NEGYEDIK RÉSZ — Nyolc hónap munkája után a családom hatvan vendéggel érkezett a házamhoz, de apám arcáról eltűnt a fölényes mosoly

NEGYEDIK RÉSZ

…amelyet soha életemben nem írtam alá.

A hivatalnok hangja nyugodt maradt, én azonban úgy éreztem, mintha a talaj kicsúszna a lábam alól.

– Küldje el nekem a másolatot – mondtam.

– Már elküldtük a jogi képviselőjének is.

– Nekem nincs jogi képviselőm.

A vonal túlsó végén rövid csend lett.

– Akkor azt hiszem, sürgősen szüksége lesz egyre.

Mire letettem, apám teherautója eltűnt az úton. Dára a járőrautóban ült, a vendégek pedig zavartan szivárogtak vissza a kocsijukhoz. A tó fölött lassan felkelt a nap, de a faház körül minden hidegnek és idegennek tűnt.

Bori megfogta a karomat.

– Hívj ügyvédet.

– Nincs rá pénzem.

– Akkor keressünk olyat, aki nem kér előre mindent.

Aznap délelőtt tíz ügyvédi irodát hívtam fel. A legtöbb helyen azt mondták, hogy ilyen ügyekkel nem foglalkoznak, vagy hallani sem akartak róla, amíg nem látják a papírokat.

A tizenegyedik hívást egy kisvárosi ügyvédnő, Katalin vette fel.

– Van tulajdoni lapja?

– Igen.

– A vásárlásról szóló szerződés?

– Igen.

– A felújítás számlái?

– Több dobozzal.

– Akkor ne menjen sehova. Egy óra múlva ott vagyok.

Katalin egy kopott, barna táskát hozott magával, amelynek a csatja minden mozdulatnál csörrent egyet. Leült a konyhaasztalomhoz, és három órán át végignézte az összes papírt.

Aztán elővette apám beadványát.

– Ez a meghatalmazás hamis.

A szívem nagyot dobbant.

– Honnan tudja?

– A dátumon ön még a régi lakcímén élt, de a dokumentumon az új címe szerepel. Az aláírás pedig nem hasonlít a többi iratán lévő aláírásra. Ráadásul a tanúk ugyanazon a napon írták alá, amikor apja beadványát benyújtották.

– Mit akart ezzel?

– Időt nyerni. Ha a hivatal elfogadja, a családi vagyonra hivatkozva megpróbálhatta volna megakadályozni, hogy maga kizárja őket a házból.

– Tehát el akarta venni?

Katalin rám nézett.

– Nem. Azt akarta, hogy azt higgye, még mindig joga van hozzá.

Délután a seriffhivatalban ültünk. A falon egy megállt óra lógott, a műanyag szék alatt pedig minden mozdulatomra nyikorgott a padló.

Miller őrmester lejátszotta a testkamerája felvételét.

Apám hangja betöltötte a helyiséget.

– Ha ezt végigviszed, többé nem vagy a család része.

A saját hangom következett.

– Talán már régóta nem voltam az.

Amikor kívülről hallottam a szavakat, belém hasított, milyen sokáig próbáltam megfelelni neki. Azt hittem, erősnek kell lennem, pedig csak fáradt voltam.

Miller őrmester megállította a felvételt.

– Ezután Dára elismeri, hogy az apja tudott a pénzről. A banki adatok és a vendégek nyilatkozatai alapján vádat emelünk jogosulatlan terhelés, csalás és hamis magánokirat miatt.

Dára és apám később külön-külön tettek vallomást. Dára beismerte a terhelések nagy részét. Azt mondta, apám biztatta, mert szerinte a ház „úgyis visszakerül majd a családhoz”. Apám mindent tagadott.

A tagadás azonban már nem irányított semmit.

Katalin feljelentette a hamis meghatalmazást is. A bank visszafordította a vitatott összegeket, a szolgáltatók pedig írásban igazolták, hogy Dára foglalta le őket.

Két hónappal később a bíróság kimondta, hogy Dára köteles megtéríteni a kárt, apám pedig felelősséget visel a hamis irat benyújtásáért és a közös tervben való részvételéért. Nem ünnepeltem. Nem tapsoltam.

Csak hazamentem a tóhoz.

A régi szobában még ott maradt Dára egyik fényképe a falon. A kép előterében ő mosolygott, mögötte pedig az én frissen csiszolt padlóm látszott. Levettam a keretet, és a szekrénybe tettem.

A szoba üres lett.

Furcsa módon ettől végre levegőhöz jutottam.

A következő hetekben megváltoztattam a zárakat, felszereltem egy egyszerű kamerát, és a nappali egyik sarkában munkapadot alakítottam ki. Hétköznap továbbra is az iskolai étkezőt vezettem, de esténként már nem a családom elvárásait javítgattam, hanem a saját életemet.

Új barátokat hívtam a házba.

Nem hatvanat.

Négyet.

Kávét főztünk, a tó vizét néztük, és senki sem kérdezte, mennyibe került a padló.

Három hónappal később Bori kilencéves fia, Máté, egy rajzot hozott nekem. A képen a faház állt, mellette egy ferde stég, fölötte pedig egy hatalmas sárga nap.

– Ez te vagy – mondta, és a tornácon álló apró alakra mutatott. – Te építetted fel.

– Igen.

– Akkor most már senki nem veheti el?

A kérdés egyszerű volt, de sokáig nem tudtam válaszolni.

– Senki, akinek nem adom oda.

Március elején megérkezett az első hó. A tornác korlátján fehér réteg ült, a tó felszínén pedig köd gomolygott. A kék zománcos bögrém ott állt a munkapadon, a fehér repedésén át nem szivárgott ki semmi.

Aznap este üzenetet kaptam apámtól.

„Beszélnünk kell. A család még mindig család. Add el a házat, és rendezzük békében.”

A második üzenet tíz perccel később érkezett.

„Dára nagyon szenved. Te is hibáztál, amiért idáig fajult.”

A harmadik már könyörgés volt.

„Legalább engedj be minket egyszer.”

Sokáig néztem a képernyőt. Nem éreztem diadalt. Haragot sem.

Csak azt a régi, mély fáradtságot, amely végre nem parancsolt nekem.

Letettem a telefont, és nem válaszoltam.

Másnap Katalin felhívott.

– Megkapta apja újabb kérelmét?

– Igen.

– Elutasítottuk. A ház kizárólagosan az ön tulajdona, és a távoltartási feltételeket is fenntartják.

– Köszönöm.

– Maga jól van?

Az ablakhoz léptem. A reggeli fényben a hó úgy csillogott, mintha valaki üvegpelyheket szórt volna a stégre.

– Most már igen.

A faház nem lett nagyobb. Nem lett fényűzőbb sem. A konyhapulton továbbra is látszott egy apró karcolás, a fürdőszobai csap néha csöpögött, és a stég egyik deszkája minden tavasszal újra meglazult.

De minden hiba az enyém volt.

Ahogy minden javítás is.

Aznap este kávét főztem, és kivittem a tornácra. A kék zománcos bögre melege átjárta a tenyeremet. A tó fölött csend ült, a ház pedig nem várt senkire.

Én sem vártam többé.

A repedt bögre a kezemben maradt, a kulcs pedig az én zsebemben.

Végre bezártam magam mögött az ajtót.