4. RÉSZ — A férjem titkárnője megalázott a jótékonysági bálon, aztán a házigazda felém indult, és Dániel arca elsápadt

4. RÉSZ

A vonal másik végén a nő elhallgatott, én pedig úgy szorítottam a telefont, hogy a körmöm a tenyerembe vájt.

– Mit jelent az, hogy nem ő volt az egyetlen? – kérdeztem.

– A levélben egy név szerepel – felelte a nő. – Egy név, amit maga ismer.

Áron felállt.

– Hol van most az a levél?

– A régi lakásban, a Fő utcán. De valaki ma este betört hozzám. Azt hiszem, engem is követnek.

Sára azonnal tárcsázta a rendőrséget. A társalgóban mindenki egyszerre kezdett beszélni, mégis csak Dániel hangját hallottam tisztán.

– Emília, add ide a telefont.

– Nem.

– Nem érted, milyen veszélyes ez.

– Most először értem igazán.

A tekintete megkeményedett.

– Ha elindulsz ezen az úton, mindent elveszítesz.

– Már elvesztettem. Csak eddig azt hittem, te vagy az otthonom.

Ezután csend lett.

A rendőrök tizenöt perccel később érkeztek. Dániel megpróbált az egyikükhöz lépni, de a biztonsági őrök visszatartották.

– Én vagyok a cég vezetője – mondta. – Ez félreértés.

– Akkor nem lesz nehéz tisztáznia – felelte a rendőr.

Vanessza a fal mellett állt, és remegő kézzel hívta az ügyvédjét. A férfi néhány perc múlva megjelent, végighallgatta a felvétel részletét, majd félrevonta őt.

– Nem képviselem tovább – mondta.

Vanessza úgy nézett rá, mintha arcul ütötték volna.

– Nem hagyhat cserben.

– Éppen most próbálom megakadályozni, hogy még nagyobb bajba kerüljön.

Dániel dühösen felém fordult.

– Te tetted ezt velem.

– Nem. Te mondtad ki a saját szavaiddal.

Sára a rendőröknek adta az adathordozót. A vezetőjük, Farkas hadnagy, engedélyt kért Árontól, hogy a hangfelvételt a helyszínen is lejátssza. Dániel tiltakozott, de már senki sem hallgatott rá.

A terem közepén, a pezsgőspoharak és szétszóródott üvegszilánkok között megszólalt a saját hangja.

– Emília soha nem fogja megtudni, mi van a nevén.

Dániel arca megfeszült.

– Kapcsolják ki!

– Maga mondta ezt? – kérdezte Farkas hadnagy.

Dániel nem válaszolt.

A felvétel folytatódott.

– Mire rájön, hogy mindent elvettek tőle, már nem lesz hová fordulnia.

A vendégek nem suttogtak többé. Mindenki hallgatott. Ez volt az első alkalom, hogy Dániel nem tudta elbűvölni, megijeszteni vagy félrevezetni a körülötte állókat.

Másnap reggel a bíróság ideiglenesen zárolta a Híd Diagnosztika számláit, felfüggesztette Dániel ügyvezetői jogait, és megtiltotta neki, hogy kapcsolatba lépjen velem vagy a tanúkkal. A rendőrség lefoglalta az irodai számítógépeket, a vállalati irattárat és Vanessza telefonját.

A legfájóbb mégsem ez volt.

Hanem amikor délután visszamentem a közös lakásunkba.

A hálószobában minden ugyanott állt. Dániel órája az éjjeliszekrényen. A félig nyitott szekrény. Az ágy végén a zöld ruhám, amelyben előző este még azt hittem, csak egy kellemetlen társasági estét kell túlélnem.

A fiókban megtaláltam a válási megállapodást.

Alá volt írva Dániel neve.

Az én aláírásom helyén üresen ásított a papír.

A kezemben tartott lap alatt ott feküdt a réz iránytű, amelyet anyám minden költözésnél ugyanabba a kis bársonytasakba csomagolt. Aznap este, amikor Dániel elvitte a ruháit, a medál a tasakban maradt az asztalon.

A szoba üres lett.

De először nem éreztem magam elhagyottnak.

Három héttel később a Fő utcai ház pincéjében megtaláltuk Júlia levelét. A papíron az állt, hogy Áron mellett még valaki tudott a létezésemről: Dániel apja, aki évekkel korábban üzleti kapcsolatban állt az alapítvánnyal. Ő adta át Dánielnek a régi iratmásolatokat, és ő biztatta arra, hogy közeledjen hozzám.

Dániel nem véletlenül ismert meg.

De a levél végén az anyám egyetlen mondatot írt róla:

„Ha egyszer rájössz, miért választott, ne azt kérdezd, miért nem voltál elég neki. Azt kérdezd, miért hitték, hogy nem vagy elég erős.”

A mondatot sokáig nem tudtam elolvasni sírás nélkül.

Aztán egy napon már igen.

Hat hónappal később az alapítvány egyik vidéki rendelőjében dolgoztam. Nem igazgatóként mutattak be, és nem is örökösként. Egyszerűen Emília voltam, a betegirányítási program vezetője.

Reggelente fél hétkor érkeztem. Megigazítottam a váróterem székein a huzatot, feltöltöttem a teafilteres dobozt, és felírtam a táblára a buszok indulási idejét, hogy senki ne mulassza el a kezelését.

Ezek a kis dolgok mentették meg az életemet.

A munka nem lett könnyebb. A nevek, a későn érkező betegek, a túlterhelt nővérek és a kevés pénz ugyanúgy fájtak. De most már nem más nevén futottak a programok.

A saját nevem alatt segíthettem.

Áron minden kedden felhívott. Az első hónapokban mindig megkérdezte:

– Biztosan jól vagy?

Én pedig mindig ezt feleltem:

– Nem mindig. De már tudom, merre tartok.

A nyolcéves Lili, a rendelő egyik nővérének kislánya, gyakran megvárt a munka végén. Egy délután rajzot hozott nekem. Egy házat rajzolt rá, két ablakkal és egy nagy, ferdén álló iránytűvel a tetején.

– Ez a te házad – mondta.

– Miért van rajta iránytű?

– Hogy ne tévedj el többé.

A rajzot a falamra tűztem.

Aznap este üzenetet kaptam Dánieltől.

„Találkozzunk. Már mindent elvesztettem, de téged még visszakaphatlak.”

Néztem a kijelzőt, amíg elsötétült.

Nem éreztem diadalt.

Csak fáradtságot.

Másnap reggel válaszoltam neki.

„Nem én voltam az, akit elvesztettél. Te döntöttél úgy, hogy nem látsz engem.”

Aztán töröltem az üzenetet, mielőtt újabb válasz érkezhetett volna.

A réz iránytűt aznap nem a nyakamba tettem. A rendelő bejárata mellé akasztottam, egy apró kampóra, közvetlenül Lili rajza fölé.

A mutató észak felé állt.

Én pedig végre hazataláltam.