4. RÉSZ — A leendő anyósom kétmilliót tett elém, hogy tűnjek el, aztán egyetlen telefonhívástól megváltozott az arca

4. RÉSZ

A hívás még mindig vonalban volt.

– Anya, zárd magadra az ajtót! – mondtam. – Ne nyiss ki senkinek.

– Már hívtam a rendőrséget.

– A szomszédhoz át tudsz menni?

– A kapu előtt állnak. Nem merek kilépni.

Ricardo intett a rendőrnek.

– Küldjön egységet Valeria házához. Most.

Teresa felnevetett.

– Ez csak színjáték. A lányod biztonságban van.

– Akkor miért tudták, hogy a kártya Valeriánál van? – kérdezte Santiago.

Teresa nem válaszolt.

A rendőr a rádiójába beszélt, majd elvette tőlem a telefont.

– Asszonyom, maradjanak bent, ne menjenek ki az utcára. Az egység úton van.

– Mi lesz anyámmal? – kérdeztem.

– Nem hagyjuk magára.

De a hangjából hallottam, hogy ő sem tudja, elég gyorsan odaérnek-e.

Teresa ekkor a férjéhez fordult.

– Ricardo, vond vissza a feljelentést, és mindenki hazamehet.

– Nem.

– A fiad miatt legalább.

– Santiago felnőtt ember.

– A családod miatt!

– A családomat te veszélyeztetted.

Teresa az ügyvédjére nézett, aki közben megérkezett a kórházba. Magas, kopasz férfi volt, bőrtáskával a kezében. Teresa azonnal hozzá lépett.

– Arturo, csinálj valamit!

– Már megtettem, amit törvényesen megtehettem – válaszolta az ügyvéd.

– Te vagy az ügyvédem!

– Voltam.

Teresa szeme elkerekedett.

– Mit jelentsen ez?

Arturo Ricardo mellé állt.

– A megbízásomat megszüntetem. Nem fogom védeni azt, aki a saját férje ellen embereket küld.

– Te is ellene fordulsz?

– Nem fordulok senki ellen. Elfordulok attól, amit tett.

A rendőrség tíz perccel később értesített, hogy anyám háza előtt elfogták a két férfit. Egyikük Teresa sofőrje volt, a másik pedig az a férfi, aki a felvételen a táskát vitte.

A kórházi folyosón Teresa arca elvesztette minden színét.

– Azt mondták, csak megijesztik – suttogta.

– Kinek mondta ezt? – kérdezte a rendőr.

Teresa hallgatott.

– Kinek mondta? – ismételte.

– Nem emlékszem.

A rendőr bekapcsolta a hangrögzítőt.

– Akkor hallgassuk meg együtt.

A készülékből Teresa korábbi hangja szólt, kristálytisztán.

– Vedd el a táskát! A többit majd én elintézem.

Senki nem mozdult.

Teresa saját hangját hallotta vissza. Nem a saját emlékezetén keresztül, nem úgy, ahogy magában magyarázta volna, hanem kívülről, hidegen és könyörtelenül.

A felvételen egy férfi megkérdezte:

– És ha ellenáll?

Teresa válasza rövid volt.

– Akkor ne maradjon senki, aki kérdezősködik.

Santiago lehunyta a szemét.

– Anya… ezt mondtad?

– Nem úgy értettem.

– De kimondtad.

A hangfelvétel véget ért. Teresa az üres készüléket nézte.

– Én csak azt akartam, hogy ne veszítsek el mindent.

Ricardo halkan felelt:

– Már elvesztettél mindent azon a napon, amikor a pénzt fontosabbnak tartottad az embereknél.

A rendőr ezután közölte vele, hogy őrizetbe veszik. Teresa nem tiltakozott. Csak a csekkre nézett, amelyet még mindig a kabátzsebében tartott.

– Valeria – mondta –, vidd el. Legalább ennyit fogadj el.

– Nem.

– Kétmillió peso. Anyádnak szüksége lehet rá.

– Anyámnak nem az ön pénzére van szüksége, hanem arra, hogy maga többé ne fenyegesse.

A rendőr kivezette Teresát. A folyosón a cipősarka végigkopogott a padlón, aztán a hang eltűnt a liftajtó mögött.

