A barátnőm bátyja véres ingben bókolt nekem a bálon, aztán egyetlen pillantással mindenki elhallgatott

 

Aznap este Adrian Marino véres ingujjal állt előttem a családja kristálycsillárjai alatt, és úgy mondta, hogy gyönyörű vagyok, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Én pedig nem futottam el.

Pedig huszonnégy évesen még soha senki nem csókolt meg. Nem volt barátom, nem töltöttem egyetlen éjszakát sem férfi lakásán, és azt sem tudtam, hová kell tenni a kezem, amikor egy jóképű férfi túl közel hajol hozzám.

Egész életemben azt tanultam, hogyan tűnjek el.

Bővebb voltam a legtöbb lánynál, szélesebb csípővel és puhább derékkal, ezért középiskolában megtanultam lehajtott fejjel járni. Az egyetemen túlméretezett pulóverek mögé rejtőztem. Most a Hudson Történelmi Alapítványnál dolgoztam levéltárosként, mert a régi levelek és bőrkötésű könyvek soha nem nevettek ki.

A legjobb barátnőm, Tessa Marino viszont éppen az ellenkezője volt mindennek. Hangos, elegáns, vakmerő, és képtelen volt szégyenkezni.

Tíz évvel korábban választott engem barátnőjéül, és azóta sem engedett el.

Ezért álltam most a Marino család southamptoni birtokán egy smaragdzöld bársonyruhában, amelyet Tessa vett nekem.

— Megint húzogatod a nyakkivágást — mondta.

— Úgy érzem, mintha meztelen lennék.

— Több anyag van rajtad, mint a fél vendégseregen.

— Ettől nem lett jobb.

Tessa megfogta a kezem.

— Evie, nézz rám. Gyönyörű vagy.

— Ezt a legjobb barátnőknek kötelező mondaniuk.

— Nem a nagymamád vagyok. És ha elbújsz egy fürdőszobában, személyesen rángatlak vissza.

A bálterem felől nevetés és poharak csengése hallatszott. A férfiak fekete szmokingban mozogtak a márványoszlopok között, a nők selyemruhákban siklottak el mellettük. Én úgy éreztem magam, mint egy könyvtáros, akit véletlenül beengedtek egy királyi esküvőre.

— Levegőre van szükségem — mondtam.

— Öt perc.

Mielőtt alkudozni kezdhetett volna, kiszöktem a folyosóra.

Egy félig nyitott mahagóniajtó mögött könyvtárat találtam. Két emelet magas polcok, kandalló, az ablakokon doboló eső. A mellkasom azonnal engedett a szorításból.

Aztán megszólalt valaki.

— Csalódott vagy, hogy egyedül találtál?

Adrian a kandalló melletti bőrszékben ült.

Tessa bátyja harmincnégy éves volt, magas, széles vállú, sötét hajú. Már háromszor találkoztam vele, mégis minden alkalomra emlékeztem. A család szerint ingatlanokkal foglalkozott, de éttermekben mindig ellenőrizte a kijáratokat, és olyan férfiak kísérték, akik soha nem mosolyogtak.

— Nem tudtam, hogy itt van — feleltem.

— Most már tudod.

Felállt, és akkor megláttam a vért. Vékony vörös csík futott végig a fehér mandzsettáján, jobb kezének bütykei felhasadtak.

— Mi történt?

— Üzleti nézeteltérés.

— Milyen üzletben véreznek az emberek?

— Amelyikben a másik fél nem ért a tárgyaláshoz.

A hangja nyugodt volt. Ettől lett igazán ijesztő.

— Tessa azt mondta, ingatlanokkal foglalkozik.

— Tessa sok mindent mond.

A polchoz léptem, hogy ne kelljen ránéznem.

— Ön mindig ilyen titokzatos?

— Csak amikor félnek tőlem.

— Én nem félek.

— Dehogynem.

Megfordultam. Adrian már egészen közel állt. A tekintete végigjárt a ruhámon, megállt a derekamon, a csípőmön, majd visszatért az arcomhoz.

Nem úgy nézett rám, mintha sajnálna.

Úgy nézett rám, mintha én lennék az egyetlen nő a szobában.

— Mit néz? — kérdeztem.

— Téged.

— Miért?

A válasza előtt valaki kopogott az ajtón. Adrian arca azonnal megváltozott. A mosoly eltűnt, válla megfeszült.

— Ne nyisd ki — suttogta.

