Anyósom azt követelte, hogy adjam át a lakásrészemet a férje öccsének, aztán az ügyvéd elővette a dossziét és ő elsápadt

Amikor Tamara Pálma kimondta, hogy a saját lakásrészemet ajándékozzam oda a terhes sógoromnak, először azt hittem, rosszul hallok.

A nappaliban ültünk, dél volt, és a falióra minden kattanása úgy hasított belém, mintha valaki apró köveket dobálna egy üvegpohárba. Az asztalon ott állt az érintetlen ekleres doboz, amit békülésnek szántam. A tetején egy ragacsos karamellacsík csillogott.

– Jól értettem? – kérdeztem.

Tamara Pálma nem nézett rám. A fekete teáját kavargatta, pedig már nem volt benne cukor.

– Azt mondtam, hogy Kirillnek szüksége van a lakásra. Polina gyermeket vár. Nektek pedig van hol laknotok.

– Nekünk van egy lakásrészünk, amit a szüleim pénzéből és a mi éveinkből tartunk fenn.

– Ne dramatizálj, Katalin – szólt közbe Nina Pálma, a sógornője. – Egy családban segíteni szokás.

A tenyerem alatt éreztem a táskám oldalába varrt kis rézgombot. Apám egy régi kulcsot formázott belőle, tetején apró piros zománcozott házzal. Azt mondta, amikor elköltöztem otthonról: „Emlékezz rá, kislányom, minden ajtónak van kilincse.” Azóta mindig magamnál hordtam.

– Segíteni hajlandó vagyok – feleltem lassan. – Visszafizetjük azt a pénzt, amit annak idején adtak. Havi ötvenezer forinttal kezdünk.

Tamara felnevetett. Nem volt benne öröm.

– Havi ötvenezer? Mire Kirill nyugdíjba megy, talán vissza is kapom.

– Akkor mondja meg, mi lenne a tisztességes megoldás.

Most végre rám emelte a szemét.

– Írd alá, hogy lemondasz a részedről.

A szoba egyszerre kisebbnek tűnt. A függöny résein keresztül éles téli fény esett a padlóra, és megvilágította a szőnyeg szélén maradt morzsákat.

– Kinek adjam?

– Kirillnek. Ő a család tagja.

– Én is az vagyok – mondtam.

– Te férjhez mentél. Kirillnek pedig most lesz családja.

Hazafelé a villamoson állva szorítottam a rézkulcsot, amíg a széle a tenyerembe nyomódott. Artyom az előszobában várt, de amikor meglátta az arcomat, nem kérdezett azonnal. A konyhapulton egy bontatlan ásványvizes üveg állt, kupakján a fólia félig felhajtva.

– Mit mondott? – kérdezte.

– Hogy ajándékozzam oda neki a lakásrészemet.

Artyom lehunyta a szemét.

– Tudtam, hogy ezt fogja kérni.

– Te tudtad?

– Anya szerint ez lenne a legésszerűbb.

– És szerinted?

Sokáig hallgatott. Ez volt a legrosszabb válasz.

Aznap este elővettem a fiókból a lakás összes iratát. A régi adásvételi szerződés sarkai felpöndörödtek, a papírnak por- és levendulaszaga volt. A mi példányunkból hiányzott egy melléklet.

– Hol van a második oldal? – kérdeztem.

Artyom a konyhaajtóban állt.

– Nem tudom.

– Te intézted a közjegyzőt.

– Katalin, most ne kezdj nyomozni. Kirillnek gyereke lesz.

– Nekünk pedig három évünk van ebben a lakásban.

– Ha elutasítod őket, mindenki úgy fog nézni rád, mintha te ölted volna meg a családot.

A táskámba tettem az iratokat és a kis rézkulcsot.

– Holnap elmegyek az ügyvédhez.

– Anya azt mondta, addig ne szólj senkinek.

Ekkor megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám volt. A hívó csak ennyit mondott:

– Katalin, ha valóban tudni akarja, mit írt alá a férje azon a napon, jöjjön holnap reggel kilencre a régi közjegyzői irodába. És ne szóljon Artyomnak…

MÁSODIK RÉSZ

– Ki volt az? – Artyom kérdezte azonnal.

