Morgan visszatéréséről beszéltem a családja előtt, amikor a nagynéném elejtette a poharát, és senki sem mert megszólalni

Amikor a nagynéném azt mondta, hogy Morgan teste soha nem került elő, a kezemben lévő kávéskanál végigkarcolta a porceláncsészét. A hang olyan éles volt, hogy mindenki elhallgatott a kikötő melletti étteremben, pedig odakint dudaszók és sirályok veszekedtek egymással.

– Ezt már lezártuk – mondta Clara néni, és túl gyorsan nyúlt a pohara után.

– Nem – feleltem. – Mi csak megtanultunk úgy tenni, mintha lezártuk volna.

Morgan hat éve tűnt el Port Charlesból. A rendőrségi jelentés szerint az éjszakai viharban egy csónak borult fel a mólónál. A hajót megtalálták. A szétszakadt mentőmellényt is. Őt azonban nem. A család mégis minden évben megemlékezést tartott, mintha a hiányt egy dátummal és néhány fehér virággal el lehetne temetni.

Én sosem hittem el, hogy meghalt.

Nem azért, mert valami természetfeletti reményt dédelgettem. Hanem mert azon az éjszakán Morgan felhívott. Huszonhárom másodpercig hallgattam a lélegzetét, aztán egy férfi hangja közbevágott, és a vonal megszakadt.

A rendőrség szerint képzelődtem.

A család szerint sokkos állapotban voltam.

Morgan anyja, Clara pedig azóta sem nézett a szemembe.

Az étterem hátsó részében ültünk, ugyanannál a hosszú tölgyfaasztalnál, ahol régen Morgan mindenki tányérjáról elcsente a sült krumplit. A falon rozsdás hajócsengő lógott, és valahányszor kinyílt az ajtó, tompán megkondult. A hangja most úgy ütött belém, mint egy régi figyelmeztetés.

– Miért hoztad ezt fel most? – kérdezte Clara.

– Mert valaki ismét látta őt.

A nagynéném arcáról eltűnt a szín.

– Ki mondta?

– Egy férfi, aki tegnap este a pályaudvaron dolgozik.

– Elena, elég legyen.

– Azt mondta, Morgan bal kezén ugyanaz a sebhely volt. A hüvelykujja alatt, félhold alakban.

Clara felállt. A széke lába végigkaristolta a kőpadlót.

– Morgan halott.

– Akkor miért félsz ennyire attól, hogy valaki élve látta?

A kérdésem után a nagynéném nem válaszolt. Csak a táskájába nyúlt, és elővett egy apró, rézből készült iránytűt. Morgan ezt hordta mindig a nyakában. A fedelén karcolás futott végig, mintha késsel húzták volna bele. A család úgy tudta, a viharban veszett oda vele együtt.

Csakhogy az iránytű most Clara tenyerében feküdt.

– Hol találtad? – kérdeztem.

– Nem találtam.

– Akkor ki adta oda?

A nagynéném ujjai összezárultak a rézfedélen.

– Menj haza, Elena.

– Előbb mondd el, mi történt azon az éjszakán.

– Nem tudod, mibe nyúlsz bele.

Ekkor a telefonom rezegni kezdett az asztalon. Ismeretlen szám volt. Nem akartam felvenni, de amikor megláttam a kijelzőn megjelenő üzenetet, minden levegő kiszorult a tüdőmből.

„Ha valóban tudni akarod, hol van Morgan, éjfélkor gyere a régi kompállomásra. Egyedül.”

Alatta egy fénykép állt.

Morgan hátulról, egy sötét kabátban, a folyóparton. A fejét kissé oldalra hajtotta, pontosan úgy, ahogy mindig tette, amikor valami fontosat akart mondani.

Clara meglátta a képet, és elejtette az iránytűt.

– Ne menj oda – suttogta.

– Miért?

– Mert ha ő küldte, akkor már nem az a Morgan, akit ismertünk.

Éjfél előtt tíz perccel a régi kompállomás rozsdás kapuja előtt álltam. A köd a bokám körül gomolygott, és a kabátom zsebében ott szorongattam az iránytűt, amelyet Clara végül mégis nekem adott.

A váróterem ajtaja résnyire nyitva volt.

Odabent valaki felkapcsolta a lámpát.