A kilincs lassan lenyomódott. Adrian a zakója belsejébe nyúlt, én pedig először vettem észre, hogy a könyvespolc alsó fiókjából egy vékony, fekete irattartó sarka kandikál ki. A kezem önkéntelenül elindult felé, miközben az ajtó résnyire kinyílt, és odakintről egy férfihang mondta:

— Marino úr, elhoztam, amit kért…

A fekete irattartó felé nyúltam…

RÉSZ 2

A fekete irattartó felé nyúltam, de Adrian egyetlen mozdulattal elkapta a csuklómat.

Az ujjai forrók voltak, a fogása mégsem fájt. Inkább figyelmeztetésnek éreztem.

— Ne — mondta.

Az ajtó előtt álló férfi türelmetlenül megkocogtatta a fát.

— Adrian, nincs időnk.

— Várj a folyosón, Marcus.

— A férfiak már keresnek.

Adrian tekintete egy pillanatra rám villant.

— Azt mondtam, várj.

A másik férfi elhallgatott. Én pedig olyan erősen hallottam a saját szívverésemet, mintha valaki dobolt volna a mellkasomon.

Adrian elengedett, becsukta az ajtót, majd a zsebéből elővett egy tiszta vászonkendőt, és letörölte a vért a kezéről.

A kendő szélén apró ezüst horgonyok sorakoztak.

— Tessa tud erről? — kérdeztem.

— Nem.

— Akkor én miért tudok róla?

— Mert te beléptél ebbe a szobába.

— Ez nem válasz.

— Most ennyi az, amit adhatok.

Nevetni akartam, de a torkom összeszorult.

— Maga mindig úgy beszél, mintha mindenki más gyerek lenne.

— Te pedig úgy viselkedsz, mintha senki sem látna.

A mondat betalált. Haragudni akartam rá, amiért eltalált, de közben túlságosan pontos volt.

— Nem tudja, milyen vagyok.

— Tudom, hogy minden reggel hét óra tizenöt perckor vásárolsz fahéjas kávét a házad sarkánál. Tudom, hogy a könyvtárból hazafelé mindig a folyó felőli oldalon mész. Tudom, hogy ha ideges vagy, a rézmadár alakú könyvjelződet dörzsölöd a hüvelykujjaddal.

A kezem azonnal a táskámhoz kapott.

A könyvjelzőt az anyám hagyta rám. Apró, kopott rézdarab volt, a madár szárnya alatt egy alig látható betűvel. Gyerekkorom óta nálam volt, és minden könyvben ott pihent, amelyet éppen olvastam.

— Követett engem? — kérdeztem.

— Megvédtelek.

— Mitől?

Adrian nem válaszolt.

Ekkor Tessa rontott be a könyvtárba, és azonnal észrevette a köztünk vibráló csendet.

— Miért vagytok ketten itt? — kérdezte.

— Én menekültem el — mondtam.

— Ő pedig úgy néz rád, mintha valakit meg akarna ölni.

— Csak azt nézem, hogyan próbálja magát láthatatlanná tenni — felelte Adrian.

Tessa pislogott.

— Ez valami furcsa testvéri beszélgetés, amiből jobb, ha kimaradok?

— Igen — mondta Adrian.

— Nem — vágtam rá egyszerre vele.

Tessa arcán lassan megjelent a mosoly.

— Ó.

— Tessa — figyelmeztettem.

— Én most kimegyek, és úgy teszek, mintha nem láttam volna semmit.

Mielőtt becsukta volna az ajtót, Adrian telefonja rezegni kezdett. Ránézett a kijelzőre, és a szemében olyan félelem jelent meg, amelyet addig nem hittem volna róla.

— Ki az? — kérdeztem.

— Senki.

A hívás megszakadt, majd azonnal újraindult.

Ezúttal Tessa is látta a nevet.

— Victor Hale? — kérdezte. — Miért hív téged apám üzlettársa?

Adrian lenémította a készüléket.

— Mert hazudik.

A bálteremből hirtelen sikoly hallatszott, majd üvegcsörömpölés. A zene elhallgatott.

Adrian a könyvtár egyik falikárpitjához lépett, félrehúzta, és egy rejtett kapcsolót nyomott meg. A könyvespolc mögött keskeny ajtó nyílt.

— Menjetek ki ezen — mondta.

— Miért? — kérdeztem.

— Mert a házban van valaki, akinek nem kellene itt lennie.

— És maga?

— Én megkeresem.

Tessa megragadta a karomat.

— Evie, most az egyszer ne kérdezz, csak gyere.

Már a titkos folyosó küszöbén álltam, amikor Adrian utánam szólt.

— Evelyn.

Megfordultam.

— Amit ma este hallasz, abban ne higgy senkinek.

— Magának sem?

Hosszú másodpercig nézett rám.

— Különösen nekem ne.

