4. RÉSZ — A tóparti buli után Tessa ágyában ébredtem, ő pedig úgy mosolygott rám, mintha semmi különös nem történt volna

4. RÉSZ

A hívás megszakadt, mielőtt Tessa bármit válaszolhatott volna.

A tűzoltók közben eloltották a ház mögötti lángokat. A füst belemart a torkomba, de nem mozdultam.

– Ki volt az? – kérdeztem.

Tessa a telefonját szorította.

– Caleb hangja.

– Caleb meghalt.

– Tudom.

A kijelzőn még mindig az ismeretlen szám látszott. Az állami nyomozónő, aki magát Elena Vargának nevezte, kivette Tessa kezéből a telefont.

– Nem mennek sehova egyedül – mondta.

– Ha nála van az eredeti felvétel… – kezdte Tessa.

– Akkor várunk, és ő fog eljönni érte.

– Nem fog.

Elena rám nézett.

– Miért biztos ebben?

– Mert Caleb mindig úgy beszélt, mintha előre látná a következő lépést. Ha ezt a hívást most indította, az azt jelenti, hogy valaki a közelben figyel bennünket.

Tessa a tó felé fordult. A köd lassan felszakadt, és a túlsó parton egy fekete terepjáró körvonalai rajzolódtak ki.

– Ott – mondta.

Elena két nyomozóval együtt futni kezdett az úton. A terepjáró azonban már fordult is, kavicsokat szórva maga mögött. A rendszámot nem láttuk, de a hátsó ablakban egy piros kendő lógott.

Tessa a mellkasához szorította a kezét.

– Caleb is mindig ilyen kendőt hordott.

Aznap délben a városi könyvtár zárt tárgyalótermében ültünk. Az asztalon papírpoharak, fényképek és a barna vászontok feküdt. A tok sárga csíkjai a neonfényben még élénkebbnek tűntek.

Elena előttünk állt.

– Victor Hale-t már előállították – mondta. – A háza előtt találtunk benzines kannákat, hamis szerződéseket és pénzátutalásokat Mercer számlájára.

– És Mercer? – kérdeztem.

– Beismerte, hogy meghamisította Caleb jelentését.

Tessa nem szólt. Az ujjával végigsimított a tok kopott szélén.

– Nem ő telefonált – mondta.

– Tudjuk – felelte Elena. – A hívás egy eldobható készülékről érkezett, de a hangfelvétel alapján már sejtjük, ki használta.

– Ki? – kérdeztem.

Elena egy fényképet csúsztatott elém.

Egy férfi állt rajta a régi kompállomás mellett. Vékony volt, sötét sapkát viselt, és a jobb vállán hosszú heg futott végig.

– Caleb ügyvédje, Martin Shaw – mondta Elena. – Két éve eltűnt, miután Caleb átadott neki néhány iratot.

Tessa arca fehér lett.

– Caleb szerint Martin segített neki.

– Segített is – mondta Elena. – Aztán eladta az információkat Victornak.

A szoba levegője megváltozott.

– Caleb nem őt vette fel – suttogta Tessa.

– Nem. Caleb egy másik felvételt készített. Martin jelen volt azon az éjszakán, amikor Caleb lezuhant. És az eredeti videó nála maradt.

A telefonom ekkor rezegni kezdett.

Ismeretlen szám.

Felvettem.

– Nolan – mondta Martin Shaw. – Te voltál az egyetlen, aki tegnap este nem adta át neki a kabátját.

– Mit akar?

– Azt, hogy megértsd, Victor csak a felszín volt.

– Maga lökte le Calebet?

A vonal túlsó végén hosszú csend támadt.

– Caleb nem zuhant le. Menekült.

– Maga után?

– A tópart minden házában van egy lezárt szoba. Az eredeti tulajdonosok iratai ott vannak. És a tiéd is.

– Az enyém?

– A házad alatt nem csak régi csövek futnak, Nolan.

A vonal megszakadt.

Aznap este Elena lezáratta a házamat. A pincében a fal mögött valóban találtak egy acélajtót. Mögötte nem pénz volt, hanem több tucat irattartó, régi fénykép és egy szerződés, amelyből kiderült, hogy a családom telke soha nem került Victor tulajdonába.

Én voltam az egyetlen örökös, aki még élőként aláírhatta volna a végső eladást.

Victor ezért akart irányítani.

Nem azért, mert engem tartott a legerősebbnek, hanem mert azt hitte, egyedül maradva könnyű leszek.

A tárgyalásra három hónappal később került sor.

A teremben Victor mögött két ügyvéd ült, de egyikük sem nézett rá. Mercer a másik oldalon lehajtott fejjel várta, hogy a bíró felolvassa a vádakat. Martin Shaw-t egy héttel korábban fogták el a régi kompállomáson.

A legfontosabb pillanat mégsem ott következett be.