Én pedig benyomtam az ajtót, miközben a sötétben egy férfihang kimondta a nevemet…

2. RÉSZ

– Elena.

A hang hallatán megállt bennem a vér. Nem azért, mert ismeretlen volt, hanem mert túlságosan is ismerősnek tűnt. Morgan régen gyakran ejtette ki így a nevemet: halkan, az első szótagot kissé megnyomva, mintha egyszerre kérne bocsánatot és figyelmeztetne.

A váróterem levegője dohos volt. A mennyezetről egyetlen lámpa lógott, körülötte apró lepkék vergődtek. A fal mellett egy férfi állt, de az arcát eltakarta a kapucnija.

– Vedd le – mondtam.

– Nem azért hívtalak, hogy vitatkozzunk.

– Akkor mutasd meg az arcod.

A férfi lassan előrelépett. A csizmája talpa vizet csikorgatott a kövön. Aztán leengedte a kapucnit.

Nem Morgan volt.

Egy őszülő, negyvenes férfi nézett rám, jobb szemöldöke fölött friss vágással.

– A nevem Gabriel Voss – mondta.

– Honnan ismered Morgant?

– Én segítettem neki eltűnni.

A mondat úgy csapott arcon, mintha a folyó hideg vizébe löktek volna.

– Akkor él.

Gabriel nem felelt azonnal. A kabátja belső zsebéből egy lapos fémdobozt vett elő, és az asztalra tette. A doboz sarkán fekete festék pattogzott le.

– Ha élne, most már nem lennél biztonságban.

– Ez nem válasz.

– Morgan él.

A térdem megremegett. Megkapaszkodtam az asztal szélében, amelyből egy kiálló szög felsértette a tenyeremet.

– Hol van?

– Nem tudom.

– Te tüntetted el.

– Én vittem ki a városból. De három évvel később megszakított velem minden kapcsolatot.

– Miért hinnelek el?

Gabriel felnyitotta a fémdobozt. Egy régi hangrögzítő feküdt benne, mellette két kazetta és egy megfakult fénykép. A képen Morgan állt a folyóparton, vállán sporttáskával. Nem a vihar éjszakáján készült. A kép hátulján egy dátum szerepelt: két évvel az eltűnése után.

– Ezt Morgan adta nekem – mondta Gabriel. – Azt mondta, csak akkor mutassam meg neked, ha Clara ismét megpróbálja elhallgattatni a múltat.

– Mit jelent ez?

– Azt, hogy a nagynénéd többet tud, mint amennyit elmondott.

A hangrögzítőből recsegés tört elő. Aztán Morgan hangja töltötte be a szobát.

„Elena, ha ezt hallod, akkor valami rosszul sült el. Ne higgy annak, aki azt mondja, hogy a csónak baleset volt. A bizonyítékot nem a víz vitte el. Valaki elrejtette.”

A felvétel megszakadt.

– Miért nem adtad ezt át korábban? – kérdeztem.

– Mert Morgan megtiltotta.

– És most miért szegted meg?

Gabriel az ablak felé nézett. Odakint egy fekete autó állt, lekapcsolt fényszórókkal.

– Mert tegnap este valaki betört hozzám, és elvitte a második kazettát.

– Ki?

– Nem láttam az arcát. De ezt a földön hagyta.

Egy összegyűrt papírlapot húzott elő a zsebéből. Egyetlen mondat állt rajta: „A lány tudja, hol van a kulcs.”

– Milyen kulcs? – kérdeztem.

Gabriel rám nézett.

– Morgan iránytűje nem csak iránytű volt.

A zsebemben lévő rézdarab mintha hirtelen súlyosabb lett volna.

– Mi van benne?

– Egy apró rekesz. Olyan kicsi, hogy szabad szemmel alig látszik. Morgan azt mondta, a kulcsot a családod egyik tagja őrzi, de egyikük sem tud róla.

Ekkor a váróterem hátsó ajtaja felől fémes csattanás hallatszott.

Gabriel elhallgatott.

– Valaki bejutott – suttogta.

– Hány kijárat van?

– Kettő. De az egyikhez most már ő áll közelebb.

A lámpa kialudt. A sötétben valaki lassan megmozdult a folyosón. Gabriel a számra szorította az ujját, én pedig előhúztam a zsebemből az iránytűt.

