4. RÉSZ — A gazdám egy régi matracot dobott elém negyvenkét év szolgálat után, de amikor felhasítottam, elsápadt

4. RÉSZ

…A vonal másik végén a nő elhallgatott, én pedig úgy éreztem, mintha a magtár padlója kicsúszna a lábam alól.

Mateo.

A fiam neve nyolc éve csak akkor hangzott el, amikor Lucero álmában beszélt róla. A hivatalos jelentés szerint a teherautója megcsúszott az esőben. Baleset. Szerencsétlenség. Rossz idő.

—Mit jelent az, hogy nem baleset volt? —kérdeztem.

Rebeca arca megváltozott.

Nem a pénz miatt.

Mateo miatt.

—Asszonyom, találtunk egy régi vallomást és egy biztosítási iratot. Az ön fiának a neve mellett Rebeca Salazar neve is szerepel.

Rebeca a falhoz kapott.

—Ez őrültség.

—Kérem, maradjon a helyén —mondta a telefonban a nő. —A nyomozók néhány percen belül odaérnek.

Tomás lassan letette a kést a gabonás ládára.

—Én láttam azt az estét —mondta rekedten.

Rebeca felé fordult.

—Tomás, ne merj beszélni.

—Nyolc évig hallgattam.

—Akkor most is hallgass.

—Elég volt.

Rebeca rám nézett, és először nem a gazdát láttam benne, hanem egy megrémült asszonyt, aki rájött, hogy a falak már nem engedelmeskednek neki.

A rendőrök hamarosan megérkeztek. Két egyenruhás lépett be a magtárba, mögöttük a közjegyző és az ügyvéd, akit Lucero hívott. Rebeca azonnal hadarni kezdett.

—Ez a nő lopott a házamból. A matrac az enyém volt. A pénz az apámé volt. Ezek az iratok hamisak.

Az ügyvéd kinyitotta a bőrkötéses füzetet.

—A matracot ön adta át Consuelo Martíneznek, tanúk előtt.

—Szemetet adtam neki.

—Pontosan —felelte az ügyvéd. —És ezzel átadta neki azt is, amit évtizedek óta elrejtettek benne.

Rebeca hozzám lépett.

—Consuelo, gondolja át. Ha feljelent, elveszíti a pénzt is. A hatóságok mindent lefoglalnak.

—Már elvesztettem negyvenkét évet.

—Nem kell háborút kezdenünk.

—Nem én kezdtem.

A rendőr megkérte Rebecát, hogy forduljon meg. A bilincs kattanása halk volt, mégis mindenki meghallotta.

Rebeca akkor kezdett kiabálni.

—Én tartottam életben ezt a haciendát! Én fizettem az embereket! Én adtam magának azt a matracot!

Az egyik rendőr bekapcsolta a testére rögzített készüléket.

—Mondja el még egyszer —szólt nyugodtan. —A felvétel rögzíti.

Rebeca elhallgatott.

De a készülék már működött.

Később, a meghallgatáson lejátszották a felvételt. A teremben sokan ültek, én pedig az első sorban foglaltam helyet Lucero mellett. Rebeca a másik oldalon ült az ügyvédje mellett.

Aztán megszólalt a saját hangja.

„A pénz az enyém.”

„Adok magának egy részt, csak hallgasson.”

„Holnapra ürítse ki a házat.”

„Egy matrac miatt?”

Rebeca lassan lehajtotta a fejét.

Először hallotta úgy a szavait, mintha valaki más mondta volna ki őket. Az ügyvédje felé fordult.

—Tegyen valamit.

—Már mindent megtettem, amit lehetett —felelte a férfi. —A továbbiakban nem képviselhetem.

—Nem hagyhat itt.

—Ön hagyta itt saját magát.

A bíró elrendelte a birtok és a számlák zárolását. A pénzt szakértők számolták meg, és kiderült, hogy a Rafael által elrejtett összeg a kamatokkal együtt elegendő volt a föld visszavásárlására, Lucero taníttatására és egy kis ház felépítésére.

A pénz egy része azonban nem maradt nálam. Mateo miatt tovább folytattuk a nyomozást.

Tomás vallomásából kiderült, hogy azon az estén Mateo rájött: Rebeca éveken át hamis szerződésekkel adta el a hacienda munkásainak földjeit. Megfenyegette, hogy mindent elmond. Tomás látta, ahogy Rebeca követi a teherautóhoz, és hallotta a vitájukat.