Elena lejátszotta azt a felvételt, amelyet a fáskamrában találtam.

A saját hangomat hallottam, ahogy félálomban azt mondom:

– Ha valami történik velem, Tessa tudja, hol van a másolat.

Aztán Victor hangja következett.

„Nolan túl becsületes ahhoz, hogy észrevegye, mennyire könnyű irányítani.”

A terem elcsendesedett.

Victor felém fordult.

– Ezt nem így értettem.

– Pontosan így értette – mondtam.

– Maga nem is emlékezett rá.

– De most már minden szavára emlékszem.

A bíró felszólította, hogy hallgasson. Victor mégis tovább beszélt.

– Tessa felhasználta magát! Ő vitt oda, ő rejtette el a bizonyítékokat, ő tette tönkre mindannyiunk életét!

Tessa rám nézett, és könnyek gyűltek a szemébe.

Én azonban nem őt láttam.

A falon lévő hangszóróból Victor saját hangja áradt vissza a terembe, és ő először hallotta kívülről mindazt, amit addig csak másoknak mondott.

„Aki ellenkezik, annak betörés lesz a nevében.”

„Nolan túl becsületes.”

„A tó elhallgattatja.”

Victor lassan leült.

Nem a bíróság törte meg.

A saját hangja.

A bíróság lefoglalta a tóparti telkeket, Victort és Mercert pedig elítélték csalásért, gyújtogatásért és Caleb halálának eltussolásáért. Martin Shaw külön tárgyaláson kapott büntetést, mert ő adta át Victor embereinek az eredeti iratokat.

Tessa megtarthatta a házát.

Én is.

A legnehezebb mégis az volt, amikor visszamentem a hálószobámba.

A komód fiókjában találtam egy régi fényképet rólam és Calebről. Tizenhét évesek voltunk, a tóparton álltunk, és ugyanazt a barna vászontokot tartottuk a kezünkben, amelyben régen a mentőfelszereléseimet vittem.

A tok üres volt.

A házban minden a helyén maradt, mégis úgy éreztem, mintha valaki kiszedte volna belőle a levegőt.

Tessa hetekig nem beszélt Calebről.

Aztán egy novemberi estén a verandámon ültünk. A tó fölött hó kezdett szállingózni.

– Haragszol rám? – kérdezte.

– Amiért megmentetted az életemet?

– Amiért nem mondtam el mindent.

Sokáig néztem a kezében tartott bögrét. Ugyanazt a repedt porcelánbögrét, amelyből azon a reggelen kávét kínált.

– Féltem, hogy ha tudod, elmenekülsz.

– Lehet, hogy elmenekültem volna.

– És most?

– Most már maradni akarok. De nem azért, mert veszélyben vagyunk.

Tessa elmosolyodott.

– Hanem?

– Mert itt van az otthonom.

A következő hónapokban új munkát vállaltam a megyei levéltárban. Régi szerződéseket rendeztem, tulajdonosi nyilvántartásokat digitalizáltam, és minden pénteken hazafelé vettem egy fahéjas péksüteményt a tóparti kisboltban.

Tessa újra megnyitotta a házát a környékbeliek előtt. A stégen lámpákat akasztottunk fel, ezúttal rendes vezetékekkel és biztosítékokkal. Mrs. Donnelly még akkor is infrastruktúrának nevezte őket, amikor már mindenki tudta, hogy igaza van.

Karácsony előtt Tessa egy rajzot tett az asztalomra.

A képen a tó, a két ház és egy barna vászontok szerepelt. A tok mellett két pálcikaember állt, egymás kezét fogva.

– Ki rajzolta? – kérdeztem.

– Caleb kisöccse. Azt mondta, te vagy az, aki végre hazatalált.

A mondat mélyebbre ért, mint bármelyik ítélet.

Januárban levelet kaptam Victortól a börtönből. Nem volt benne bocsánatkérés. Csak annyi, hogy a tárgyaláson mindent félreértettünk, és ha segítek neki új bizonyítékot találni, „mindketten jobban járunk”.

A levelet egyszer elolvastam.

Aztán visszatettem a borítékba, és nem válaszoltam.

Tessa a konyhaajtóban állt.

– Nem kérdezed meg, mit akar?

– Már tudom.

– És mit adsz neki?

– Semmit.

Odakint újra havazott. A verandán a barna vászontok lógott a kampón, benne már nem hangrögzítő és nem pendrive volt, hanem a szerszámaim, egy zseblámpa és két friss csavar, amelyeket délután cseréltem ki a stég deszkájában.

Tessa mellém lépett.

– Kávét?

– Most igen.

A repedt bögréből felszálló gőz eltakarta egy pillanatra a tavat.

Aztán a szél elvitte.

És én végre nem emlékezni próbáltam arra, hogyan kerültem haza.

Tudtam.