NEGYEDIK RÉSZ — A lányom születésnapján mindenki engem hibáztatott, de amikor a pincérnő egyetlen részletre mutatott, apám arca elsápadt

NEGYEDIK RÉSZ

Lorenzo mosolya alig tartott tovább egy másodpercnél.

Dante észrevette.

– Ki van az autóban? – kérdezte.

– Nem tudom.

– Ki küldte a képet?

– Nem tudom.

Dante közelebb lépett hozzá. Nem emelte fel a hangját. Ettől lett igazán félelmetes.

– Akkor most megtudod.

Grant elővette a telefonját, és két rövid parancsot adott. Az étterem előtt álló emberek azonnal mozgásba lendültek. A zárt ajtókon túl motorok indultak, cipők kopogtak a járdán, valaki pedig már a ház biztonsági rendszerét ellenőrizte.

Én Ava mellett maradtam.

– Kislányom, hallasz engem? – kérdezte az orvos.

Ava bólintott.

– A kedves pincérnő maradjon itt.

– Itt maradok – mondtam.

Dante rám nézett.

– Mara, most el kell menned.

– Nem.

– Ez már nem éttermi ügy.

– Tudom.

– Az embereim vigyáznak rád.

– Nem akarok elbújni, miközben valaki azt állítja rólam, hogy meg akartam mérgezni egy gyereket.

Dante tekintete egy pillanatra meglágyult.

– Nem te vagy az, akinek el kell bújnia.

Lorenzo ekkor a zsebébe nyúlt. Grant azonnal a csuklójánál ragadta meg, és a telefon a padlóra esett.

– Ne mozdulj! – mondta Grant.

– Csak az ügyvédemet akartam hívni.

– Már nincs ügyvéded – felelte Dante.

Lorenzo elsápadt.

– Dante, gondold át.

– Évekig gondolkodtam helyetted.

A telefon a kövön rezegni kezdett. A kijelzőn egy név jelent meg: Henrik Bálint, Lorenzo helyettese. Dante felvette a hívást, és hangosítóra tette.

– Lorenzo? – szólt a férfi. – Megvan az aláírás?

A szobában mindenki elhallgatott.

Lorenzo a padlót nézte.

– Nem – mondta Dante.

A vonal túlsó végén csend támadt.

– Ki beszél? – kérdezte Henrik.

– Az az ember, akitől hónapok óta lopsz.

Henrik hangja elvékonyodott.

– Én csak az utasításait követtem.

– Akkor most kövesd a saját lelkiismeretedet, és mondd el, hol vannak a pénzek.

– Dante, én…

– Hol?

Henrik megadott három bankszámlát, két raktár címét és egy vidéki ház nevét. Lorenzo lehunyta a szemét.

A hangját mindenki hallotta.

Nem a fenyegetéseit.

Nem a hazugságait.

A saját szavait, amelyekben bevallotta, hogy Dante távollétében át akarta venni az irányítást.

Lorenzo arca ekkor változott meg igazán. Nem akkor, amikor meglátta a videót, és nem akkor, amikor meghallotta az átutalásokat. Hanem amikor a hangszóróból visszahallotta önmagát.

– Én mondtam ezt? – kérdezte halkan.

– Igen – felelte Dante. – Te mondtad.

– Nem így értettem.

– Pontosan így értetted.

A rendőrség tizenöt perccel később érkezett. A helyi nyomozó, Éva Horváth, végighallgatta a felvételt, lefoglalta Lorenzo telefonját, és külön felvette a vallomásomat.

– A maga jegyzetfüzete nélkül ez nehezebb lett volna – mondta.

Lenéztem a kis fekete füzetre. A sarkán egy apró kávéfolt terült szét, amelyet még hónapokkal korábban ejtettem rá. Soha nem gondoltam, hogy egyszer egy gyermek életét és a saját szabadságomat védi majd.

– Csak felírtam, amit láttam.

– Néha ez a legfontosabb dolog.

Dante közben Granttel beszélt az étterem előtt talált autóról. Az üres gyermekülés egy elhagyott járműben volt, a fényképet pedig egy lopott telefonról küldték. A sofőr már eltűnt, de a térfigyelő felvételek alapján hajnalra megtalálták.

Lorenzo nem őt küldte.

Henrik volt az.

Nem akarta elrabolni Avát. Csak meg akarta félemlíteni Dantét, hogy Lorenzo terve még működőképesnek tűnjön. A fénykép azonban éppen ellenkező hatást váltott ki: mindenki számára bizonyította, hogy a fenyegetés része volt a tervnek.

Hajnalban Ava már ülni tudott. A szeme még fáradt volt, de a hangja erősebbé vált.

– Hazamehetünk?

Dante megsimogatta a haját.

– Igen, kicsim.

– Mara is jöhet?

Dante rám nézett.

– Ha akar.

Én bólintottam.

– Akarok.

Az étterem vezetője aznap reggel félrehívott a konyhában. A rézlábasok a falon lógtak, a kávéfőzőből keserű gőz szállt fel.

– Mara, én…

– Ne kérjen bocsánatot azért, mert megijedt.

– Én rögtön magát hibáztattam.

– Igen.

Lehajtotta a fejét.