Nem látta a baleset minden pillanatát, de látta Rebeca autóját Mateo járműve mögött, és látta, hogy a nő elhajtott, mielőtt segítséget hívott volna.

A bíróság előtt ezt is kimondta.

—Gyáva voltam —mondta. —De többé nem akarok az lenni.

Rebecát elítélték a hamisításért, a csalásért és a bizonyítékok eltitkolásáért. Mateo ügyét külön tárgyalták. Nem akartam bosszút. Csak azt akartam, hogy a fiam neve ne a „baleset” szó mellett maradjon.

A régi hacienda üresen állt, mire visszatértem hozzá.

A verandán még ott volt Rebeca porceláncsészéjének repedt alja. A szobájában a falon egyetlen fénykép maradt: Rafael Salazar állt rajta fiatalon, mellette a felesége, mögöttük pedig egy vékony, fekete hajú lány.

Rebeca.

A fényképet nem vettem magamhoz.

A matracot viszont megtartottam.

A huzata üres volt, szétnyitott sebek tátongtak rajta, és az egyik sarkán még mindig ott lógott a réz gyűszű helye. A gyűszűt a tenyerembe vettem, majd beletettem egy kis fadobozba, amelyet Mateo régen Lucerónak faragott.

Három hónappal később beköltöztünk az új házba a folyó közelében. Nem volt nagy. Két szoba, fehér falak, piros cseréptető és egy ablak, amelyből reggel látni lehetett a hegyeket.

Lucero iskolába járt, délutánonként pedig a konyhaasztalnál írta a házi feladatát. A pénz egy részéből ösztöndíjat alapítottunk azoknak a családoknak, akiktől Rebeca apja földet vett el.

Én egy kis varróműhelyt nyitottam.

Nem volt alkalmazottam.

Nem kellett senkinek engedélyt kérnem ahhoz, hogy leüljek, ha fájt a térdem. A műhely ajtaja fölé Lucero festett táblát: „A hetedik öltés”.

—Miért hetedik? —kérdeztem tőle.

—Mert a hetedik ajtó mögött kezdődött minden.

—És miért öltés?

—Mert te mindig összevarrtad, amit mások szétszakítottak.

Elmosolyodtam, de nem válaszoltam. A mondat mélyebbre ment, mint gondolta.

Egy decemberi reggelen leesett az első hó. A folyópart fehér lett, a tetőn pedig apró hókupacok ültek. Lucero a konyhaablaknál állt, és egy képet rajzolt.

—Nézd, nagymama! Ez a régi hacienda.

—És ez mi mellette?

—A házunk.

—Miért olyan nagy a nap?

—Mert most már nem takarja el előle senki.

Aznap délután levelet kaptam Rebecától. A borítékot a küszöbön bontottam fel. Mindössze néhány sor állt benne.

„Consuelo, adjuk el a múltat. Segítségre van szükségem. Azt hittem, ha visszaadom a pénzt, mindent rendbe hozhatok.”

A levél alján ez állt: „Kérlek, gyere el hozzám.”

Sokáig néztem a papírt.

Lucero mellettem állt.

—Válaszolsz neki?

—Igen.

—Mit írsz?

A konyhaasztalhoz ültem, és lassan leírtam egyetlen mondatot.

„A pénzedet visszaadhatod, de az életemet nem kapod vissza.”

Nem volt benne gyűlölet.

Csak határ.

A levelet visszatettem a borítékba, és nem küldtem el. Nem azért, mert féltem. Azért, mert már nem tartozott hozzám.

Este elővettem a réz gyűszűt a fadobozból. Lucero addigra elaludt a szobájában, a ház pedig csendes volt. A gyűszűt a műhely asztalára tettem, és egy új, vastag vásznat feszítettem a varrógép elé.

A régi matrac huzatából készítettem belőle függönyt.

Nem hagytam, hogy a szakadás eltűnjön. A szélben szétnyíló varrások emlékeztettek arra, honnan jöttem, és arra is, hogy nem minden szétszakadt dolgot kell ugyanoda visszavarrni.

A gyűszűt az első öltéshez igazítottam.

Odakint újra hullani kezdett a hó.

Most már nem a földön aludtam.

A kulcsot én tartottam.