4. RÉSZ — Amikor a maffiafőnök fiának ágya mellett vért találtam, a doktor mosolya egyetlen pillanat alatt eltűnt

4. RÉSZ

…a kastély biztonsági főnöke, Malcolm Vane.

A férfi, aki egész éjjel azt állította, hogy senki nem járt Arthur szobájában.

Dominic kezéből kiesett a telefon.

– Zárják le a pinceajtót! – kiáltotta.

Malcolm hangja megszólalt a ház rádióján.

– Késő.

Az összes lámpa újra kialudt.

Arthur felsikoltott, én pedig magamhoz húztam. A pince egyetlen pillanat alatt fekete üreggé változott, amelyben csak a csöpögő víz és a régi csövek zúgása hallatszott.

Dominic elővette a fegyverét.

– Fiona, maradjon a fiam mellett.

– Nem. Maga maradjon mellette.

– Mit akar tenni?

A zenedobozra mutattam.

– Megkeresem, amit Elena elrejtett.

A dobozt a vendégszobából hozták le. A rézszegély egyik sarka meglazult, de szabad szemmel alig lehetett észrevenni. A körmömmel felpattintottam a fedelet, és egy apró, fekete memóriakártya csúszott a tenyerembe.

Dominic rám meredt.

– Az az eredeti felvétel?

– Remélem.

A pincében volt egy régi számítógép, amelyet a kamerarendszerhez használtak. A kártyát behelyeztem.

A képernyőn Elena jelent meg.

Soványabb volt, mint a fényképeken, a haja rövidre vágva, a bal szeme alatt lila folt húzódott. Nem úgy nézett ki, mint egy halott asszony. Úgy nézett ki, mint aki hat évig minden reggel azzal ébredt, hogy valaki megtalálta.

– Dominic, ha látod ezt, akkor Harrison már nem tudja eltüntetni az igazságot – mondta a felvételen. – Hat éve rájöttem, hogy a könyvelésedben eltűnő pénzek nem a konkurenseidhez kerülnek. Harrison és Malcolm saját hálózatot építettek. A gyógyszerkísérletekhez gyerekeket használtak, és Arthur egészségi adatait is eladták.

Dominic arca megkeményedett.

– Nem tudtam róla – suttogta.

A felvételen Elena folytatta:

– Amikor megpróbáltam bizonyítékot gyűjteni, elraboltak. Egy autóbalesetet rendeztek meg, a holttestet pedig az én irataimmal azonosították. Menekülnöm kellett, de Arthur mellett maradtam. Három hete jöttem vissza a közelébe, mert tudtam, hogy Harrison már nem a pénzedet akarja. Azt akarja, hogy a fiad ne tudjon beszélni.

Arthur a képernyő felé lépett.

– Anya…

A videóban Elena szeme megtelt könnyel.

– Kisfiam, ha egyszer ezt látod, tudd, hogy nem hagytalak el. Minden éjszaka melletted voltam, csak az ablak túloldalán. A zenedoboz dallamát azért ismerted fel, mert én indítottam el neked, amikor azt hitted, egyedül vagy.

Arthur remegni kezdett.

– Én hallottam őt – mondta.

– Tudom – feleltem, miközben a vállára tettem a kezem.

A videó végén Elena egy mappát emelt a kamera elé.

– Az összes eredeti irat a kórházi archívum hetedik szekrényében van, a régi gyermekosztály alaprajza mögött. Ha ezt megtaláltátok, akkor bizonyítékotok van Harrison, Malcolm és azok ellen is, akik segítettek nekik.

A felvétel leállt.

Ekkor a pinceajtó kilincse megmozdult.

Dominic a fegyverét az ajtóra szegezte.

– Malcolm, engedd el a fegyvert, és élve kijössz.

– Maga mindig azt hitte, hogy a pénze megvédheti – felelte a férfi a túloldalról. – De a fia most is az én kezemben van.

Arthur rám nézett.

– Nem vagyok nála.

– Tudom – mondtam.

A zenedoboz dallama megszólalt.

Nem Arthur kezében volt, hanem a folyosó végén. Elena állt ott, átázva, a kabátja alatt egy másik gyereket szorítva magához. A fiú arca sápadt volt, karján kórházi azonosító lógott.

– Ő Malcolm fia – mondta Elena. – Tizenkét éve úgy nevelik, hogy az apja titkait őrizze. Ma este megszökött.

Malcolm a rádióban felordított.

– Elena!

– Vége van, Malcolm – mondta a nő. – A felvételeid már több helyen ott vannak.

A pinceajtó mögül lövés dörrent. A golyó a kőfalba csapódott. Dominic magával rántott, én pedig Arthur fölé hajoltam.

– Földre!

A következő másodpercben megszólaltak a rendőrségi szirénák.

Nem Dominic emberei hívták őket. A toxikológus, a kórházi igazgató és Elena küldte el egyszerre a bizonyítékokat, mielőtt beléptek a birtokra.

Malcolm menekülni próbált a titkos járaton, de Elena fia megmutatta, hol nyílik a fal. A rendőrök percekkel később bilincsben hozták elő.

Harrison az étkezőben várta őket. Addigra megpróbálta felhívni az ügyvédjét, de az ügyvéd egyszerűen közölte vele, hogy többé nem képviseli.

– Doktor úr – mondta a rendőrségi nyomozó –, magát emberölési kísérlettel, mérgezéssel, csalással és gyermekveszélyeztetéssel gyanúsítjuk.

Harrison felém fordult.

– Fiona, maga nem érti, mit tett. Dominic elpusztítja magát és mindenkit maga körül.

– Lehet – feleltem. – De ma este nem én mentettem meg őt. Hanem az igazság.

A nyomozó bekapcsolta a pincében talált hangrögzítőt.