A konyhában álltunk, reggel fél kilenckor. A kávéfőző keserű gőzt engedett ki, és a mosogató szélén egyetlen narancshéj száradt.

– Téves szám – feleltem.

Hazudtam. A hazugság íze fémes volt, de már nem tudtam visszanyelni.

A régi közjegyzői iroda egy keskeny utcában bújt meg egy kopott bérház földszintjén. A kapu előtt egy rozsdás bicikli feküdt, az első kereke lassan forgott a szélben. Pontosan kilenckor egy ötvenes nő nyitott ajtót.

– Katalin vagyok – mondtam.

– Tudom. Varga Eszter, ügyvéd.

Az irodában papír, viasz és hideg kő szaga keveredett. Eszter asszony egy kék mappát tett elém.

– Az önök lakásvásárlásakor itt dolgoztam segédként. Nem én készítettem a szerződést, de emlékszem az ügyre.

– Miért keresett meg?

– Mert tegnap Tamara Pálma újra itt járt. Egy régi másolatot akart kikérni.

– Mit keresett?

Az ügyvéd kinyitotta a mappát, de nem fordította felém azonnal.

– Előbb válaszoljon valamire. Tudta, hogy a férje a vásárlás napján külön nyilatkozatot tett?

– Milyen nyilatkozatot?

– Olyat, amelyben elismeri, hogy a vételár egyik részét az ön szülei biztosították, és ezért az ahhoz kapcsolódó tulajdoni hányad az ön különvagyona.

A szívem nagyot dobbant.

– Nem. Soha nem láttam.

– Akkor valaki nem akarta, hogy lássa.

Az iratok között ott volt egy fénymásolt lap. A jobb felső sarkán vörös bélyegző halvány foltja látszott. A nevem alatti aláírás tiszta volt. Artyomé is.

– Ez valódi?

– A nyilvántartásban szereplő példány alapján készült. De van egy probléma. A lakásrészt később megpróbálták úgy feltüntetni, mintha közös vagyon lenne.

– Ki próbálta meg?

Eszter asszony rám nézett.

– Erre csak akkor válaszolok, ha elmondom, miért kértem, hogy ne szóljon a férjének.

A telefonom rezegni kezdett. Artyom volt az.

– Hol vagy? – kérdezte, amikor felvettem.

– Elintéznivalóm van.

– Anyám szerint ma délután alá kellene írnod a megállapodást.

– Milyen megállapodást?

A vonal túlsó végén csend lett.

– Ne csinálj ebből háborút – mondta végül. – Kirill most már tényleg számít rád.

– Én pedig arra számítottam, hogy te számítasz rám.

– Katalin, ne kényszeríts arra, hogy válasszak.

– Nem én kényszerítelek.

Kinyomtam a telefont. A kezem remegett, ezért a rézkulcsot az asztalra tettem. A piros zománcozott ház apró csillanást vetett a lapokra.

Eszter asszony elővett egy másik borítékot.

– Ez a felvétel tegnap este érkezett hozzám. A beszélgetés egy része a közjegyző várótermében történt. Tamara nem tudta, hogy a biztonsági rendszer hangot is rögzít.

– Mi van rajta?

– Azt mondja, hogy Artyom már aláírta a lemondás előkészített változatát. Azt is mondja, hogy ön úgysem mer ellenkezni, mert a férje majd rábeszéli.

A mellkasom összeszorult.

– Hallani akarom.

Eszter bekapcsolta a lejátszót. Először székcsikorgás hallatszott, majd Tamara hideg hangja.

– Ha Katalin aláír, minden el van intézve. Ha nem, Artyom majd úgyis elveszi tőle a lakást váláskor.

A következő hang Artyomé volt.

– Csak adj neki két napot. Félni fog, és aláír.

Nem kaptam levegőt. A helyiség faliórája kettőt kattant, aztán a felvételen megszólalt egy harmadik hang, amelyet egyikünk sem ismert.

