4. RÉSZ — Amikor a nagyapám meglátta az újszülött lányomat, elejtette a kávéscsészét, majd úgy nézett rám, mintha szellemet látna

4. RÉSZ

A mondat végére az ajtó zárja felpattant.

István nagyapa az íróasztal mögé lökött bennünket.

– A hátsó lépcsőn! Most!

– Nem hagylak itt – mondtam.

– Nem engem kell megmentened, hanem a lányodat.

Káleb megragadta a kezemet. Nóra a mellkasomon sírt, a kórházi azonosító műanyag széle újra a nyakamba vájt.

A dolgozószoba ajtaja kinyílt.

Gergő állt ott.

Ősz volt, elegáns kabátot viselt, és ugyanazzal a nyugodt arccal nézett rám, amellyel gyerekkoromban a születésnapomon tortát szeletelt.

– Add ide a mappát, Mira – mondta.

– Te tetted tönkre a féket?

– Nem érted, mit kérdezel.

– Te ölted meg anyámat?

A szája megrándult.

– Az anyád gyenge volt. A gyengék mindig magukkal rántják a többieket.

István nagyapa a telefonjára mutatott.

– Ezt most mindenki hallja.

Gergő egy pillanatra megdermedt.

Aztán futni kezdett.

Káleb utána vetette magát, én pedig István nagyapát támogattam a hátsó ajtó felé. A rendőrség már úton volt. Júlia közben konferenciahívásban maradt velünk, és a telefon hangszórójából folyamatosan hallottuk az utasításait.

– Ne menjetek a pincébe! A főutat zárják. A szomszéd garázsán át jussatok ki!

A hó akkor kezdett esni.

Ritkán láttam havat azon a novemberi napon, de a pelyhek úgy tapadtak az ablakra, mintha valaki fehér ujjakkal próbálná eltakarni a házat.

A rendőrök tíz perccel később érkeztek.

Gergőt a pajta mögött találták meg, a kezében a második kulccsal. Nem kiabált. Nem ellenkezett. Csak azt ismételgette, hogy senki sem fog hinni egy öregember kazettájának.

Júlia azonban már elküldte a felvételt három helyre.

A régi biztosítási iratokkal együtt elég volt.

Gergő ügyvédje még aznap este lemondott róla.

– Nem vállalom ezt az ügyet – mondta neki a kapitányság folyosóján. – A saját hangja szerepel a második felvételen.

Gergő felnézett.

– Milyen második felvétel?

Júlia a kezében tartott egy apró lejátszót.

A rendőrök a raktárban találták meg, ahová Gergő éppen el akart jutni. A felvételen Gergő hangja hallatszott, amint egy férfival beszél a baleset előtti estén.

„Ha Réka tovább beszél, nem lesz mitől félnie. A lány majd hozzám kerül. A biztosítás pedig mindent elrendez.”

Gergő saját hangját hallgatta.

Először hitetlenül.

Aztán felismerte a saját nevetését.

Az arca összeszűkült.

– Ezt meghamisították.

– Nem – felelte Júlia. – Maga mondta ki.

Gergő a falnak támaszkodott.

Én messzebb álltam, Nórával a karomban. Nem éreztem örömöt. Csak egy hatalmas, fáradt ürességet, amelyben végre nem kellett tovább védenem őt a következményektől.

A raktárban megtalálták Áron kabátját, a régi útlevelét és egy levelet is, amelyet soha nem küldtek el nekem.

Áron nem halt meg.

Éveken át más városokban dolgozott, és minden hónapban levelet írt Rékának. Gergő valamennyit elrejtette. A levelekből kiderült, hogy Áron többször visszajött, de mindig megfenyegették, hogy ha közeledik hozzánk, engem is elveszíthet.

Huszonhárom évvel a baleset után egy építkezésen halt meg egy szívrohamban.

Az utolsó levele négy nappal a halála előtt született.

„Ha Mira valaha megtudja az igazat, mondd meg neki, hogy nem hagytam el. Minden reggel úgy ébredtem, mintha aznap végre hazamehetnék.”

Ezt a sort olvasva először nem sírtam.

Aztán a papírra ejtettem a homlokomat.

Káleb mellettem állt, és úgy nézett rám, mint aki maga sem tudja, joga van-e még megszólalni.

– Nem kell megbocsátanod – mondta.