Harrison saját hangja töltötte be az étkezőt.

„Ha meghal, mindenki a ritka betegségre fogja fogni.”

A doktor megdermedt.

Nem a nyomozók arca törte meg. Nem a bilincs.

A saját hangja.

Harrison lassan hátralépett, mintha valaki más mondta volna ki helyette a mondatokat. Aztán a falnak támaszkodott.

– Én ezt nem…

– De maga mondta – szakította félbe a nyomozó.

Harrison lehunyta a szemét.

Először hallotta úgy a szavait, ahogy mi hallottuk: hidegen, számítóan, visszavonhatatlanul.

Arthur a karjaimba kapaszkodott, amíg a rendőrök elvezették őt.

Reggel 7 óra 05 perckor a kastély végre elcsendesedett. Az őrök elmentek, a rendőrök elvitték a bizonyítékokat, Malcolm üres irodájában pedig csak egyetlen fénykép maradt az asztalon.

Arthur fényképe.

A fiú hároméves volt rajta, piros gumicsizmában, kezében a rézszegélyű zenedobozzal. Malcolm a háttérben állt, mosolyogva.

Most a szoba üresen kongott.

A dolgozószoba ajtaja előtt Dominic megállt.

– Fiona, maradjon – mondta. – Több pénzt adok, bármit kér.

– Nem pénzért jöttem ide.

– Tudom.

– Akkor azt is tudja, hogy Arthur mellett maradok, amíg szüksége van rám. De magának és Elenának kell megtanulnia egymás mellett élni.

Dominic tekintete az üres folyosóra siklott.

– Hat évig azt hittem, a feleségem meghalt.

– Ő hat évig azt hitte, maga megöli, ha visszatér.

Dominic lenézett a kezére.

– Ezt hogyan lehet helyrehozni?

– Nem lehet egyetlen éjszaka alatt. De elkezdheti azzal, hogy nem irányítani próbálja őket.

Három héttel később Arthur már nem ébredt fel sikoltozva.

A chicagói gyermekkórházban feküdt, ahol a mérgezés utáni kezelést végezték. Az ablakpárkányon kis agyagfigurák sorakoztak, amelyeket ő készített a foglalkozáson. Az egyiknek túl nagy feje volt, a másiknak három lába, de mindegyikre ráírta a nevét.

Az enyémre ezt írta: Fiona, aki ollóval vágja el a szörnyek útját.

– Nézd, már nem fáj a nyakam – mondta egy reggelen.

– Tudom.

– Anya velem marad?

Elena az ajtóban állt. Még mindig óvatosan mozgott, mintha a világ bármelyik sarka mögül veszély léphetne elő.

– Igen – felelte. – Ha te is szeretnéd.

Arthur két kezét egyszerre nyújtotta felénk.

Megfogtuk.

Nem volt tökéletes pillanat. Dominic és Elena még sokszor veszekedtek, a nyomozás hónapokig tartott, és Harrison tárgyalásáról minden héten új hír érkezett. Malcolm vallomása után a hálózat több tagját is letartóztatták.

De Arthur életben maradt.

Én pedig négy hónappal később új munkát kezdtem egy kis gyermekklinikán, a tóparttól néhány utcára. Nem volt már fegyveres őrség az ajtó előtt, és senki nem ellenőrizte, mikor megyek haza.

Reggelenként fahéjas teát ittam, esténként pedig bezártam a rendelő ablakát. Néha még mindig összerezzentem egy éles koppanásra, aztán emlékeztettem magam: a csend most már nem csapda.

Az első hó december elején érkezett.

Arthur a klinika udvarán állt, piros sálban, és egy rajzot szorongatott. A papíron négy ember fogta egymás kezét egy ház előtt. A ház fölé nagy, sárga napot rajzolt.

– Ez mi? – kérdeztem.

– Az új otthonunk – mondta.

– Mindannyiunké?

– Ha akarod.

Elena mosolygott. Dominic néhány lépéssel mögöttük állt, már nem testőrökkel körülvéve, hanem egyetlen kávéspohárral a kezében.

Nem lettünk család egyik napról a másikra.

De minden vasárnap együtt ebédeltünk.

Ez már valami volt.

Aztán egy februári estén üzenet érkezett a telefonomra. Harrison ügyvédjétől jött, aki közölte, hogy a doktor hajlandó vallomást tenni, ha én visszavonom a tanúvallomásomat, és visszatérek a Costello-házba.

Az üzenet végén egy mondat állt:

„Arthurnek szüksége van magára, magának pedig szüksége van arra a családra.”

Sokáig néztem a képernyőt.

A régi Fiona talán megijedt volna. Talán azt hitte volna, hogy ha nemet mond, a fiú újra egyedül marad.

Most azonban tudtam, hogy Arthur már nincs egyedül.

Visszaírtam:

„Arthurnek szeretetre van szüksége, nem az én félelmemre. Nem térek vissza.”

Aztán töröltem az üzenetet, és letettem a telefont.

Aznap este Arthur a szobájában aludt. A feje alatt nem volt különleges habpárna, csak egy egyszerű, pamuttal töltött párna, amelyet Elena varrt neki.

A rézszegélyű zenedoboz az éjjeliszekrényen állt.

Már nem a félelmet őrizte.

A dallama halkan szólt, miközben odakint újra havazni kezdett.

Arthur félálomban megszólalt:

– Fiona, bezárod az ajtót?

– Igen, Arthur.

– És holnap is itt leszel?

Leültem mellé, megigazítottam a takaróját, majd a zenedoboz fedelére tettem a kezem.

– Holnap is.

A dallam végigfutott a szobán, aztán elhalkult.

Most először nem a sötétséget hallottam benne.

Hanem a békét.