– Sajnálom.

– Én pedig sajnálom, hogy csak akkor hallgatott rám, amikor már mindenki félt.

Nem mondott többet.

Aznap délután Dante visszament a házába. A dolgozószobában még ott állt a nagy, üres fotel, amelyben Ava anyja, Elena szokott ülni. A kandallópárkányon egyetlen fénykép maradt: Elena Ava születésnapján, a kezében rózsaszín papírvirágokkal.

Ava szobájából eltűnt az a fehér szék, amely mellett aznap este a kórházi táskát tartották. A helyén csak egy porsáv maradt a padlón.

Dante sokáig nézte.

– Mindent el akartam intézni helyette – mondta.

– Lorenzo helyett?

– Igen. A pénzügyeket, a céget, az embereket. Azt hittem, ha elég erősen tartom a kezemben a világot, Ava biztonságban lesz.

– És most?

– Most már tudom, hogy aki mindent a kezében tart, az néha éppen azt nem veszi észre, aki mellette áll.

Nem tudtam, mit mondjak erre.

Két héttel később Lorenzo előzetes letartóztatásba került. Henrik együttműködött a nyomozókkal, és visszaszolgáltatta a pénz egy részét. A többit hónapokig keresték.

Dante nem állt bosszút.

Nem kellett.

A bizonyítékok magukért beszéltek.

A tárgyalás előtt egy napon Dante megkérdezte, akarok-e új munkát. Nem a Bellamy Házban.

– Egy alapítványt indítok a veszélyeztetett gyerekeknek – mondta. – Szükségem van valakire, aki észreveszi azt is, amit mások nem.

– Én pincérnő vagyok.

– Olyan pincérnő, aki megállított egy gyilkosságot.

– Ava nem halt volna meg.

– De mindenki úgy viselkedett, mintha már csak idő kérdése lenne.

Elfogadtam az ajánlatot.

Három hónappal később egy kisebb irodában dolgoztam a folyó közelében. Nem volt benne márványfal, sem aranyozott kilincs. Csak két íróasztal, egy kopott teáskanna és egy nagy ablak, amelyen reggelente bevilágított a nap.

Ava minden pénteken meglátogatott.

Az első alkalommal egy rajzot hozott. Négy alak állt rajta egy asztal körül: ő, Dante, én és egy kék kabátos kutya, amelyet egyikünk sem ismert.

– Ez te vagy – mondta, és rám mutatott.

– Miért van ilyen nagy kezem?

– Mert megfogtad az enyémet.

A rajzot kitűztem az asztalom fölé.

Ava azóta sem ivott limonádét fehér szívószállal. Ha étterembe mentünk, mindig ő ellenőrizte a poharat.

– Csíkos legyen – mondta.

– Mindig csíkos lesz.

Az első hó december elején esett. Ava az iroda előtt állt, piros sapkában, kezében egy papírpohárral. Dante néhány méterrel mögötte várakozott, már nem úgy, mint egy férfi, aki mindenkitől védelmet akar, hanem mint egy apa, aki tudja, hogy a lánya hamarosan egyedül is átmegy az utcán.

– Mara – kérdezte Ava –, te féltél azon az estén?

– Igen.

– Akkor miért szólaltál meg?

Ránéztem.

– Mert te még jobban féltél.

Ava ezt sokáig gondolta.

– Ha felnőtt leszek, én is észre fogom venni a dolgokat.

– Már most is észreveszed.

Néhány nappal később üzenet érkezett Lorenzo ügyvédjétől.

„Lorenzo szeretne beszélni magával. Azt állítja, hogy félreértették a szándékait.”

A következő üzenet már közvetlenül tőle jött.

„Mara, te tudod a legjobban, hogy nem akartam bántani Avát. Segíts bebizonyítani, hogy Dante félrevezetett mindenkit.”

A képernyőt néztem, amíg el nem sötétedett.

Aztán válaszoltam.

„Nem segítek többé senkinek elrejteni azt, amit saját maga tett.”

Letiltottam a számot.

Nem éreztem örömöt.

Csak csendet.

A tárgyalás után Dante felajánlotta, hogy hazavisz. Ava a hátsó ülésen aludt, egyik kezében a rajzával, a másikban egy rózsaszín-fehér csíkos szívószállal.

A ház előtt megálltunk. Dante leállította a motort, de egyikünk sem szállt ki azonnal.

– Köszönöm – mondta.

– Már mondta.

– Nem elégszer.

– Akkor vigyázzon rá.

– Fogok.

– És magára is.

Dante halványan elmosolyodott.

– Megpróbálom.

Ava álmában megmozdult. A csíkos szívószál kiesett a kezéből, és a padlóra gurult.

Felvettem.

Hazaérve az asztalomra tettem, a fekete jegyzetfüzet mellé. A kis füzet sarkán még mindig ott volt a régi kávéfolt, a szívószál pedig a lámpa fényében rózsaszín csíkokat rajzolt a falra.

Aznap este először nem kellett hallgatóznom.

Nem kellett figyelnem minden ajtóra.

Nem kellett eldöntenem, kitől kell félnem.

Csak becsuktam a füzetet.

És a csend most már nem fenyegetett.

Végre engem védett.