A férjem anyja tíz éve gondoskodott rólam, míg egy reggelen a lányom kimondta az igazságot, és Julian elsápadt

A lányom éppen azt kérdezte, ihat-e a teámból, amikor Eleanor arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt minden kedvesség.

– Ne nyúlj hozzá! – kiáltotta.

A konyha elcsendesedett. Julian letette a telefonját, Chloe pedig megállt a csésze mellett, egyik kezében a rózsaszín kulacsával. Én lassan visszatettem az asztalra a bögrét. A kamillatea felszínén apró, fehér szemcsék kavarogtak.

Eleanor tíz éve élt velünk San Diegóban. Amióta elvesztettem az édesanyámat, valahogy belé kapaszkodtam. Ő főzött, ő vigyázott Chloéra, ő kísért el az orvoshoz, és minden reggel ő készítette el a kedvenc teámat.

– Mi van benne? – kérdezte Julian.

– Gyógynövény – felelte Eleanor túl gyorsan. – Chloe még túl kicsi az ilyesmihez.

A hangja nyugodtnak tűnt, de a porcelánkanál remegett a kezében. Én ezt figyeltem. Nem a mosolyát. A kezét.

Chloe rám nézett. Nyolcéves volt, de a tekintete most sokkal idősebbnek látszott.

– Anya, a nagyi abból a fehér tégelyből tesz bele. Amikor azt hiszi, senki sem látja.

A gyomrom összerándult.

– Mikor láttad ezt? – kérdeztem halkan.

– Sokszor. Reggelente. Utána mindig néz téged, amíg meg nem iszod.

Eleanor letette a kanalat.

– A gyerekek képzelete néha veszélyesebb, mint az igazság – mondta.

– Akkor mutasd meg, mi van abban a tégelyben – feleltem.

A szívem úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Hónapok óta állandóan fáradt voltam. Fájtak az ízületeim, a májvizsgálataim eltérést mutattak, és furcsa foltok jelentek meg a bőrömön. Az orvosok újabb vizsgálatokat kértek, de senki nem találta az okot.

Aznap este, fél tízkor, úgy tettem, mintha letörölném a konyhapultot. A teásdoboz mögött megtaláltam a kis fehér porcelántégelyt. A fedelén egy apró, repedt napocska volt. Ez volt az egyetlen részlet, amelyet biztosan felismertem.

Már nyúltam érte, amikor Eleanor megszólalt mögöttem.

– Mit keresel?

Megfordultam. A kezében összehajtott konyharuha lógott, az ujjai között pedig egy rozsdás rézgyűrű villant.

– Cukrot – hazudtam. – Azt hittem, ebben van.

– Szárított gyógynövények – válaszolta. – Erős az illatuk. Nem kellene kinyitnod.

– Miért?

A mosolya megmaradt, de a szeme kihűlt.

– Mert én jobban tudom, mire van szükséged.

Aznap éjjel nem aludtam. Hajnali fél hatkor a kamra ajtaja mögé húzódtam, ahonnan ráláttam a konyhára. Eleanor néhány perccel később belépett. Felkapcsolta a lámpát, elővette a csészémet, majd felnyitotta a repedt napocskával díszített tégelyt.

Egy kanál fehér port szórt bele.

Aztán még egyet.

A keze gyakorlottan mozgott. Nem habozott. Nem hibázott. Ez nem egyszeri alkalom volt, hanem szertartás.

Aznap reggel nem ittam meg a teát. A munkahelyem helyett Siennához mentem, aki vegyészként dolgozott egy közeli kórházban. Egy órával később előttem ült a vizsgálószobában, és a kezében tartott leletet nézte.

– Nora, immungátló nyomait találtuk a szervezetedben.

– Ez mit jelent?

Sienna lehalkította a hangját.

– Azt, hogy valaki hosszú ideje adagolja neked. Ezt nem lehet véletlenül ennyiszer elfogyasztani.

A székem karfájába kapaszkodtam. A körmöm alatt fehérre váltott a bőr.

– Mit tegyek?

– Ne szólj senkinek. Ments el minden bizonyítékot. És szerelj fel egy kamerát.

Délután elhelyeztem egy apró készüléket a fűszertartó mögött, majd mintát vettem a porból. A tégely alatt egy patikai nyugta lapult. A név rajta nem Eleanoré volt.

David Vance.

A következő reggelen Eleanor ismét elém tette a teát. Én mosolyogva nyúltam a csésze után, amikor Chloe beszaladt.

– Anya, ihatok belőle?

Eleanor elsápadt.

– Ne idd meg!

Julian felnézett. A tekintete a lányáról a csészére, majd az anyjára siklott.

