4. RÉSZ — A bátyám adóssága miatt összetörve küldtek egy idegen férfi elé, de amikor összeestem, a maffiafőnök arca megváltozott

 

4. RÉSZ

A lövés nem dördült el.

Roman embere előbb ért az ajtóhoz, és egyetlen mozdulattal a földre rántotta a folyosón várakozó férfit. A fegyver végigcsúszott a márványon, a fém hangja pedig belehasított a sötétségbe.

Roman fölém hajolt.

– Most azonnal indulunk.

– Erichez.

– A második példányhoz is.

– Maga tényleg azt hiszi, hogy egy törött bordával követni fogom?

– Nem hiszem. Tudom.

A hátsó lépcsőn vitt le. Minden lépésnél belém nyilallt a fájdalom, de Roman karja szilárdan tartott. Az egyik keze a hátam mögött, a másik a térdem alatt volt, és bár elviselhetetlenül gyengének éreztem magam, valamiért nem féltem benne.

Kint eső kezdett esni.

A fekete autó motorja már járt.

Az orvos mellém ült, Roman pedig a vezetőülésbe csúszott. A visszapillantóban láttam, hogy a tárgyalóterem épületéből két férfi rohan ki.

– Megtalálták a kocsit – mondta Roman.

– Tudják, hogy eljöttünk?

– Victor mindent tudni akar.

– Akkor miért nem állítjuk meg?

Roman a gázra lépett.

– Mert előbb el kell vennünk tőle azt az egyetlen dolgot, amit nem tud megvásárolni.

– Mit?

– Az igazságot.

A klinikára vezető út helyett Brooklyn egyik régi folyóparti negyedébe hajtottunk. Eric üzenetében egy bezárt teherpályaudvar szerepelt. A kapun rozsdás lakat lógott, de Roman embere két másodperc alatt levágta.

A raktár belsejében olaj, nedves fa és hideg vas szaga keveredett.

– Eric! – kiáltottam.

A sötétből nyögés felelt.

A bátyám egy összetolt ládán feküdt. Az inge csupa vér volt, a szája felrepedt, a bal keze furcsa szögben állt.

– Sophia?

Odafutottam volna hozzá, de Roman elkapta a vállam.

– Ne erőltesse.

– Ő a bátyám.

– És maga alig áll.

Eric rám nézett, és megpróbált mosolyogni.

– Mindig is túl makacs voltál.

– Te pedig mindig bajba kevertél.

– Tudom.

A hangja elcsuklott.

Az orvos ellátta, Roman pedig átkutatta a ládákat. Végül egy régi szerszámosdoboz alját emelte fel. Alatta egy fémlemezbe csavart üreg volt.

Benne egy hangrögzítő feküdt.

– Ez a második példány – mondta Eric.

Roman bekapcsolta.

Victor hangja töltötte be a raktárt.

– A lány nem tud semmiről.

– Ha a bátyám beszél, én feladom magát.

Ez már Roman hangja volt. Mély, visszafogott, de a felvételen hallatszott benne az a düh, amelyet előttem mindig elrejtett.

Victor felnevetett.

– Maga nem ad fel senkit. Maga évek óta örökli a bűnünket.

– Nem vagyok maga.

– De mindenki azt hiszi.

A felvételen ezután hallatszott az apám hangja. Röviden, rekedten.

– Ha valami történik velem, Roman fia nem tud semmiről. A fiú túl fiatal volt.

Roman mozdulatlan maradt.

Én hozzá léptem.

– Az apám ismerte a magáét?

– Igen.

– És tudta, hogy nem bűnös?

– Úgy tűnik.

A hangrögzítőből Victor utolsó mondata szólt.

– A fiú felnő majd, és ugyanazt teszi, amit az apja. A családok mindig ugyanazt a hibát ismétlik.

A felvétel véget ért.

Roman sokáig nem szólt.

Eric megfogta a kezemet.

– Sajnálom, Soph.

– Mit?

– Hogy téged küldtelek hozzájuk.

– Nem te küldtél. Ők tették.

A következő órákban minden felgyorsult. Roman átadta a felvételt egy szövetségi ügyésznek, akiben az apja egykori ügyvédje bízott. Az irattartóban lévő könyvelés, a régi videó és Eric vallomása együtt már nem egyszerű vád volt, hanem olyan bizonyíték, amelyet Victor nem tudott eltüntetni.

Victor még megpróbálta visszavenni az irányítást.

Hajnali háromkor felhívta Romant.

– Tárgyalhatunk – mondta.

Roman kihangosította a telefont.

– Nincs miről.

– A lány miatt beszélek.

– Ne mondd ki a nevét.

– Ő örökölte a műhelyt. Megkapja, amit akar, ha visszavonod a felvételt.

– Nem én döntök róla.

– Akkor ki?

Roman rám nézett.

– Sophia.