– Nem kettőjüké az egész lakás. A hiányzó részről pedig maga, Tamara Pálma, tudja a legtöbbet…

HARMADIK RÉSZ

– Ki beszél? – suttogtam.

Eszter asszony azonnal leállította a felvételt. A reggeli fény közben eltűnt az ablakból, és az iroda úgy borult félhomályba, mintha valaki odakint becsukta volna az eget.

– Az iroda akkori vezetője – mondta. – Már nyugdíjas, de vállalta, hogy tanúként megjelenik.

– Mit tud Tamara?

Eszter felém fordította a kék mappa utolsó lapját.

– A pénzt, amelyről azt állította, hogy kölcsön volt, valójában ajándékként utalta át. A szerződésen ez egyértelműen szerepel. Nincs visszafizetési kötelezettség.

A lap tetején ott állt: ajándékozási nyilatkozat. Alatta a dátum, a bankszámlaszám és Tamara aláírása.

– Akkor miért követeli vissza?

– Mert időközben megpróbálták eltüntetni ezt a példányt. Az ön férje pedig benyújtott egy új megállapodást, amely szerint az összeg családi kölcsön volt.

Éreztem, ahogy a gyomrom összerándul.

– Artyom hamisított?

– A lapot nem ő írta alá. De ő nyújtotta be, és a kísérő nyilatkozatban azt állította, hogy ön is elfogadta.

– Én semmit nem fogadtam el.

– Ezt fogja bizonyítani a meghatalmazás hiánya, a banki nyomok és a hangfelvétel.

Eszter megnyomta a lejátszót. Most tisztán hallatszott Tamara hangja.

– Artyom, a feleségednek nem kell mindent tudnia. Csak mondd azt, hogy különben elveszítitek a lakást.

– És ha nem ír alá?

– Akkor majd megmutatjuk neki, hogy egyedül marad.

A felvételen Artyom halkan felnevetett.

– Két nap, anya. Többre nincs szükség.

A hangom nem jött ki. A rézkulcsot markoltam, és most először éreztem, hogy a kis fémtárgy nem emlék, hanem kapaszkodó.

– Ők ezt végig eltervezték – mondtam.

– Igen.

– A férjem is?

Eszter nem nézett félre.

– A felvételen hallható a hangja.

Délután hazamentem. Artyom a nappaliban ült, mellette Tamara és Kirill. Kirill szürke pulóverének könyökén kifakult folt volt, a kezében pedig egy ultrahangképet szorongatott.

– Végre megjöttél – mondta Tamara. – Aláírhatjuk?

Letettem a táskám az asztalra.

– Nem.

Artyom felállt.

– Katalin, beszéljük meg nyugodtan.

– Már megbeszéltétek nélkülem.

– Miről beszélsz? – kérdezte Kirill.

Kinyomtattam az ajándékozási nyilatkozatot, és Tamara elé tettem.

Az arca egyetlen pillanat alatt változott meg.

– Ez másolat – mondta.

– A nyilvántartásból származik.

– Hamisítvány.

– Akkor miért ugyanaz az aláírásod rajta, mint a banki átutaláson?

Artyom a lapra nézett.

– Honnan szerezted?

– Attól, aki hallotta, mit beszéltetek.

Bekapcsoltam a telefonomat. A szobában megszólalt Tamara hangja, majd Artyomé. Kirill elsápadt, és az ultrahangképet elejtette. A papír puhán landolt a szőnyegen.

– Ez nem lehet – mondta.

– De lehet – feleltem.

Tamara felugrott.

– Ezt jogtalanul rögzítették!

– A biztonsági rendszer rögzítette. Az ügyvédnél van az eredeti.

Artyom hozzám lépett.

– Katalin, kérlek, ne tedd ezt.

– Nem én tettem.

A telefonom ekkor újra csörgött. Eszter volt az.

– Katalin, most kaptam meg a földhivatali értesítést – mondta. – Tamara ma reggel benyújtott egy új kérelmet. Megpróbálták az ön tulajdoni hányadát végleg átírni Kirill nevére. Ha nem állítjuk le azonnal, holnapra minden sokkal nehezebb lesz…