– Anya – kérdezte lassan –, mi van Nora teájában, amit Chloe nem ihat meg?

Eleanor a tégely felé nyúlt, és én abban a pillanatban tudtam, hogy ha most felnyitja, többé semmi nem marad ugyanaz. Az ujja már a fedél repedt napocskáján volt, amikor……

RÉSZ 2

…Eleanor keze megállt a fedélen. Egyetlen másodpercig mindannyian mozdulatlanul álltunk.

– Semmi veszélyes – mondta végül. – Csak felnőtteknek való gyógynövény.

– Akkor miért ijedtél meg? – kérdezte Chloe.

Eleanor Julianre nézett, nem a kislányra.

Ez volt az első pillanat, amikor biztosan tudtam: nem egyedül csinálja.

Lassan elvettem a csészét az asztalról, és a mosogatóba öntöttem. Eleanor arca megfeszült.

– Ne pazarold el – mondta.

– Az egészségem fontosabb egy csészénél.

Julian felállt.

– Miről beszéltek?

– Kérdezd az anyádat – feleltem.

– Nora, ez nevetséges.

– Akkor nézd meg a teát.

Julian nem mozdult. Eleanor közelebb lépett hozzá, és olyan halkan mondta, hogy Chloe ne hallja:

– Később mindent elmagyarázok.

Azt hittem, a férjem tiltakozni fog. Ehelyett csak lehajtotta a fejét.

Aznap este megvártam, amíg Eleanor felmegy az emeletre. Chloe a szobájában rajzolt, Julian pedig azt mondta, dolgoznia kell. Bezárkóztam a dolgozószobába, és elindítottam a rejtett kamera felvételét.

A kép szemcsés volt, de tisztán látszott Eleanor alakja. Felnyitotta a tégelyt, két kanál port tett a csészébe, majd a kanállal addig keverte, amíg semmi nem maradt a felszínen.

Aztán a nappali órája 2:13-at mutatott.

Valaki belépett a konyhába.

Julian volt az.

A lélegzetem elakadt. A férjem körülnézett, kivette a tégelyt a szekrényből, és sokáig nézte. Ezután egyenesen a kamera felé fordította a fejét.

– Kezd gyanakodni – suttogta.

Eleanor mögötte jelent meg.

– Akkor gyorsabban kell haladnunk.

– Már így is beteg – felelte Julian. – Még mennyi kell?

– Amíg az orvosok azt hiszik, természetes romlás.

A kezem a szám elé szorult. A felvétel hirtelen megállt, mert a számítógép frissítést jelzett. Éppen másolni akartam a fájlt, amikor lépéseket hallottam a folyosón.

Julian állt az ajtóban.

– Mit nézel?

– Munkahelyi leveleket.

– Éjjel kettőkor?

– Nem tudtam aludni.

Hosszú ideig figyelt. Aztán elmosolyodott, de ez már nem volt az a mosoly, amelybe tíz évig kapaszkodtam.

– Pihenned kellene, Nora.

– Talán igazad van.

Amikor elment, azonnal elküldtem a felvétel másolatát Siennának. Reggel Chloe-t magammal vittem hozzá, aztán egyedül tértem haza. Eleanor szobája üres volt, a bőröndje eltűnt.

A matraca alatt azonban találtam egy lezárt borítékot. A címzés David Vance nevére szólt.

A borítékban rólam készült fényképek voltak, kórházi leletek és egy életbiztosítás másolata, amelyet soha nem írtam alá. A kedvezményezett neve Julian volt.

A telefonom rezegni kezdett.

Sienna üzenete érkezett.

„David Vance tizenkét éve meghalt. Julian volt az utolsó ember, akit vele láttak.”

A vér kiszaladt az arcomból. Mielőtt válaszolhattam volna, a hálószoba ajtaja becsapódott.

Eleanor állt ott. A kezében a kamerám volt.

– Most már tudod, hogy figyeltél engem – mondta.

– Hol van Chloe?

– Siennánál. Egyelőre.

– Mit akarsz tőlem?

Eleanor becsukta maga mögött az ajtót.

– Az igazat – felelte. – Azt, amit tíz évvel ezelőtt elvettél a fiamtól.

– Én semmit nem vettem el.

– Nem emlékszel rá, mit tettél San Franciscóban?

– Soha életemben nem jártam ott.

Eleanor keserűen elmosolyodott.

– Ezt mondtad akkor is.

Kinyitotta a kezében lévő mappát. Az első oldalon egy régi újságkivágás feküdt, egy férfi fényképével. A férfi arca kísértetiesen hasonlított Julianre.

– David nem halt meg véletlenül – mondta Eleanor. – És te voltál az egyetlen, aki tudta, mi történt vele.

