RÉSZ 4 — A bátyám eladta volna apánk műhelyét, én pedig kimondtam, amit senki sem mert — Gabriel mosolya lassan eltűnt

RÉSZ 4

…a fénykép után mindenki egyszerre mozdult.

Gabriel elővette a telefonját.

– Hívd a tűzoltókat és a rendőrséget – mondta az őrnek. – De a rendőrségi vonalon ne a központot keresd. Közvetlenül a megyei parancsnokot.

– Uram, a saját embereinkről van szó.

– Pontosan ezért.

A hangja most már nem volt nyugodt. Nem emelte fel, mégis mindenki azonnal engedelmeskedett.

Leo a falnak dőlve állt, és úgy nézte a lángoló műhely képét, mintha a saját hibáit látná benne.

– Frankie, én nem akartam, hogy idáig fajuljon.

– De te indítottad el.

– Nem tudtam, hogy Matteo ilyen.

– Tudtad, hogy fizetsz neki.

– Azt hittem, csak adósságot akar behajtani.

– És amikor apánk haláláról hazudtak?

Leo szája szétnyílt, de egyetlen szó sem jött ki rajta.

Gabriel felkapta a fejét.

– Mit mondtál?

– Ő tudta, hogy apánk nem egyszerűen meghalt – feleltem. – Csak nem kérdeztem rá soha elég hangosan.

A tűzoltók tizenkét perccel később értek a műhelyhez. Mi Gabriel páncélozott autójában ültünk, és az eső úgy verte a tetőt, mintha kavicsokat szórnának rá. Elena velünk jött. Leo egy másik járműben, két őr között.

Amikor megérkeztünk, a Bellini Autójavító hátsó része lángokban állt. A vörös fény végigfutott a nedves aszfalton. A régi cégtábla egyik sarka leszakadt, és minden széllökésnél a falnak csapódott.

A tűzoltóparancsnok elénk sietett.

– A tüzet elszigeteltük. Senki nem volt bent.

A térdem elgyengült a megkönnyebbüléstől.

– A számítógép?

– A hátsó irodában van. A tűz oda még nem ért el.

Gabriel rám nézett.

– Te menj be.

– Miért én?

– Mert a gép a te nevedre küldi a fájlokat. Ha megsérül, elveszhet minden.

A füst csípte a szememet, amikor beléptem az irodába. A régi számítógép még működött. A ventilátora nyöszörgött, a képernyőn pedig egyetlen üzenet villogott: „A bizonyítékok továbbítása befejeződött.”

A sarokban ott állt apám fémdoboza. A tetején por és korom ült. Kinyitottam.

Benne volt az eredeti tulajdoni irat, egy régi fénykép rólunk, és egy apró kazetta, amelyet még nem láttunk.

A fényképen apám a műhely előtt állt. Tizenhét éves voltam mellette, olajos arccal és túl nagy munkáskesztyűben. Leo mögöttünk mosolygott.

A fényképet a kabátom belső zsebébe tettem.

A kazettát Gabriel lakosztályában hallgattuk meg, hajnal előtt. Az őrök az ajtónál álltak, Elena pedig egy hordozható lejátszót helyezett az asztalra.

A felvételen Matteo hangja szólalt meg.

– Costa soha nem nézi át a szerződéseket. Aláírja, amit elé tesznek.

Egy másik férfi nevetett.

– És a lány?

– A lány majd átadja a telket, amikor meglátja a bátyja vérét.

– Mi lesz az apjával?

Hosszú csend következett.

Aztán Matteo kimondta:

– A szívrohamot nem nehéz előidézni, ha tudod, milyen gyógyszerhez nyúlsz.

Leo felsírt.

Gabriel nem mozdult.

Én pedig végre meghallottam azt, amit évek óta éreztem, de soha nem mertem nevén nevezni: apánkat nem a beteg szíve ölte meg.

A felvétel folytatódott.

– Miért Costa nevét használod? – kérdezte a másik férfi.

– Mert ha valami rosszul sül el, mindenki őt fogja hibáztatni. Aztán majd én leszek az egyetlen, aki elég erős ahhoz, hogy átvegye az egészet.

Gabriel felállt.

– Matteo mindig azt mondta, hogy a hűség az egyetlen törvény.

– Az emberek gyakran azt nevezik törvénynek, amitől félnek – feleltem.

A következő reggel a megyei ügyészség emberei megszállták a Korona Szállítmányozás központját. Matteo a kikötőnél próbált felszállni egy magángépre, de Elena által elküldött iratok már minden ellenőrzőpontnál ott voltak.

Amikor Gabriel felhívta az ügyvédjét, a férfi csak ennyit mondott:

– Nem képviselhetlek, amíg nem adod át a könyvelést.

– Te is ellenem fordulsz?

– Nem. Megpróbállak megakadályozni abban, hogy még nagyobb hibát kövess el.

Gabriel lehunyta a szemét.

Matteót még aznap letartóztatták apánk meggyilkolásának, zsarolásnak, okirat-hamisításnak és csempészésnek a gyanújával. A bizonyítékok olyan erősek voltak, hogy nem maradt hely a magyarázkodásnak.

