4. RÉSZ — Hajnali háromkor egy idegen lakosztályban ébredtem, a rendőrök pedig azonnal gyanúsítottként kezeltek — Dominik arca elsápadt

4. RÉSZ

Rayburn megtalálta a gyilkosság valódi felvételét, de nem minket hívott, hanem Victor Hale-t.

Dominik azonnal megértette.

— Ez csapda — mondta.

Dante már a mosoda kijárata felé indult.

— Hívjam az embereket?

— Nem.

— Főnök, elvitték Eleanor asszonyt.

— Ha most mindenki megmozdul, Hale pánikba esik, és megöli.

A szavai után olyan csend lett, amelyben tisztán hallottam a szívem dobbanásait.

— Akkor mit csinálunk? — kérdeztem.

Dominik rám nézett.

— Azt, amit ő vár. De nem úgy, ahogy ő tervezi.

A következő húsz percben három telefonhívás érkezett. Az első egy eldobható készülékről jött, és egy férfihang megadta a régi Union pályaudvar egyik lezárt peronját. A második Rayburntől érkezett.

— Castille, ha odamegy, letartóztatom — mondta a detektív.

— Akkor ne menjen utánam.

— Hale emberei ott lesznek.

— Tudom.

— És a lány?

Dominik rám nézett, de nem válaszolt helyettem.

— Én megyek — mondtam.

Rayburn néhány másodpercig hallgatott.

— Ha ez csapda, maga lehet az egyetlen, aki bizonyítani tudja.

— Maga már rég tudta, hogy Hale benne van?

— Gyanítottam. Bizonyítékom nem volt.

— Most már van.

— Akkor élve hozza ki magát.

A hívás véget ért.

A harmadik telefon Dominik ügyvédjétől, Elias Wardtól érkezett. A férfi hangja szokatlanul feszült volt.

— Nem vállalom tovább ezt az ügyet.

— Te vagy az egyetlen ügyvédem.

— És éppen ezért mondom, hogy nem. A rendőrség házkutatást tart a cégénél. A számlákat befagyasztották. Hale emberei az én irodámban is jártak.

— Elias—

— Nem, Dominik. Elég volt. Ha még ma nem adod át az összes bizonyítékot, holnap már senkit sem fogok tudni megvédeni.

A vonal megszakadt.

Dominik kezében megfeszült a telefon.

Most először láttam rajta valódi félelmet.

Nem magát féltette.

— Miért nem mondta el nekem korábban, hogy Moretti anyám nevét használta? — kérdeztem.

— Mert nem tudtam, hogy a te anyád az a Eleanor Henderson, akit a könyvelésben láttam. Csak ma reggel találtam meg az aktát.

— És a pénz, amivel az adósságot eltüntetné?

— Az a Moretti számláin van. Ha átadjuk a bizonyítékot, a kórház nem kérheti többé tőletek.

— Maga minden mondatával újabb veszélybe lök.

— Tudom.

— Akkor miért bízzak magában?

Dominik lehúzta a csuklójáról a fekete bőrszíjat. A csaton lévő ezüstkarcolás alatt egy apró, lapos penge volt elrejtve. A kés markolatán családi címer helyett egyetlen szó állt: „Elég”.

— Ne bennem bízz — mondta. — Abban bízz, amit a saját szemeddel fogsz látni.

A régi pályaudvaron délután négykor már havazott. A peronokon szél futott végig, a rozsdás sínek között papírdarabok táncoltak. Eleanor egy padhoz kötözve ült. Az arca sápadt volt, de ébren maradt.

— Anya!

Megindultam felé, de Dominik elkapta a karomat.

— Várj.

A túloldali oszlop mögül Victor Hale lépett elő. Elegáns kabátot viselt, mintha egy üzleti tárgyalásra érkezett volna. Mellette két fegyveres férfi állt.

— Klára — mondta mosolyogva. — Mindig is csodáltam, milyen pontosan végzed a munkád.

— Engedd el őt!

— Add ide a memóriakártyát.

— Nincs nálam.

Hale elmosolyodott.

— A medálban volt. Láttam, amikor a gálán az anyád fényképét nézegetted.

Eleanor felkiáltott.

— Klára, ne add oda neki!

Hale intett az egyik emberének, aki durván megragadta anyám vállát.

Dominik előrelépett.

— Victor, vége van.

— Neked van vége, Castille. Moretti halott, a rendőrség téged keres, és a lányodnak hitt tanúd most szépen átadja, ami nálad nincs.

A kijelentés után megfagyott bennem a levegő.

— A lányodnak hitt?

Hale felnevetett.

— Azt hitted, véletlenül kerültél a lakosztályba? Az én emberem cserélte fel a kártyát. Tudtam, hogy Dominik ott alszik. Tudtam, hogy megijeszt majd. Egy megrémült nő tökéletes bűnbak.

Dominik arca kővé vált.

