4. RÉSZ — A férjem megparancsolta, hogy mosolyogjak az anyjára, délben azonban meglátta a kertben a ruháit, és hirtelen elnémult

4. RÉSZ

A vonal másik végén a banki tisztviselő hangja elhalkult, én pedig a ház ablakaira néztem.

A dolgozószobám ablaka nyitva maradt.

Daniel azonnal felém fordult.

– Én nem nyúltam a számítógépedhez.

– Senki nem kérdezett még – mondta Márta.

– Akkor miért nézel rám úgy?

– Mert te magyarázkodsz előre.

A rendőr megkérte Danielt, hogy tegye le a telefonját, és maradjon a járda szélén. Gloria továbbra is mozdulatlanul állt a kapu előtt, a mártás pedig lassan lecsorgott a kövezeten az ezüst ételhordó mellől.

Daniel telefonja újra rezegni kezdett.

A kijelzőn az ügyvédje neve jelent meg.

– Vedd fel – mondta Márta. – De csak kihangosítva.

Daniel habozott, aztán elfogadta a hívást.

– Hol vagy? – kérdezte az ügyvédje.

– A háznál.

– Azonnal menj el onnan.

– Nem mehetek el. A feleségem kizárt.

– Nem, Daniel. A rendőrségi jelentés szerint távoltartási végzést kaptál. Ha most a kapun belülre lépsz, letartóztathatnak.

Daniel arca megkeményedett.

– Akkor támadd meg a végzést.

– Mivel? A felvétellel szemben? A fényképekkel? A telekkönyvvel? Vagy azzal, hogy megpróbáltál pénzt eltüntetni a közös számláról?

Daniel elhallgatott.

A saját ügyvédje hangján hallotta először kívülről, amit addig mindenki másnak elmagyarázott: hogy ez csupán családi vita volt, hogy én túlérzékeny vagyok, hogy Gloria csak segíteni akart.

– Nem érted – mondta Daniel rekedten. – Nekem szükségem van erre a házra.

– Nem – felelte az ügyvédje. – Neked arra volt szükséged, hogy azt hidd, a ház a tiéd. Ez nem ugyanaz.

A hívás megszakadt.

Daniel még mindig a telefont bámulta, mintha az árulta volna el.

A rendőr elkísérte a kaputól. Gloria felkapta az ételhordót, de a teteje már nem zárt rendesen, és a mártás végigfolyt az ujjain.

– Eszter, ezt nem teheted velünk – mondta.

– De megtehetem.

– Én vagyok az anyja.

– Én pedig ennek a háznak a tulajdonosa.

Gloria szája szétnyílt, de egyetlen szó sem jött ki rajta.

Az autójuk elhajtott. A kertben csak Daniel ruhái maradtak, és az inge az almafa ágán, amelyet a szél még mindig lassan mozgatott.

Márta becsukta a kaput.

– Most be kell mennünk a dolgozószobába.

– Miért?

– A bank szerint onnan is indult egy átutalási kísérlet. Ellenőriznünk kell, mi történt.

Bent a ház hirtelen idegenül csendes lett. A konyhaasztalon ott hevert a sminktáska. A kis aranyszív a cipzárján megcsillant a reggeli fényben.

A dolgozószobában a számítógép bekapcsolva várt. A képernyőn egy megnyitott elektronikus levél látszott, amelyet az én nevemben küldtek a banknak.

A levél azt állította, hogy jóváhagyom a pénz átutalását.

– Ez nem az én fogalmazásom – mondtam.

– Nem is a te aláírásod van rajta – felelte Márta. – Digitális hozzáféréssel készítették.

A számítógép naplójából kiderült, hogy az üzenetet hajnali négy óra ötvenkét perckor küldték el. Daniel akkor a hálószobában aludt, legalábbis ezt hittem.

A kamerafelvételt visszatekertük.

Hajnali négy óra ötvenkét perckor Daniel valóban felállt az ágyból. Köntösben végigment a folyosón, belépett a dolgozószobába, és tizennégy percig a számítógép előtt ült.

