RÉSZ 4
…a fénykép után mindenki egyszerre mozdult.
Gabriel elővette a telefonját.
– Hívd a tűzoltókat és a rendőrséget – mondta az őrnek. – De a rendőrségi vonalon ne a központot keresd. Közvetlenül a megyei parancsnokot.
– Uram, a saját embereinkről van szó.
– Pontosan ezért.
A hangja most már nem volt nyugodt. Nem emelte fel, mégis mindenki azonnal engedelmeskedett.
Leo a falnak dőlve állt, és úgy nézte a lángoló műhely képét, mintha a saját hibáit látná benne.
– Frankie, én nem akartam, hogy idáig fajuljon.
– De te indítottad el.
– Nem tudtam, hogy Matteo ilyen.
– Tudtad, hogy fizetsz neki.
– Azt hittem, csak adósságot akar behajtani.
– És amikor apánk haláláról hazudtak?
Leo szája szétnyílt, de egyetlen szó sem jött ki rajta.
Gabriel felkapta a fejét.
– Mit mondtál?
– Ő tudta, hogy apánk nem egyszerűen meghalt – feleltem. – Csak nem kérdeztem rá soha elég hangosan.
A tűzoltók tizenkét perccel később értek a műhelyhez. Mi Gabriel páncélozott autójában ültünk, és az eső úgy verte a tetőt, mintha kavicsokat szórnának rá. Elena velünk jött. Leo egy másik járműben, két őr között.
Amikor megérkeztünk, a Bellini Autójavító hátsó része lángokban állt. A vörös fény végigfutott a nedves aszfalton. A régi cégtábla egyik sarka leszakadt, és minden széllökésnél a falnak csapódott.
A tűzoltóparancsnok elénk sietett.
– A tüzet elszigeteltük. Senki nem volt bent.
A térdem elgyengült a megkönnyebbüléstől.
– A számítógép?
– A hátsó irodában van. A tűz oda még nem ért el.
Gabriel rám nézett.
– Te menj be.
– Miért én?
– Mert a gép a te nevedre küldi a fájlokat. Ha megsérül, elveszhet minden.
A füst csípte a szememet, amikor beléptem az irodába. A régi számítógép még működött. A ventilátora nyöszörgött, a képernyőn pedig egyetlen üzenet villogott: „A bizonyítékok továbbítása befejeződött.”
A sarokban ott állt apám fémdoboza. A tetején por és korom ült. Kinyitottam.
Benne volt az eredeti tulajdoni irat, egy régi fénykép rólunk, és egy apró kazetta, amelyet még nem láttunk.
A fényképen apám a műhely előtt állt. Tizenhét éves voltam mellette, olajos arccal és túl nagy munkáskesztyűben. Leo mögöttünk mosolygott.
A fényképet a kabátom belső zsebébe tettem.
A kazettát Gabriel lakosztályában hallgattuk meg, hajnal előtt. Az őrök az ajtónál álltak, Elena pedig egy hordozható lejátszót helyezett az asztalra.
A felvételen Matteo hangja szólalt meg.
– Costa soha nem nézi át a szerződéseket. Aláírja, amit elé tesznek.
Egy másik férfi nevetett.
– És a lány?
– A lány majd átadja a telket, amikor meglátja a bátyja vérét.
– Mi lesz az apjával?
Hosszú csend következett.
Aztán Matteo kimondta:
– A szívrohamot nem nehéz előidézni, ha tudod, milyen gyógyszerhez nyúlsz.
Leo felsírt.
Gabriel nem mozdult.
Én pedig végre meghallottam azt, amit évek óta éreztem, de soha nem mertem nevén nevezni: apánkat nem a beteg szíve ölte meg.
A felvétel folytatódott.
– Miért Costa nevét használod? – kérdezte a másik férfi.
– Mert ha valami rosszul sül el, mindenki őt fogja hibáztatni. Aztán majd én leszek az egyetlen, aki elég erős ahhoz, hogy átvegye az egészet.
Gabriel felállt.
– Matteo mindig azt mondta, hogy a hűség az egyetlen törvény.
– Az emberek gyakran azt nevezik törvénynek, amitől félnek – feleltem.
A következő reggel a megyei ügyészség emberei megszállták a Korona Szállítmányozás központját. Matteo a kikötőnél próbált felszállni egy magángépre, de Elena által elküldött iratok már minden ellenőrzőpontnál ott voltak.
Amikor Gabriel felhívta az ügyvédjét, a férfi csak ennyit mondott:
– Nem képviselhetlek, amíg nem adod át a könyvelést.
– Te is ellenem fordulsz?
– Nem. Megpróbállak megakadályozni abban, hogy még nagyobb hibát kövess el.
Gabriel lehunyta a szemét.
Matteót még aznap letartóztatták apánk meggyilkolásának, zsarolásnak, okirat-hamisításnak és csempészésnek a gyanújával. A bizonyítékok olyan erősek voltak, hogy nem maradt hely a magyarázkodásnak.
Leo beismerte a szerencsejáték-adósságát és a hamis aláírást. A bíróság előtt remegő hangon vallott, én pedig a második sorban ültem, kezemben a réz gyújtógyertya alakú kulcstartóval.