A rézfedél alatt valami finoman kattant.

A fal túloldalán egy férfi hangja szólalt meg:

– Elena, tudjuk, hogy nálad van. Add ide, és talán még megúszod…

3. RÉSZ

A hang után léptek közeledtek. Gabriel a váróterem egyik rozsdás padja mögé húzott, én pedig a markomba szorítottam az iránytűt. A fedél belső peremén valóban volt egy apró retesz. A körmöm hegyével megnyomtam, mire a szerkezet felpattant.

Egy vékony, fekete memóriakártya csúszott a tenyerembe.

– Ez az? – leheltem.

Gabriel bólintott.

– A bizonyíték.

Az ajtó kilincse megmozdult. Gabriel felkapta a fémdobozt, és a hátsó ablakhoz rohant. A következő pillanatban az ajtó berobbant, mi pedig a folyó felőli párkányon keresztül menekültünk ki a ködbe.

Tíz perccel később egy üres raktárban húzódtunk meg. Gabriel bekapcsolta a régi számítógépet, én pedig behelyeztem a kártyát. Egyetlen videofájl jelent meg rajta.

A felvétel dátuma hat évvel korábbi volt.

Morgan állt rajta a kikötő egyik raktárában. Az arcán vér száradt, a pólója gallérja elszakadt. Vele szemben Clara és egy férfi állt, akit azonnal felismertem: Victor Hale, a család ügyvédje.

– Nem mehetsz a rendőrségre – mondta Victor. – Ha beszélsz, mindenki börtönbe kerül.

– Én nem öltem meg senkit – felelte Morgan.

Clara hangja remegett.

– Tudjuk. De azt is tudjuk, hogy láttad, ki volt a csónaknál.

A felvételen Morgan közelebb lépett.

– Elena is látta, hogy valami nincs rendben. Őt nem fogjátok megfélemlíteni.

– Elena akkor is azt fogja hinni, amit mondunk neki – vágta rá Victor.

A kép megremegett, aztán újra kitisztult. Morgan egy iratcsomót tartott a kezében.

– A cég pénzét éveken át utaltátok a saját számláitokra. A balesetet pedig azért rendeztétek meg, hogy eltűnjön az egyetlen tanú.

Clara arcáról eltűnt minden szín.

– Morgan, kérlek.

– Nem kérés volt, amikor engem a vízbe löktetek.

A hangom kiszakadt belőlem.

– Te jó ég…

Gabriel lehunyta a szemét.

– Morgan túlélte a zuhanást. Én találtam rá egy halászhajón. Kórházba nem vihettem, mert Victor emberei mindenhol keresték.

– Miért hagyta, hogy azt higgyem, meghalt?

– Mert a felvétel nem volt teljes. A másolatot csak akkor lehetett lejátszani, ha előkerül a kulcs. Azt mondta, ha őt megtalálják, téged is megölnek.

A videó utolsó részén Morgan közvetlenül a kamerába nézett.

– Elena, ha egyszer ezt látod, tudd, hogy nem azért tűntem el, mert nem szerettelek. Azért tettem, mert életben akartalak tartani.

A kép feketévé vált.

Sokáig egyikünk sem szólalt meg.

Aztán a telefonom megszólalt. Clara hívott.

– Hallottad? – kérdeztem.

– Elena, gyere haza. Most.

– Tudom, mit tettetek.

A vonal másik végén elfojtott sírás hallatszott.

– Nem én szerveztem meg a balesetet.

– De segítettél eltüntetni Morgant.

– Megpróbáltam megmenteni.

– Akkor mondd meg, hol van.

Clara sokáig hallgatott. Aztán egy mondatot mondott, amitől megfagyott a hátam.

– Morgan ma reggel visszatért Port Charlesba.

– Hol van?

– A kórházban. És azt mondja, hogy valaki a családodból még mindig veszélyben van.

A vonal megszakadt.

Gabriel ekkor a videó fájlnevére mutatott. A képernyőn egy újabb sor jelent meg, amelyet eddig nem vettem észre: „Második tanú – Elena.”

Mielőtt megkérdezhettem volna, mire gondol, a raktár ajtaja kivágódott, és Victor Hale lépett be két fegyveres férfival…