A felvételen nem hallatszott, mit csinált. De azt láttuk, hogy a fiókomból kivette a tartalék banki kódokat.

Leültem.

Nem a pénz miatt remegett a kezem. Hanem azért, mert még azután is megpróbált irányítani, hogy azt hitte, alszom.

Márta rám tette a kezét.

– Ezt is átadjuk a rendőrségnek.

– Mi lesz a házban lévő dolgaival?

– Ma elviszi őket egy megbízott költöztető. Te nem leszel itt.

– És ha visszajön?

– Nem fog. Most már tudja, hogy minden lépését látjuk.

Délután háromkor a költöztetők az utolsó dobozt is kivitték. Daniel hálószobája kiürült. A szekrényben csak egyetlen vállfa maradt, amely lassan himbálózott a huzatban.

A falon ott maradt a két ember közös fényképe.

Levettem.

Nem téptem szét. Nem dobtam a szemétbe. Egy fiókba tettem, ahol nem kellett naponta látnom.

Aznap este a törött képkeretet is kidobtam. A fényképét azonban megőriztem. A keret mögött még ott volt egy vékony hajszálrepedés, amely végigfutott az üvegen.

Három héttel később a bíróság meghosszabbította a távoltartási végzést. Daniel ügyvédje egyezséget ajánlott. Azt akarták, hogy fizessek neki egy nagyobb összeget, cserébe azért, hogy békésen aláírja a válási papírokat.

Márta rám nézett.

– Nem köteles vagy elfogadni.

– Nem fogadom el.

– Biztos vagy benne?

– Most először vagyok biztos valamiben.

A tárgyaláson Daniel nem nézett rám. A felvételeket bemutatták, a banki naplókat felolvasták, a telekkönyvi iratokat pedig csatolták az ügyhöz. Nem kellett kiabálnom. A bizonyítékok megtették helyettem.

A pénzátutalási kísérlet miatt külön eljárás indult. Daniel beismerte, hogy hozzáfért a számítógéphez, de azt állította, csak „biztonságba akarta helyezni” a pénzt.

A bíró megkérdezte:

– Az ön feleségének engedélyével?

Daniel lehajtotta a fejét.

– Nem.

Ez volt az első alkalom, hogy nem próbált engem hibáztatni.

Nem éreztem örömöt.

Csak fáradtságot.

Két hónappal később egy kis könyvelőirodában kezdtem dolgozni a város másik felén. Reggelente gyalog mentem, még akkor is, ha hideg volt. A sarki pékségben a pék már tudta, hogy mákos kiflit kérek, és minden kedden egy plusz kávét tett a papírzacskóm mellé.

A házban újrafestettem a folyosót. A fal világos zöld lett. Nem azért, mert Daniel nem szerette volna, hanem mert én szerettem.

A dolgozószoba ablakába muskátlit tettem. A konyhaasztalról eltűnt a sminktáska. Helyette egy kerámia bögre állt ott, amelyre a szomszéd kislány rajzolt egy házat, fölé pedig egy nagy, sárga napot festett.

A rajz alá ezt írta: „Eszter otthona.”

Amikor először megláttam, sokáig nem tudtam megszólalni.

Három hónappal a kiköltözés után Daniel üzenetet küldött.

„Beszélnünk kell. Nem akarok harcolni. Hiányzol. Talán újrakezdhetnénk.”

Márta azt mondta, ne válaszoljak.

Én mégis írtam neki egyetlen mondatot.

„Azt az életet, amelyben félnem kellett tőled, nem kezdem újra.”

Ezután letiltottam a számát.

Az első hó november végén érkezett. A kertben fehér réteg borította be azt a helyet, ahol egykor Daniel ingje lógott az almafa ágán.

A zsebembe nyúltam, és elővettem a sárgaréz ház alakú kulcstartót. A hátulján apám régi gravírozása már kissé megkopott, de még mindig ki lehetett olvasni:

„Ahol te állsz, ott vagy otthon.”

A kulcsot a zárba illesztettem.

Most már nem azért, hogy valakit kizárjak.

Hanem azért, mert végre én léptem be rajta.