A telefon másik végén csend lett.

Éreztem, hogy mindenki rám vár.

– Nem vonom vissza – mondtam.

Victor hangja hideg lett.

– Maga nem érti, milyen világba lépett.

– Én csak abból léptem ki, amelyben maga évekig tartott.

– Meg fogja bánni.

– Már azt bánom, hogy valaha elhittem, nem maradt más választásom.

Roman bontotta a vonalat.

Később lejátszották Victor vallomását egy kihallgatóhelyiségben. Nem mutatták neki a teljes felvételt. Csak a hangját.

A saját hangját hallotta.

„A lány nem tud semmiről.”

„A családok mindig ugyanazt a hibát ismétlik.”

Victor először nevetett.

– Ez összevágott anyag.

Az ügyész elindította a következő részletet.

„Holnap a hídon baleset történik.”

Victor arca megváltozott.

– Ez nem így volt.

– De pontosan így mondta – felelte az ügyész.

– Nem emlékszem.

– Mi segítünk emlékezni.

A férfi hátradőlt, és ekkor valami leomlott benne. Nem a hatalma. Az már korábban eltűnt. Hanem az a hit, hogy a saját szavai mindig másokat fognak eltemetni.

Eric három napig maradt a klinikán.

Én a folyosón aludtam egy összecsukható széken, mert nem akartam magára hagyni. Roman minden este ugyanott talált rám: a kórházi automata keserű kávéjával a kezemben, a réz műhelyjelvénnyel az ujjaim között.

– Hazamehetne – mondta az egyik éjjel.

– Melyik otthonba?

– A műhely az öné.

– Victor miatt már nem érzem annak.

– Akkor majd maga teszi azzá.

– Maga mindig ilyen biztos mindenben?

– Nem.

– Most annak tűnik.

Roman lenézett a kezére.

– Attól féltem, hogy túl későn találom meg magát.

Ez volt az első alkalom, hogy bevallotta.

Nem kérdeztem, miért számítok neki. Már tudtam.

Néhány héttel később a műhely ajtaján még ott voltak a régi lövések nyomai. Kicseréltük a zárat, újrafestettük a falakat, és leszedtük Victor embereinek feliratát a hátsó kapuról.

Eric lassan járni kezdett.

A bal kezére még sín került, de minden reggel ugyanazzal a mondattal fogadott.

– Ma már tudok egyedül felkelni.

– Tegnap is ezt mondtad.

– Tegnap hazudtam.

Nevettem.

Az első hó november végén érkezett. A műhely tetején fehér takaró ült, a radiátor pedig csörgött, ahogy felmelegedett.

A sarokban új munkapad állt. Fölötte bekereteztem apa fényképét, alá pedig kiakasztottam a régi kulcscsomómat.

A réz műhelyjelvény már nem vágott a tenyerembe.

Csak ott lógott, és halkan megcsörrent minden alkalommal, amikor kinyitottam az ajtót.

Roman ritkábban jött, de mindig hozott valamit. Egyszer egy hordozható fűtőt, máskor egy doboz süteményt, amit állítólag nem ő választott, csak „valaki a konyhán”.

Egyik délután Eric lánya, Mia, krétával rajzolt a műhely betonpadlójára. Egy nagy házat rajzolt, fölötte fekete napot, mellette négy alakot.

– Miért négyen vagyunk? – kérdeztem.

– Mert Roman bácsi is itt van – felelte.

Roman a kocsi mellett állt, és először úgy nézett a rajzra, mint aki nem tudja, mit kellene kezdenie egy ilyen ajándékkal.

– Én nem vagyok a család része – mondta.

Mia felnézett rá.

– De már megvédett minket.

Roman rám nézett.

Én csak elmosolyodtam.

Hónapokkal később Victor ügyét továbbították a bíróságra. Az apám nevét hivatalosan tisztázták, a műhely pedig visszakerült hozzánk minden terhével együtt. Nem lettünk gazdagok.

De többé nem kellett félnünk attól, hogy valaki elveszi tőlünk.

Egy decemberi reggelen üzenet érkezett Victor ügyvédjétől.

„Caruso úr találkozni szeretne önnel. Azt mondja, mindent megmagyarázna.”

Eric megkérdezte, válaszolok-e.

– Nem – mondtam.

– Biztos?

– Igen.

Megnyitottam az üzenetet, és csak ennyit írtam vissza:

„A magyarázatot már hallottam. Most először az életemet hallgatom.”

Aztán töröltem a beszélgetést.

Aznap este bezártam a műhelyt. A hó finoman hullott a járdára, a kulcscsomó pedig megcsörrent az ujjaim között.

Régen ez a hang azt jelentette, hogy valami elveszett.

Most azt jelentette, hogy valami az enyém.

Megfordítottam a kulcsot a zárban.

És végre nem féltem attól, mi vár odabent.