4. RÉSZ — A férjem családja a vacsorán mindenki előtt megalázott, de amikor felálltam, Adrian mosolya eltűnt

4. RÉSZ

…A címzett ezúttal nem az alapítvány volt.

Hanem a saját bankszámlám.

Éva azonnal felhívta a bankot, én pedig úgy álltam a levéltár keskeny ablakánál, hogy a folyó ködös felszínét néztem, miközben a telefonom újra és újra megremegett a kezemben.

— Fagyasszák be az utalást — mondta Éva. — Nem, nem én vagyok a számlatulajdonos. A tulajdonos nevében csalást kíséreltek meg.

A banki ügyintéző kérdéseket tett fel.

Éva válaszolt.

Én csak a saját nevemet hallottam, mintha valaki másét mondaná ki.

Néhány perc múlva Éva letette a telefont.

— A bank leállította a műveletet.

— És a házkutatás?

— A bíróhoz megyünk. Most.

A levéltár kapujánál fekete autó állt. Nem rendőrségi jármű volt. Adrian ügyvédje, Gábor szállt ki belőle, kezében vékony aktatáskával.

— Mara, beszélnünk kell.

— Nincs miről.

— Van. Adrian azt akarja, hogy tudd: ha visszavonod a feljelentést, mindent rendez.

— Mindent?

— A lakást. A pénzt. A válást is csendben intézzük.

Éva keserűen felnevetett.

— Még mindig úgy beszél, mintha ez egy üzleti ajánlat lenne.

Gábor rám nézett.

— A férje fél.

— Én is féltem — feleltem. — Csak nekem nem volt mögöttem egy család, amelyik eltüntette a nyomokat.

Gábor leengedte az aktatáskáját.

— Mara, az ügyfelem nem akarja, hogy börtönbe kerüljön.

— Akkor ne tegye rám a saját életét.

— Ha átadja a felvételt, őt is elviszik.

— Nem én fogom elvinni.

Ez volt az első alkalom, hogy Gábor nem próbált közbevágni.

A bíró még aznap este ideiglenes végzést adott ki. A hatóságok lefoglalták a Vale család alapítványának iratait, a szervereket és a beléptető rendszer felvételeit. Az én lakásomat nem kutatták át, mert Éva időben bizonyította, hogy a nevemet jogellenesen használták.

Másnap reggel azonban Adrian ragaszkodott hozzá, hogy találkozzunk.

A találkozó egy kihallgatóhelyiség mellett kialakított tárgyalóban történt. A falon fehér tábla lógott, az asztal közepén pedig egy apró hangrögzítő állt. Adrian sápadt volt. A tegnapi öltönyét viselte, csak a mandzsettája mellett hiányzott egy ezüstszínű díszgomb.

Gábor vele szemben ült.

— Mondd el neki — kérte Adrian.

— Mit?

— Hogy nem úgy értetted a felvételt.

— A saját hangodat hallottam.

Gábor megnyomta a lejátszót.

A szobát betöltötte Adrian hangja.

„Ő lesz a tökéletes bűnbak.”

Adrian lehunyta a szemét.

Aztán a felvételen Viktor nevetése következett.

„A szerelem a legolcsóbb zsarolási forma.”

Gábor kikapcsolta a készüléket.

— Adrian, ezt te mondtad?

A férjem az asztal lapját nézte.

— Igen.

— És a meghatalmazásokat te küldted el Mara nevében?

— Viktor utasított.

— De te hajtottad végre?

Adrian arca összerándult.

— Igen.

A vallomás nem hangzott nagynak. Nem volt benne kiabálás, sem drámai mozdulat. Csak három rövid szó.

Mégis úgy éreztem, mintha valami nehéz kő zuhant volna le a mellkasomról.

Adrian rám nézett.

— Én tényleg szerettelek.

— Lehet, hogy szerettél valamit bennem.

— Mit jelent ez?

— Azt, hogy nem engem szerettél. Hanem azt a szerepet, amelyet rám osztottál.

A zsebem vibrálni kezdett. Ismeretlen szám hívott.

Felvettem.

— Mara Vale? — kérdezte egy női hang. — A pénzügyi nyomozó vagyok. Megtaláltuk a Vale alapítvány utolsó átutalási jegyzékét. Van rajta egy tétel, amely mindent megváltoztat.

— Mi az?

A nő röviden hallgatott.

— A pénz nem Viktor számlájára került. És nem is Adrianére.

Adrian felnézett.

A nő folytatta:

— Az összeg egy olyan számlára érkezett, amelyet a házasságuk előtt nyitottak. A számla tulajdonosa pedig…

A hangja elhalkult, én pedig éreztem, hogy a történet még mindig nem ért véget…