Dante ekkor a pályaudvar másik oldalán felkapcsolta a hordozható hangszórót. Hale saját hangja visszhangzott a peronon.

„A gyilkosságot is rákenjük.”

Hale elsápadt.

A hangfelvétel tovább szólt. A rendőrségi csapat a háta mögött bukkant fel. Rayburn fegyvert szegezett rá.

— Victor Hale, le van tartóztatva Vincent Moretti meggyilkolásának előkészítése, okirat-hamisítás, emberrablás és pénzmosás miatt.

— Ez hamisítvány! — ordította Hale.

— A hangja felismerhető — mondta Rayburn. — A felvételt pedig három külön helyre továbbítottuk.

Hale egyik embere fegyvert rántott, de Dante gyorsabb volt. A lövés a mennyezetbe csapódott, a rendőrök pedig néhány másodperc alatt földre kényszerítették mindkettőjüket.

Dominik odafutott Eleanorhoz. A fekete bőrszíj rejtett pengéjével elvágta a köteleit.

Anyám hozzám lépett, és olyan erővel ölelt át, hogy fájt a bordám.

— Tudtam, hogy eljössz — sírta.

— Nem hagyhattalak ott.

Rayburn Hale elé lépett.

— Tudja, mi a legrosszabb ebben az egészben? — kérdezte. — Hogy a saját hangját hallva még mindig azt hiszi, hogy mindenkit meg tud vásárolni.

Hale megnézte a felvételt a rendőrök készülékén. Hallotta a saját nevetését. Hallotta, ahogy kimondja anyám nevét. Hallotta, ahogy megtervezi Moretti halálát.

És akkor megértette, hogy nem egy ellensége árulta el.

Ő maga hagyta ott mindenhol a nyomait.

A bíróságon három hónappal később tanúskodtam. Nem egyedül mentem. Anyám az első sorban ült, Margaret mellette, Dominik pedig a terem végében, őrizet alatt, mert végül a saját korábbi bűnei miatt is felelnie kellett.

Rayburn bizonyítékai alapján Hale-t elítélték. Dominik ellen a gyilkossági vádat ejtették, de a zsarolás és illegális fegyvertartás miatt büntetést kapott.

Nem örültem neki.

De már nem akartam megmenteni.

A kórházi adósságot törölték, mert bizonyították, hogy hamis számlázásból származott. Anyám kezelése folytatódhatott. A szobájában egy sárga takaró feküdt az ablak mellett, és minden reggel ugyanazt a rádióadót hallgatta.

A régi lakásomból csak egy dolgot vittem magammal: a réz villamosjegy-medált. A lánca elszakadt a pályaudvaron, de egy ékszerész új ezüstláncot készített hozzá. A medál belsejében nem volt titkos rekesz, nem volt benne semmilyen üzenet. Csak egy apró karcolás, amit addig sosem vettem észre.

Anyám kézírásával ennyi állt rajta: „Hazatalálsz.”

Hat hónappal később Milwaukee külvárosában éltem, egy világos, harmadik emeleti lakásban. Egy kis rendezvényszervező irodában dolgoztam, de már nem vállaltam éjszakába nyúló gálákat. Reggelente teát ittam, és minden munkanap előtt háromszor ellenőriztem az ajtó zárját.

A félelem nem tűnt el egyik napról a másikra.

Csak már nem ő döntött helyettem.

Anyám hetente kétszer jött hozzám. A kezelések meggyengítették, de a hangja egyre erősebb lett. Egy decemberi estén a konyhaasztalnál ültünk, miközben odakint az első hó lassan betakarta az utcát.

— Megbántad, hogy segítettél Dominiknek? — kérdezte.

— Megbántam, hogy azt hittem, egyedül kell túlélnem.

— Ő legalább később igazat mondott.

— Később. Ez nem ugyanaz.

Anyám bólintott.

— Nem kell gyűlölnöd ahhoz, hogy bezárd előtte az ajtót.

Ekkor kopogtak.

A postás egy kis csomagot hagyott a küszöbön. Nem volt rajta feladó, csak a nevem. Belül egy új fekete bőrszíj feküdt, ugyanazzal az ezüstkarcolással a csaton.

Mellé egy levél került.

„Klára, nem kérek bocsánatot azért, mert megmentettelek. Azért kérek, mert elhittem, hogy csak félelemmel tudlak magam mellett tartani. Ha egyszer szükséged lesz rám, tudod, hol találsz.”

A levelet összehajtottam.

Nem téptem szét. Nem válaszoltam rá.

Másnap visszaküldtem a csomagot a feladónak.

A rézmedált a nyakamba akasztottam, és elindultam anyámmal a villamosmegálló felé. A hó ráült a kabátom vállára. A város már nem tűnt börtönnek, csak egy helynek, ahol valaha rossz ajtón léptem be.

A medál hidegen simult a bőrömhöz.

Aztán felmelegedett a szívem fölött.

Hazataláltam.