kezd.

A torkom összeszorult.

– Már félek.

– Akkor most féljünk együtt.

Lementünk. Roman a dolgozószoba közepén állt, kezében a hangrögzítővel.

– Hallgasd meg – mondta.

Megnyomta a gombot.

A saját hangja töltötte be a szobát.

„A terhesség, a gyógyszerek és a félelem elég lesz hozzá, hogy senki ne higgyen neki.”

Roman lehunyta a szemét.

Másodszor is lejátszotta.

Harmadszor is.

Aztán lassan leült.

– Én tényleg ezt mondtam – suttogta.

Senki nem válaszolt.

– Én mondtam ki ezeket a szavakat.

– Igen – felelte Daniel.

Roman a kezébe temette az arcát. Nem sírt. Talán nem tudott. Talán egész életében olyan sokáig tartotta vissza az érzéseit, hogy már nem maradt benne hely a megbánásnak.

Odakint autók érkeztek a kapuhoz.

Ezúttal nem a saját emberei voltak.

Az egyik nyomozó felmutatta az igazolványát.

– Roman Carter?

Roman felállt.

– Itt vagyok.

– A pénzügyi csalás, okirathamisítás és kényszerítés miatt velünk kell jönnie.

Roman rám nézett.

– Szavanna, kérlek.

Ez volt az első alkalom, hogy könyörgött.

– Mit szeretnél, mit mondjak?

– Hogy ez az egész nem igaz.

– Nem tudom helyetted kimondani azt, amit te tettél.

A nyomozó bilincset tett a csuklójára. A fém halk kattanása betöltötte az előcsarnokot.

Roman nem ellenkezett.

Csak akkor szólalt meg, amikor már az ajtóhoz ért.

– Szerettelek.

– Én is téged.

– Akkor miért nem maradsz?

– Mert a szeretet nem azt jelenti, hogy hagyom, hogy tönkretegyél.

A mentőautóban ülve éreztem, hogy újabb fájdalom indul a hasamban. Margaret fogta a kezemet, Daniel pedig a másik oldalon ült, miközben a hó vastag pelyhekben hullott a szélvédőre.

A kislányom karácsony reggelén született meg.

A nevét nem Roman választotta.

Mira lett.

Amikor először a mellkasomra tették, olyan kicsi volt, hogy a tenyere elfért az ujjaim között. A haja sötét volt, az arca összeráncolódott, és amikor felsírt, én is vele sírtam.

– Ő a vészhelyzeti kapcsolattartó? – kérdezte a nővér.

Danielre néztem.

– Igen. Daniel Voss.

A nővér bólintott.

– A férjét nem értesítjük.

– Köszönöm.

A következő hetekben minden egyszerre omlott össze és épült fel.

Roman cégei bezártak.

A házat lefoglalták.

A biztonsági emberek elmentek.

A kapuk nyitva maradtak.

A bíróság előtt Roman egyszer sem nézett rám. Claire vallomást tett, majd egy másik államba költözött. Nem éreztem elégtételt. Csak fáradtságot.

Egy délután Daniel elém tette a hamisított aláírás szakértői jelentését.

– Ezzel tisztázzák a nevét – mondta.

– És Roman?

– Megkapja a büntetését.

– Nem akarom, hogy szenvedjen.

– Akkor mit akar?

Mira éppen a bölcsőben aludt. A mellkasa aprón emelkedett és süllyedt.

– Azt, hogy többé ne kelljen miatta félnem.

Hat hónappal később egy kis házat béreltem egy tóparti városban. Nem voltak kőfalak. Nem voltak fegyveres őrök. A bejárati ajtó zárja néha beragadt, a szomszéd kutyája pedig minden reggel túl korán ugatott.

Mégis ez volt életem legbiztonságosabb helye.

Délelőttönként egy pékségben dolgoztam. A tésztát már nem Roman vacsorájához gyúrtam, hanem a saját kezemmel kerestem meg a pénzt, amiből Mira első cipőjét vettem.

Mira hét hónapos korában megpróbált felállni a kanapé mellett. A kezében egy zsírkrétát szorongatott, és sárga félholdat rajzolt a falra.

– Ez te vagy? – kérdeztem.

Mira rám nevetett.

– Hold.

Ez volt az első szava.

A sárga hold.

Egy évvel később, januárban, Roman levelet küldött. Nem fenyegetés volt. Nem is bocsánatkérés. Azt írta, hogy megváltozott, és szeretné látni a lányát.

Sokáig néztem a papírt.

Aztán ezt válaszoltam:

„Mira biztonságban van. Én is. Ezt most már nem adom oda senkinek.”

A levelet nem küldtem el neki azonnal. Előbb eltettem egy fiókba, majd másnap Danielnek adtam, hogy az ügyvédjén keresztül továbbítsa.

Nem gyűlöltem Romant.

Csak nem mentettem meg többé a saját döntései következményeitől.

Karácsony előtti este újra havazott. Mira a nappali szőnyegén ült, és egy papírlapon egy házat rajzolt. A háznak nyitott ajtaja volt, fölötte pedig hatalmas sárga hold ragyogott.

A régi kórházi táskát a szekrény tetején tartottam. A sárga hold még mindig rajta volt, bár a széle kissé felpöndörödött.

Levettem, és Mira kezébe adtam.

– Ez veled volt, amikor megszülettél.

Ő megsimogatta a kis anyagdarabot.

– Neked is kell?

– Már nem – feleltem.

– Miért?

Az ablakon túl a hó puhán betakarta a járdát. Nem voltak falak, amelyek mögé bújnom kellett volna.

– Mert most már tudom, merre van az otthon.

Mira a nyakamba kapaszkodott.

A sárga hold ott maradt a tenyerében.

És először nem egy férfi hazugságát világította meg, hanem az utat hazafelé.