4. RÉSZ — A mostohám a hegyi kunyhóhoz vitt büntetésből, de amikor a férfi kinyújtotta felém a kezét, a mosolya eltűnt

4. RÉSZ

…A vérfoltos gyermekcipő mellett álltam a hóban, miközben Graham a lábnyomokat figyelte.

— Ez nem lehet — mondtam.

— Mi?

— Apám jelét csak a családunk ismerte.

Caleb elöljáró közelebb lépett. A kezében még mindig Fenn gyűrött üzenetét tartotta.

— Akkor valaki, aki a családod közelében élt, adta tovább.

A torony harangja fölött sötét felhők gyülekeztek. A szél a kövek között fütyült, és a gyermekcipő fűzője lassan mozogni kezdett.

Graham lehajolt érte.

— Ez nem gyermeké — mondta.

A talpbetét alól egy vékony rézlap csúszott ki. A lapra három szó volt karcolva: A MÁSODIK TANÚ.

Ruth ekkor hátrálni kezdett.

— Nem tudom, mit jelent.

— Te tudod — feleltem.

— Ashley, menj vissza a kunyhóba!

— Nem.

A szó most már könnyen jött.

Caleb két emberének intett.

— Ruthot őrizzétek.

— Maga nem teheti ezt velem! — sikoltott Ruth. — Én csak azt tettem, amit Thomas akart!

Graham szeme megvillant.

— Mit akart Thomas?

Ruth ajka elfehéredett.

— Azt, hogy a lány ne kapjon semmit. Azt mondta, Ashley gyenge, és egyedül nem boldogulna.

— Hazudsz — mondtam.

— Te nem tudsz semmit az apádról!

— Akkor miért félsz ennyire ettől a rézlemeztől?

Nem válaszolt.

A torony alatti követ még aznap éjjel megtaláltuk. Egy meglazult kő mögött keskeny üreg nyílt, benne viaszba tekert tekercsel. Graham a tenyerével letörölte róla a havat, majd átadta nekem.

Apám kézírása volt.

Ashley, ha ezt olvasod, Ruth azt fogja mondani, hogy a halálom előtt el akartalak küldeni. Ne hidd el. A földet neked hagyom, mert te vagy az egyetlen, aki nem hajolt meg Caleb előtt. A halálomat nem baleset okozta. Caleb és Ruth eladták a fakitermelési jogot a folyó túloldalán, aztán amikor tiltakoztam, megkötözték a lovamat.

A tekercs végén két név állt.

Thomas Bell.

Elias Fenn.

A második tanú.

Fenn nem halt meg. Később derült ki, hogy Graham egyik régi barátja rejtette el a kolostor pincéjében, mert Ruth emberei a folyóig üldözték. Fenn három nappal később előkerült, legyengülve, de életben. A vallomása minden részletet megerősített.

A valódi összeomlás azonban másnap reggel történt a völgyi hivatalban.

Caleb ott ült az asztal mögött, Ruth mellette, és még mindig úgy viselkedtek, mintha ők parancsolnának. A falon rézóra ketyegett. Az asztalon egy viaszpecsétes ládika feküdt.

A ládikából hang szólalt meg.

Graham előző este fonográfhengert talált benne. Caleb és Ruth beszélgetése volt rajta, Thomas halálának éjszakájáról.

— A lánynak húszéves koráig nem szabad tudnia semmiről — mondta Ruth hangja.

— Ha eléri a kort, elviszi a földet — felelte Caleb.

— Akkor adjuk el előbb.

A hivatalban mindenki megdermedt.

Ruth felállt, de Caleb rárivallt.

— Fogd be!

Aztán meghallotta a saját hangját a hengerről.

— Ha ellenáll, Thomas után küldjük.

Caleb arca szürkévé vált.

— Ez hamisítvány.

— A hangod — mondta Fenn. — A te pecséted. A te embereid.

Caleb rám nézett.

— Te nem értesz ehhez.

— Nem is kell értenem ahhoz, hogy halljam, mit mondtál.

A bíró még aznap elrendelte Ruth és Caleb őrizetét. A hamis szerződést megsemmisítették, a földet pedig a nevemre írták. Graham nem kapott érte semmit.

Amikor az ügyvéd ezt közölte vele, csak ennyit mondott:

— A lány biztonsága volt az ár.

Az ügyvéd azonban az ajtóban még visszafordult.

— Van egy gond. Ruth a vallomásában azt állítja, hogy a pénzt nem ő tartotta meg. Azt mondja, valaki a városon kívülről fizette.

— Ki? — kérdeztem.

Az ügyvéd elővett egy utolsó levelet.

A pecséten olyan családi jel állt, amelyet még soha nem láttam.