Másnap Ricardo ügyvédje elküldte nekem a bizonyítékokat. A jelentésből kiderült, hogy Teresa hónapokon át pénzt utalt ki a családi vállalat egyik üresen működő leányvállalatán keresztül. A táskában lévő iratok ezt bizonyították. A sofőr vallomása és a hangfelvétel pedig azt, hogy a bizonyítékokat erővel akarta visszaszerezni.

A csekket visszaadtam a rendőrnek.

A motorommal hazafelé indultam, és először vettem észre, hogy a visszapillantó tükör megrepedt. Biztosan azon az éjszakán tört össze, amikor Ricardo mellett térdeltem az úton. Addig nem figyeltem rá.

Anyám a konyhában várt. Az öcsém a bögréjét szorongatta, amelyen egy félig lekopott rajzfilmfigura mosolygott.

– Jól vagy? – kérdezte anyám.

– Most már igen.

– És Santiago?

Ekkor megcsörrent a telefonom.

Santiago volt.

Nem vettem fel.

Másodszor is hívott.

Aztán üzenetet küldött: »Nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot. De szeretnék találkozni veled.«

Anyám nem kérdezett semmit. Csak odatolta elém a teát.

Három hét múlva Ricardo megjelent a könyvelőirodában, ahol dolgoztam. Már nem volt kötés a fején, csak egy vékony heg maradt a halántékán.

– Tartozom neked – mondta.

– Nem tartozik.

– De igen. Ha aznap továbbhajtasz, talán nem élem túl.

– Bárki megtette volna.

– Nem bárki állt meg.

Egy mappát tett az asztalomra.

– Új alapítványt indítok. Olyan embereknek, akik bajba jutottakat mentenek meg, még akkor is, ha senki nem kérte őket erre.

– Mi közöm ehhez?

– Szeretném, ha te vezetnéd.

Először nemet akartam mondani. Aztán eszembe jutott az éjszaka, az úton fekvő férfi, a fertőtlenítőszag és a saját félelmem.

– Részmunkaidőben – feleltem.

Ricardo elmosolyodott.

– Ahogy szeretnéd.

Santiago hónapokkal később írt utoljára. Azt mondta, elköltözött, terápiára jár, és nem várja, hogy visszatérjek hozzá. Csak azt kérte, ne gondoljam, hogy minden szép emlék hazugság volt.

Hosszú ideig néztem az üzenetet.

Aztán ezt válaszoltam: »Nem minden volt hazugság. De én többé nem akarok olyan életet, amelyben naponta bizonygatnom kell, hogy jogom van ott lenni.«

Nem írt vissza.

Hat hónappal később az alapítvány kis irodát nyitott Iztapalapában. Az ablakból egy zsúfolt utcára láttam, ahol reggelente péksütemény illata keveredett a benzin szagával. Anyám hetente kétszer bejött segíteni az iratok rendezésében. Az öcsém pedig minden pénteken új rajzot hagyott az asztalomon.

Az első hó ritka volt a városban, mégis azon a decemberi reggelen apró fehér pelyhek tapadtak az iroda ablakára.

A motorom kulcsát a falra akasztottam. A piros zománcszív ott lógott rajta, a széle továbbra is megkarcolta az ujjam, ha túl erősen szorítottam.

Nem javíttattam meg a repedt visszapillantó tükröt sem. Minden reggel láttam benne a mögöttem maradt utat, és minden este tudtam, hogy már nem kell visszanéznem.

Egy napon Santiago személyesen jött el. A kezében nem volt virág, sem drága ajándék. Csak egy vékony borítékot tartott.

– Nem akarok semmit visszakapni – mondta. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy végre elköltöztem anyámtól.

– Örülök, hogy megtetted.

– Van még esélyünk?

Sokáig hallgattam. Az utcán egy busz fékezett, a fék éles hangja betöltötte az irodát.

– Neked van esélyed egy jobb életre – mondtam. – Nekem pedig már van.

A borítékot visszaadtam neki.

– Nem gyűlöllek, Santiago. De nem megyek vissza.

Bólintott. Most először nem próbált meg vitatkozni.

Amikor bezártam mögötte az ajtót, a falon függő kulcs megmozdult a huzatban. A piros zománcszív halkan nekikoccant a vakolatnak.

Ugyanaz a hang volt, mint azon az éjszakán, amikor még nem tudtam, kit mentettem meg.

Csakhogy most már én voltam szabad.

És a kulcs végre az én kezemben maradt.