A folyosón ekkor megszólalt Julian hangja.

– Anya, elég.

Eleanor felé fordult.

– Mondd el neki, ki volt David Vance, és miért viselte Nora arcát az utolsó fényképen……

RÉSZ 3

…Eleanor lassan az ágyra tette a mappát. Julian belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Az arcán nem maradt semmi a korábbi nyugalomból.

– David Vance Julian apja volt – mondta Eleanor.

A férjem megdermedt.

– Anya, ezt nem így beszéltük meg.

– Tíz éve hazudsz neki. Most már nincs jogod megválasztani a mondatokat.

A lábam elgyengült.

– Julian apja meghalt tizenkét éve – suttogtam. – De én akkor még nem ismertelek.

Eleanor elővett egy fényképet. Egy fiatal nő állt rajta egy san franciscói klinika előtt. A haja rövid volt, az arca soványabb, de a szemek az enyémek voltak.

– Ez én vagyok? – kérdeztem.

– Igen. Tíz évvel ezelőtt Nora Hale néven jelentkeztél egy klinikai vizsgálatra. David Vance volt a kutatási vezető. Olyan gyógyszert tesztelt, amelyet szabálytalanul adott be a betegeknek.

– Ez lehetetlen. Én soha…

– Azért nem emlékszel, mert baleseted volt – vágott közbe Julian. – David autójában ültél, amikor összeütköztetek egy teherautóval.

– Te is ott voltál?

Julian elfordította a tekintetét.

– Igen.

Eleanor hangja remegett, de folytatta.

– David eltitkolta a kísérlet mellékhatásait. Amikor rájöttél, bizonyítékot akartál vinni a hatóságoknak. David üldözött. Az autó lesodródott az útról. Ő meghalt, te pedig kórházba kerültél emlékezetkieséssel.

– És te? – kérdeztem Juliantől. – Miért nem mondtad el?

– Mert amikor felébredtél, nem ismertél fel. Az orvosok azt mondták, új életet kezdhetnél. Én pedig… én nem akartam, hogy minden kiderüljön.

– Mit tettél?

Julian lehunyta a szemét.

– David laboratóriumi naplóit én égettem el. Aztán feleségül vettelek, és elhittem magammal, hogy megvédelek.

– Megvédesz? – A hangom megtört. – Tíz éve mérgezel.

– Nem méreg volt – mondta Eleanor. – Ugyanaz az anyag, amely a régi kísérletben szerepelt. Azt akartuk, hogy a tested fokozatosan romoljon, és mindenki a korábbi sérülésed következményének higgye.

– Miért?

Eleanor kinyitotta a mappa utolsó részét. Benne egy adásvételi szerződés és egy régi klinikai jegyzőkönyv volt.

– David a halála előtt egy alapítványi számlára utalta a kutatás pénzét. A pénz most is a te nevedhez kapcsolódik. Ha meghalsz, Julian örököl mindent.

Julian felém lépett.

– Anya túlságosan messzire ment.

– Te adtad neki a port – felelte Eleanor.

A szoba falai mintha összeszűkültek volna körülöttem. Ekkor megszólalt a telefonom. Sienna hívott.

– Nora, hallasz?

– Igen.

– A mintát újra megvizsgáltuk. Nemcsak immungátló van benne. Találtunk egy másik vegyületet is, amely a régi klinikai anyaggal egyezik.

– Megvan még a felvétel?

– Igen, de nem ez a fontos. A rendőrségi adatbázisban találtam egy lezárt ügyet. David Vance nem halt meg az autóbalesetben.

A levegő bennem rekedt.

– Mit jelent ez?

– A halálát tizenkét éve jelentették be, de a boncolási jelentést soha nem hitelesítették. Valaki hamisította a személyazonosságát. Nora, David holttestét soha nem azonosították.

Julian arca elfehéredett.

– Ez nem lehet – mondta.

Sienna hangja lehalkult.

– A kamerafelvétel mellett találtam egy mai dátummal ellátott üzenetet is. Egy férfi küldte, aki azt állítja, hogy David Vance él.

Eleanor hátralépett.

– Nem – suttogta.

A telefonomra új üzenet érkezett. Csak egy mondat állt benne:

„Nora, ha ezt olvasod, a férjed még mindig ugyanazt a hazugságot mondja, amelyért egyszer már ölni próbált.”

A következő pillanatban a ház előtt fékcsikorgás hallatszott. Valaki kiszállt az autóból, és háromszor bekopogott a bejárati ajtón. Julian a hang felé fordult, de még nem tudta, hogy a legrosszabb hír nem a laborból és nem is a rendőrségtől érkezik majd……