A levélben egyetlen mondat szerepelt: Ashley Bell, tudom, hol vagy, és jogom van hozzád…

Másnap reggel azonnal elmentünk a hivatalba. Az ügyvéd a levelet az asztalra fektette, és elmondta, hogy a pénzt egy távoli birtokos küldte Ruthnak. A férfi neve Victor Hale volt, és apám régi üzlettársa.

— Miért érdekelné őt én? — kérdeztem.

Az ügyvéd lenézett a papírra.

— Mert Thomas halála előtt titokban megváltoztatta a végrendeletét. Nemcsak a földet hagyta magára. Egy bányavállalat részvényeit is.

Graham felállt.

— Hol van Hale?

— Úton ide.

Victor Hale még aznap délután megérkezett. Elegáns fekete kabátot viselt, csizmáján nem tapadt hó, mintha a hegy sem érhetett volna hozzá.

— Ashley — mondta mosoly nélkül. — Végre találkoztunk.

— Miért küldött pénzt Ruthnak?

— Hogy megvédjelek.

Graham egy lépéssel elé állt.

— A védelemnek nem szokása lányokat adni-venni.

Victor tekintete hideg maradt.

— Te csak egy hegyi ember vagy.

— És te csak egy ember vagy, akinek túl sokáig nem mondtak nemet.

Victor rám nézett.

— Apád adósságot hagyott. Ha nem írod alá a részvények átruházását, a bíróság mindent zárol.

Az ügyvéd halkan felnevetett.

— A bíróság már látta Thomas valódi végrendeletét. Victor Hale semmit sem örököl.

Victor keze megrezdült.

— Ez nem lehet.

— De lehet — mondtam. — És nem írok alá semmit.

Ekkor értette meg, hogy nem vagyok már az a lány, akit Ruth egy zsák mellett hagyott a hóban.

A tárgyalás hónapokig tartott, de a bizonyítékok világosak voltak. Ruthot hamisításért és emberkereskedelemért ítélték el. Calebet Thomas meggyilkolásának megszervezéséért és csalásért küldték börtönbe. Victor ellen külön eljárás indult, mert ő finanszírozta a tervet.

Én nem ültem ott minden nap.

Nem akartam nézni, ahogy mások miattam omlanak össze. Elég volt tudnom, hogy végre nem nekem kellett viselnem a következményeket.

Graham a hegyen maradt. A kunyhó mellé kis műhelyt épített, ahol szerszámokat javított, én pedig a völgyi iskolában kezdtem dolgozni. Először csak varrtam a gyerekek elszakadt kabátját, később én lettem az, aki minden reggel kinyitotta az osztályterem spalettáját.

Hat hónappal később megszületett a fiam.

Noahnak neveztem el, apám régi barátja után, aki életben maradt, hogy igazat mondhasson.

Graham a bölcsőt a saját kezével készítette. A fa oldalába két hegycsúcsot faragott, alájuk pedig három apró rovátkát.

Amikor Noah három hónapos lett, először nevette el magát, mert Graham egy fakanállal kopogott az asztalon. A hang betöltötte a kunyhót, és én arra gondoltam, milyen különös, hogy ugyanitt valaha minden lélegzetvételtől féltem.

A szobám már nem a sarokban volt. Az ajtón belülről zár volt, a kulcs pedig az én nyakamban lógott.

Egy novemberi estén levél érkezett Victortól.

Azt írta, hogy megbánta. Azt írta, Ruth félrevezette. Azt írta, ad nekem pénzt, ha visszavonom a vallomásomat.

A levél végén ez állt: Beszélnünk kell, család vagyunk.

Sokáig néztem a papírt. Aztán a tűzbe dobtam.

— Nem válaszolsz neki? — kérdezte Graham.

— Már válaszoltam.

— Mit?

— Semmit.

Bólintott. Nem kérdezett többet.

Az első hó azon az éjjelen hullott le. Reggel Noah rajzot hagyott az asztalon: három ember állt egy ház előtt, fölöttük egy hatalmas, görbe nap. A rajz egyik sarkában egy apró kés feküdt.

— Ez te vagy? — kérdeztem.

Noah bólintott.

— Ez a kés megvéd téged.

Elmosolyodtam.

Apám vadászkése még mindig nálam volt. A pengén régi karcolások futottak, a markolatán pedig ott állt a két hegy és a három rovátka. Sokáig úgy őriztem, mintha csak egyetlen fegyver lenne, amely megmenthet.

Most már tudtam, hogy másra is emlékeztet.

Arra a lányra, aki a hóban egyedül állt, és még nem tudta, hogy egyszer saját kezébe veszi az életét.

A kést a kandalló fölé akasztottam, közvetlenül a kulcsom mellé.

A penge nem villant.

Csak csendben őrizte a fényt.

És azon az éjszakán először nem féltem attól, ki jön be az ajtón.