Leo beismerte a szerencsejáték-adósságát és a hamis aláírást. A bíróság előtt remegő hangon vallott, én pedig a második sorban ültem, kezemben a réz gyújtógyertya alakú kulcstartóval.

A bíró megkérdezte tőle:

– Megértette, hogy a vallomása alapján elveszítheti szabadságát?

Leo rám nézett.

– Igen.

– És mégis fenntartja?

– Igen.

Ez volt az első alkalom, hogy a bátyám nem menekült el a saját szavai elől.

Később Gabriel is tanúskodott. A tárgyalóteremben lejátszották Matteo hangfelvételét. Gabriel végighallgatta, ahogy a férfi azt mondja: „Costa soha nem nézi át a szerződéseket.”

A saját hangját hallotta vissza egy idegen szájából.

Amikor a felvétel véget ért, a bíró megkérdezte:

– Ön tudott a csempészetről?

– Nem – felelte Gabriel.

– Tudta, hogy a nevében szerződéseket írnak alá?

– Nem.

– Akkor miért nem ellenőrizte őket?

Gabriel sokáig hallgatott.

– Mert azt hittem, a hatalom azt jelenti, hogy mások helyettem figyelnek.

A tárgyalóteremben mindenki elcsendesedett.

A bíró kimondta az ítéletet. Matteo életfogytig tartó szabadságvesztést kapott apánk meggyilkolásáért és a csempészhálózatért. Leo két év letöltendőt és közmunkát kapott, valamint kötelezték az okozott kár megtérítésére. Gabriel cégét feldarabolták, a tiltott útvonalakat lefoglalták, ő pedig lemondott minden olyan üzletről, amelyet nem tudott tisztán igazolni.

Nem ünnepeltem.

Csak először aludtam úgy, hogy nem kellett minden ajtózárást kétszer ellenőriznem.

A műhely hátsó része kiégett, de az alapfalak megmaradtak. Három héttel később a romok között álltam. A régi irodából már csak egy üres, kormos szoba maradt. Apám asztala eltűnt, a falról leesett a fénykép kerete, és az egykor hangos műhelyben csak az eső kopogott.

Gabriel megjelent a bejáratnál. Nem viselt drága öltönyt. Sötét kabátban állt, és egyik kezében egy kis kartondobozt tartott.

– Ez a tiéd – mondta.

– Mi van benne?

– Apád könyvelési naplói. Matteo eldugta őket, de megtaláltuk.

Nem vettem át azonnal.

– Miért hoztad el?

– Mert én vettem el tőled az időt. Legalább azt visszaadhatom, amit megtaláltam.

– Nem te ölted meg az apámat.

– De én teremtettem azt a rendszert, amelyben valaki megtehette.

A hangja nem kért bocsánatot hangosan. Nem is kellett. Elég volt, hogy most először nem próbálta magát felmenteni.

– Mit akarsz tőlem, Gabriel?

– Semmit.

– Akkor miért jöttél?

– Hogy ezt személyesen mondjam el. A műhely a tiéd marad. A vállalat jogászai lemondtak minden követelésről. A tartozás, amelyet Leo aláírt, érvénytelen.

– És te?

– Én elmegyek.

Tényleg elment.

Két hónappal később újra megnyitottam a műhelyt. Nem volt nagy. A hátsó falon friss vakolat száradt, az egyik ablakot még fólia fedte, és a kávéfőző minden reggel keserű levet készített.

De a kompresszor hangja ismét betöltötte a csarnokot.

Elena hetente egyszer bejött, és mindig túl sok süteményt hozott. Leo a büntetés-végrehajtási intézetből leveleket írt. Az első hármat nem nyitottam ki. A negyediket igen.

„Nem azt kérem, hogy bocsáss meg. Csak azt, hogy egyszer majd ne kelljen szégyellned, hogy a testvéred vagyok.”

Sokáig néztem a papírt.

Aztán válaszoltam neki.

„Nem a szégyenedet hordozom többé. A saját életemet hordozom.”

Télen leesett az első hó. A város fehér lett, a műhely előtti olajfoltok pedig eltűntek a hideg alatt. Egy hatéves kislány érkezett az anyjával, és megkérdezte, rajzolhat-e valamit a váróterem falára.

– Mit szeretnél rajzolni? – kérdeztem.

– Egy napot – felelte.

Sárga napot rajzolt, alatta piros autót, mellette pedig egy nőt, akinek a kezében kulcs volt.

– Ez te vagy? – kérdeztem.

– Igen – mondta. – Te mindig kinyitod az ajtót.

Aznap este, amikor bezártam a műhelyt, Gabriel utolsó üzenete érkezett.

„Egy új céget alapítottam északon. Szükségem lenne valakire, aki nem fél megmondani, ha rossz úton járok.”

A hüvelykujjamat sokáig a válaszmező fölött tartottam.

Aztán ezt írtam:

„Már nem akarok senki útját javítani. A sajátomat most tanulom élni.”

Nem válaszolt.

Nem is vártam.

A kulcstartót aznap este a műhely új bejárati ajtajára akasztottam. A réz gyújtógyertya megcsillant a lámpafényben, miközben a hó lassan betakarta a küszöböt.

Az ajtó bezárult.

Most már én döntöttem el, mikor nyílik ki.