A bíró megkérdezte tőle:
– Megértette, hogy a vallomása alapján elveszítheti szabadságát?
Leo rám nézett.
– Igen.
– És mégis fenntartja?
– Igen.
Ez volt az első alkalom, hogy a bátyám nem menekült el a saját szavai elől.
Később Gabriel is tanúskodott. A tárgyalóteremben lejátszották Matteo hangfelvételét. Gabriel végighallgatta, ahogy a férfi azt mondja: „Costa soha nem nézi át a szerződéseket.”
A saját hangját hallotta vissza egy idegen szájából.
Amikor a felvétel véget ért, a bíró megkérdezte:
– Ön tudott a csempészetről?
– Nem – felelte Gabriel.
– Tudta, hogy a nevében szerződéseket írnak alá?
– Nem.
– Akkor miért nem ellenőrizte őket?
Gabriel sokáig hallgatott.
– Mert azt hittem, a hatalom azt jelenti, hogy mások helyettem figyelnek.
A tárgyalóteremben mindenki elcsendesedett.
A bíró kimondta az ítéletet. Matteo életfogytig tartó szabadságvesztést kapott apánk meggyilkolásáért és a csempészhálózatért. Leo két év letöltendőt és közmunkát kapott, valamint kötelezték az okozott kár megtérítésére. Gabriel cégét feldarabolták, a tiltott útvonalakat lefoglalták, ő pedig lemondott minden olyan üzletről, amelyet nem tudott tisztán igazolni.
Nem ünnepeltem.
Csak először aludtam úgy, hogy nem kellett minden ajtózárást kétszer ellenőriznem.
A műhely hátsó része kiégett, de az alapfalak megmaradtak. Három héttel később a romok között álltam. A régi irodából már csak egy üres, kormos szoba maradt. Apám asztala eltűnt, a falról leesett a fénykép kerete, és az egykor hangos műhelyben csak az eső kopogott.
Gabriel megjelent a bejáratnál. Nem viselt drága öltönyt. Sötét kabátban állt, és egyik kezében egy kis kartondobozt tartott.
– Ez a tiéd – mondta.
– Mi van benne?
– Apád könyvelési naplói. Matteo eldugta őket, de megtaláltuk.
Nem vettem át azonnal.
– Miért hoztad el?
– Mert én vettem el tőled az időt. Legalább azt visszaadhatom, amit megtaláltam.
– Nem te ölted meg az apámat.
– De én teremtettem azt a rendszert, amelyben valaki megtehette.
A hangja nem kért bocsánatot hangosan. Nem is kellett. Elég volt, hogy most először nem próbálta magát felmenteni.
– Mit akarsz tőlem, Gabriel?
– Semmit.
– Akkor miért jöttél?
– Hogy ezt személyesen mondjam el. A műhely a tiéd marad. A vállalat jogászai lemondtak minden követelésről. A tartozás, amelyet Leo aláírt, érvénytelen.
– És te?
– Én elmegyek.
Tényleg elment.
Két hónappal később újra megnyitottam a műhelyt. Nem volt nagy. A hátsó falon friss vakolat száradt, az egyik ablakot még fólia fedte, és a kávéfőző minden reggel keserű levet készített.
De a kompresszor hangja ismét betöltötte a csarnokot.
Elena hetente egyszer bejött, és mindig túl sok süteményt hozott. Leo a büntetés-végrehajtási intézetből leveleket írt. Az első hármat nem nyitottam ki. A negyediket igen.
„Nem azt kérem, hogy bocsáss meg. Csak azt, hogy egyszer majd ne kelljen szégyellned, hogy a testvéred vagyok.”
Sokáig néztem a papírt.
Aztán válaszoltam neki.
„Nem a szégyenedet hordozom többé. A saját életemet hordozom.”
Télen leesett az első hó. A város fehér lett, a műhely előtti olajfoltok pedig eltűntek a hideg alatt. Egy hatéves kislány érkezett az anyjával, és megkérdezte, rajzolhat-e valamit a váróterem falára.
– Mit szeretnél rajzolni? – kérdeztem.
– Egy napot – felelte.
Sárga napot rajzolt, alatta piros autót, mellette pedig egy nőt, akinek a kezében kulcs volt.
– Ez te vagy? – kérdeztem.
– Igen – mondta. – Te mindig kinyitod az ajtót.
Aznap este, amikor bezártam a műhelyt, Gabriel utolsó üzenete érkezett.
„Egy új céget alapítottam északon. Szükségem lenne valakire, aki nem fél megmondani, ha rossz úton járok.”
A hüvelykujjamat sokáig a válaszmező fölött tartottam.
Aztán ezt írtam:
„Már nem akarok senki útját javítani. A sajátomat most tanulom élni.”
Nem válaszolt.
Nem is vártam.
A kulcstartót aznap este a műhely új bejárati ajtajára akasztottam. A réz gyújtógyertya megcsillant a lámpafényben, miközben a hó lassan betakarta a küszöböt.
Az ajtó bezárult.
Most már én döntöttem el, mikor nyílik ki.
Missed the beginning?













