NEGYEDIK RÉSZ — Anyósom azt követelte, hogy adjam át a lakásrészemet a férje öccsének, aztán az ügyvéd elővette a dossziét és ő elsápadt

NEGYEDIK RÉSZ

– Küldje át nekem az értesítést – mondtam.

– Már küldöm. És ne menjen vissza egyedül a lakásba.

A hívás megszakadt, de a csend nem múlt el. Ott maradt közöttünk, nehéz volt, és hideg.

Tamara az asztal szélét markolta.

– Katalin, te ezt nem érted. Kirillnek most szüksége van ránk.

– Nekem is szükségem volt rád, amikor három évig úgy tettem, mintha a családod minden megalázó megjegyzése csak ügyetlen tréfa lenne.

– Mi mindent érted tettünk.

– Nem. Most először tettetek valamit értem. Megmutattátok, ki mellett álltok.

Artyom telefonja csörögni kezdett. A kijelzőn az ügyvédje neve jelent meg. Felvette, és kihangosította.

– Ügyvéd úr, szükségem van önre.

– Ebben az ügyben már nem képviselem magát – felelte a férfi. – Ma reggel láttam az iratokat és a felvételről készült jegyzőkönyvet.

– De ön készítette elő a megállapodást.

– Azt hittem, minden érintett hozzájárul. Most már tudom, hogy ez nem így történt.

– Nem hagyhat cserben!

– Én nem hagyom cserben. Ön sodorta magát ebbe a helyzetbe.

A vonal elnémult.

Kirill a falnak támaszkodott. A szürke pulóver könyökén lévő foltot bámulta, mintha abban rejlett volna a válasz.

– Anya azt mondta, Katalin úgysem ellenkezik – mondta halkan.

Tamara ránézett.

– Te most ellenem beszélsz?

– Nem tudom, ki ellen beszélek. Csak azt tudom, hogy én semmit nem kértem tőle.

– De szükséged van a lakásra!

– Szükségem van valamire, amit nem szégyellek.

A mondat után Artyom leült. A tenyerét a térdére fektette, és úgy nézett rám, mintha most látna először.

Az ügyvédem másnap egy kis tárgyalóterembe hívott minket. A falon fekete keretben lógott egy régi mérleg, az egyik serpenyője kissé lejjebb billent. Tamara, Artyom és én egy asztal két oldalán ültünk.

Az ügyvéd elindította a felvételt.

– Ha Katalin aláír, minden el van intézve – mondta Tamara hangja.

A teremben ugyanaz a mondat visszhangzott, amelyet otthon már hallottunk, de most másképp ütött. Nem fenyegetésnek hangzott, hanem beismerésnek.

Ezután Artyom hangja következett.

– Két nap, anya. Többre nincs szükség.

Artyom arca összerándult.

– Én ezt nem így gondoltam.

– De te mondtad – feleltem.

– Féltem.

– Én is féltem. Csak én nem használtam a félelmemet fegyverként ellened.

Az ügyvéd elővette az eredeti ajándékozási nyilatkozatot, a banki bizonylatokat és a földhivatali kivonatot. A dokumentumok egymás után kerültek az asztalra.

– Katalin tulajdoni hányada különvagyon – mondta. – Az átírási kérelmet visszavonjuk, a másik beadványt megtámadjuk, és a hangfelvételt bizonyítékként csatoljuk.

Tamara felállt.

– Ez családi ügy!

– Már nem csak az – felelte az ügyvéd.

Két héttel később Artyomnak ki kellett költöznie. Nem történt jelenet, nem tört össze tányér, nem repült kulcs a folyosóra. Csak összepakolt néhány inget, három könyvet és a kávéscsészét, amelyet még az első közös nyaralásunkon vettünk.

A nappali hirtelen túl nagy lett nélküle.

A szekrény tetején ott maradt egy bekeretezett fénykép az esküvőnkről. Artyom mosolygott rajta, én pedig a kamerába néztem, és fogalmam sem volt róla, hogy egyszer majd ugyanazt az embert hallgatom, amint a hátam mögött a félelmemre épít.

Levettem a képet.

Nem dobtam ki.

Betettem egy fiókba, az üres borítékok alá.

A peren kívüli egyezség három hónappal később született meg. Tamara visszavonta a követelést, a földhivatali kérelem megszűnt, Artyom pedig lemondott minden igényéről a különvagyonommal kapcsolatban. Kirill nem kapta meg a lakást.

Nem örültem ennek.

Csak megkönnyebbültem, hogy végre nem kellett magyaráznom, miért nem akarom odaadni azt, amiért a szüleim dolgoztak.

A bíróság után apám várt rám a kapuban. Vastag barna kabátot viselt, a bajuszán olvadt hópelyhek ültek.

– Megvan még a kulcs? – kérdezte.

Elővettem a táskámból a kis rézdarabot.

– Mindig nálam volt.

Apám megszorította a kezem.

– Akkor nem veszítettél el mindent.

– Nem. Csak azt, amiről azt hittem, hogy megtart.

Hat hónappal később a lakás egyik szobájából dolgozószobát csináltam. Az ablak mellé egy keskeny asztalt tettem, fölé polcokat szereltem, és online szerződés-előkészítéssel kezdtem foglalkozni. Reggelenként fahéjas teát főztem, délutánonként pedig elmentem sétálni a folyóhoz.

A csend eleinte ijesztő volt.

Később megtanultam, hogy a csend nem üresség. Néha végre benne hallja meg az ember a saját hangját.

Egy novemberi délután Larisa felhívott. A hangja óvatos volt.

– Katalin, Artyom szeretne beszélni veled.

– Miről?

– Azt mondja, rájött, mit veszített el.

Az ablakpárkányon egy bögre mellett ott feküdt a rézkulcs. A piros zománcozott ház festéke kissé lekopott az egyik sarkán.

– Ő nem engem veszített el – mondtam. – Azt a kényelmes életet veszítette el, amelyben én mindent elviseltem helyette.

– Megmondjam neki, hogy nem?

– Igen.

– Biztos vagy benne?

Az utcán ekkor hullani kezdett az első hó.

– Most már igen.

Artyom mégis írt. Hosszú üzenet volt, bocsánatkéréssel, közös emlékekkel és azzal a mondattal, hogy „talán újrakezdhetnénk”.

Nem válaszoltam azonnal.

Leültem az asztalhoz, elővettem egy üres lapot, és sokáig néztem a fehér felületet. Aztán csak ennyit írtam:

„Nem haragszom rád. De többé nem adom oda magam azért, hogy te otthon érezhesd magad.”

Elküldtem.

Ezután letiltottam a számát.

Este apám átjött, és egy kis dobozt hozott. Benne régi fényképek voltak, az anyám receptjei és egy halvány ceruzarajz, amit gyerekkoromban készítettem. Egy ház állt rajta, ferdén, túl nagy ablakkal és piros tetővel.

– Emlékszel erre? – kérdezte.

– Azt mondtam, hogy ha nagy leszek, mindenkinek építek benne egy szobát.

– És most?

A rézkulcsot a rajz mellé tettem.

– Most már tudom, hogy először magamnak kell benne helyet hagynom.

Később, amikor eloltottam a lámpát, a hó fehér fénye besütött az ablakon. A kis rézház ott csillogott az asztalon, mintha tényleg nyílna mögötte egy ajtó.

Most először én tartottam a kilincset.