– Neked nem kell bocsánatot kérned azért, amit nem tudtál.

– De én eltűntem.

– Féltél.

– Igen.

– Én is.

Nem öleltük meg egymást.

Még nem.

Csak egymás mellett maradtunk, amíg a mentők elvitték a nagyapát a kórházba kivizsgálásra.

A ház később különös csenddé változott.

A gyerekszoba falán ott maradt az a halvány rózsaszín csík, amelyet István nagyapa festett fel a kiságy mellé. A kiságyat saját kezével építette. Az egyik sarkán egy vékony repedés futott végig, mert a harmadik napon túl erősen húzta meg a csavart.

– Ezt majd kijavítom – mondta akkor.

Nem javította ki.

Amikor a rendőrök elvitték Gergő tárgyait, a régi nappaliban már csak egyetlen fénykép maradt a kandallópárkányon. Anyám mosolygott rajta, fiatalon, a hajában egy fehér virággal. A kép üvegén ujjlenyomatok maradtak.

Letöröltem őket.

Nem azért, hogy elfelejtsem.

Hanem hogy végre tisztán lássam az arcát.

Hat héttel később István nagyapa hazajött a kórházból. Gyenge volt, lassabban járt, de minden reggel ő készítette el a teát.

Egyik decemberi estén a konyhaasztalnál ültünk. Nóra a szőnyegen építőkockákat rakott egymásra.

– Nézd – mondta a nagyapa. – Két különböző színű ablakot épített.

A kislány valóban két apró kockát tett a torony tetejére: egy sárgát és egy barnát.

– Szerintem csak szereti a furcsa dolgokat – feleltem.

– Nem furcsa – mondta István. – Ritka.

Nóra felnézett ránk.

– Nagypapa, miért sírsz?

István gyorsan elfordította a fejét.

– Mert nagyon boldog vagyok.

– A boldogság csíp?

A nagyapa rám nézett.

– Néha igen.

A következő hónapokban eladtam a lakásomat, és a nagyapa házába költöztem Nórával. Egy kis helyi újságnál kaptam munkát, ahol családi történeteket és városi híreket szerkesztettem. Először furcsa volt mások titkairól írni, miközben a saját életemben még mindig minden fiókban újabb papírok lapultak.

De lassan kialakult az új rendünk.

Reggelente fahéjas zabkását főztem.

Délután Nórával a folyóparton sétáltunk.

Este István nagyapa a verandán ült, és a repedt rézmedaliont figyelte a nyakamban.

Egy nap levettem.

– Ezt anyám viselte, mielőtt nekem adta – mondtam.

– Áron készíttette neki.

– Tudta, hogy egyszer hozzám kerül?

– Azt remélte, hogy igen.

A medalion belsejében addig soha nem vettem észre a vékony vonalat. A nagyapa egy tű hegyével óvatosan felnyitotta. Belül egy apró fénykép lapult: anyám, Áron és egy csecsemő.

Én voltam rajta.

A kép hátulján csak ennyi állt: „Mira, bárhol vagy, szeretlek.”

Eltelt három hónap.

Egy februári reggelen üzenet érkezett Gergő ügyvédjétől. Azt írta, Gergő vallomást akar tenni, és találkozni szeretne velem.

István nagyapa nem szólt bele.

Júlia sem.

Én azonban tudtam, hogy ez már nem az én feladatom.

Visszaírtam egyetlen mondatot:

„A vallomását a bíróságnak címezze, ne nekem.”

Pár perc múlva újabb üzenet érkezett.

„Mira, én neveltelek.”

Sokáig néztem a kijelzőt.

Aztán letiltottam a számot.

Nem gyűlöltem.

Csak többé nem mentettem meg attól, amit ő tett.

Az első tavaszi napon Nóra a verandán rajzolt. Egy házat rajzolt, előtte három emberrel. István nagyapa magas volt a képen, én túl hosszú hajú, Nóra pedig két különböző színű szemmel nézett ránk.

– Hol van a negyedik ember? – kérdeztem.

Nóra a lap szélére mutatott.

– Ő nincs nálunk.

– Ki?

– Az, aki elment.

A kezemben tartott repedt rézmedalion megcsörrent.

A napfény végigfutott a kis napkorongon, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha belülről világítana.

Nóra visszahajolt a rajz fölé.

Én pedig először életemben nem vártam senkire.