A folyosó végén ekkor felvillant egy piros fény, és egy hang szólalt meg a falba épített hangszóróból. Adrian arca elsápadt.

— A lány már látta az irattartót — mondta a hang. — Most el kell vennünk tőle a kulcsot…

A titkos ajtó mögött valaki megmozdult…

RÉSZ 3

A titkos ajtó mögött valaki megmozdult, mire Adrian előrelépett, és a testével eltakart minket.

— Marcus, vidd Tessát a déli kijárathoz! — kiáltotta.

A sötét folyosóról ugyanaz a férfi bukkant elő, aki korábban az ajtó előtt várt. Marcus egyik kezében rádió volt, a másikban pisztoly.

Tessa elfehéredett.

— Adrian, mi történik?

— Most nincs idő magyarázkodni.

— Nekem mindig ezt mondod!

— Mert mindig akkor kérdezel, amikor lőni készülnek.

A ház túloldaláról újabb csattanás hallatszott. Marcus a falhoz lapult, Adrian pedig felém fordult.

— A kulcsot — mondta.

— Milyen kulcsot?

— A rézmadár alatt van. A betűt keresd.

Elővettem a könyvjelzőt. A réz szárnya alatt valóban volt egy apró, rovátkolt jel, amelyet gyerekkoromban mindig karcolásnak hittem.

— Ez nem kulcs.

— Dehogynem.

Adrian kirántotta a fekete irattartót a könyvespolc fiókjából. A fedelén ugyanaz a jel szerepelt.

A táskám mélyéről elővettem a könyvjelzőt, és a rovátkolt végét az irattartó oldalán lévő keskeny nyílásba illesztettem. A zár kattanva engedett.

Odabent egy megsárgult levél, három fénykép és egy apró hangrögzítő feküdt.

A levél tetején az anyám neve állt.

„Evelynnek, ha egyszer már nem tudlak megvédeni.”

A lábam megremegett.

— Anyám huszonkét éve halott — suttogtam.

Adrian közelebb lépett.

— Tudom.

— Ezt maga tudta?

— Igen.

A hangrögzítőn megnyomtam a gombot. Recsegés töltötte be a folyosót, majd egy nő halk, fáradt hangja szólalt meg.

— Evelyn, ha ezt hallod, Victor Hale azt fogja mondani, hogy apád ellopta az alapítvány pénzét. Ez hazugság. A pénzt Hale vitte el, és amikor rájöttem, hogy bizonyítékom van, megfenyegetett. Adrian apja segíteni akart nekem, de későn érkezett.

Tessa a szája elé kapta a kezét.

A felvétel folytatódott.

— A bizonyítékot a Marino-birtokon rejtettem el. A rézmadár elvezeti őket hozzá. Adrian tudni fogja, mit kell tennie. Ne bízz Victor Hale-ben. És kérlek, Evelyn… soha ne hidd el, hogy azért bántak veled kegyetlenül, mert kevés lennél.

A felvétel véget ért.

Senki sem mozdult.

Én csak a rézmadarat szorítottam, és úgy éreztem, mintha az egész életem egyetlen hazugságra épült volna.

— Maga végig tudta, ki vagyok? — kérdeztem.

Adrian állkapcsa megfeszült.

— Tudtam, hogy Hale téged keres. Nem tudtam, mikor talál rád.

— Ezért figyelt?

— Ezért.

— És a véres keze?

— Hale emberét próbáltam megállítani. Azt akarta, hogy elvigyenek innen.

Tessa könnyes szemmel nézett a bátyjára.

— Miért nem mondtad el nekem?

— Mert ha tudod, veszélybe kerülsz.

A folyosó végén ekkor felvillant egy telefon kijelzője. Marcus nézett rá, majd Adrianhez fordult.

— Rossz hír. Hale nem menekül. A rendőrségen van, és azt állítja, Adrian rabolta el Eveldnyt, megölte az anyját, és most zsarolja a családot.

— Ez lehetetlen — mondta Tessa.

Adrian rám nézett. A szeme már nem volt kemény.

— Evelyn, most választanod kell. Ha velem maradsz, mindenki azt hiszi majd, hogy része vagy ennek. Ha kimész, talán életben maradsz, de Hale eltünteti az összes bizonyítékot.

A kezemben ott volt anyám hangja, a táskám mélyén pedig a rézmadár.

Ekkor a telefonom csörgött.

Ismeretlen szám volt.

Felvettem.

— Kislányom — mondta egy férfi a vonal túlsó végén. — Ha tudni akarod, mi történt azon az éjszakán, amikor az anyád meghalt, gyere egyedül a régi csónakházhoz…

A hangot felismertem.

Az apám hangja volt.