A Moretti-birtokon terhes cselédként mindenki átnézett rajtam, míg az idős úr egyetlen mozdulata után Lorenzo arca elsápadt

Amikor a birtok legfelső lépcsőjén megjelent a tolószékes öregúr, a házban mindenki úgy nézett rá, mintha szellemet látna.

Én a hall végében álltam, egyik kezemmel a derekamat támasztottam, a másikkal pedig a kötényem szélét markoltam. A hatodik hónapban jártam, a hátam napok óta sajgott, és Mrs. Gable mégis azt parancsolta, hogy egyedül vigyem le a márványlépcső mellől a havas csizmák nyomait.

Aznap reggel fekete páncélozott terepjárók gördültek át a kovácsoltvas kapun. A hó úgy kavargott körülöttük, mintha az egész birtokot el akarná rejteni. A sofőrök fegyveres férfiak voltak, a középső autóból pedig egy magas, sötét kabátos férfi szállt ki.

Lorenzo Moretti.

A személyzet napok óta róla beszélt.

– Ne bámulj! – sziszegte mellettem Mrs. Gable. – És főleg ne szólj hozzá.

Lorenzo belépett a hallba. A nedves bőr és a hó hideg szaga betöltötte a levegőt. A férfi végignézett rajtunk, aztán rekedtes hangon megkérdezte:

– Hol van az apám?

Mrs. Gable azonnal meghajolt.

– A szobájában, uram. Mindent megkap, amire csak szüksége van.

Majdnem felnevettem. Giovanni szobájában előző este kihűlt zabkását találtam, az ablak pedig jégvirágos volt belülről.

Lorenzo még egyszer végigmérte a személyzetet.

– Ki gondozza?

– Mindannyian – hazudta Mrs. Gable.

A férfi tekintete egy pillanatra rám siklott. Aztán valami megroppant odafent.

Mindenki a lépcső felé fordult.

Giovanni Moretti ült ott a rozsdás tolószékben. Öt éve nem hagyta el a szobáját. A stroke elvette a beszédét és a teste fölötti uralmát, de a tekintete mindig éles maradt. Én tudtam ezt, mert minden este beszéltem hozzá.

Most a jobb keze remegett a kartámlán.

Aztán lassan felemelte.

Az ujja egyenesen rám mutatott.

Mrs. Gable arca megfeszült.

– Bizonyára csak… véletlen mozdulat – mondta.

Giovanni azonban újra rám mutatott. Ezután a lépcső alatti kis asztalkára nézett, ahol a kötényem zsebéből kilógott egy apró, piros gyapjúsapka. Én vettem a meg nem született kislányomnak egy turkálóban, és minden este magammal vittem, hogy emlékeztessen: van valaki, akiért még érdemes kibírnom mindent.

Lorenzo odalépett hozzám.

– Maga eteti az apámat?

– Igen, uram.

– Mióta?

– Nem tudom pontosan. Talán három hónapja.

– És miért?

Mrs. Gable közbevágott.

– A munkája része, uram. Semmi különös.

Giovanni keze vadul rázkódni kezdett. A szeme megtelt könnyel.

Lorenzo nem rám nézett, hanem az apjára.

– Mit akar mondani?

Giovanni megpróbálta felemelni a bal kezét, de az erőtlenül visszahullott. Én ösztönösen odaléptem, hogy megtámasszam a székét.

– Ne érjen hozzá! – kiáltotta Mrs. Gable.

A hangja visszaverődött a kupolás mennyezetről.

Lorenzo lassan felé fordult.

– Miért ne érhetne hozzá?

Mrs. Gable ajka megremegett.

– Mert… mert az öregúr veszélyes lehet.

Éreztem, ahogy a gyomrom összerándul. Giovanni rám nézett, majd a dolgozószoba csukott ajtaja felé fordította a tekintetét. Mintha azt akarná, hogy valamit vegyek észre.

Lorenzo az ajtóhoz lépett.

– Nyissátok ki a dolgozószobát.

– Uram, az apja régi iratai vannak odabent – mondta Mrs. Gable. – Talán jobb, ha később…

– Most.

A nő elővett egy kulcscsomót. A fémek élesen csörrentek a kezében. Én Giovanni mögött álltam, a piros sapka pedig még mindig ott lógott a zsebemből.

Lorenzo kiválasztotta a kulcsot, és a zárba illesztette. Giovanni ekkor rám nézett, és olyan erővel szorította meg az ujjaimat, amilyennel öt év alatt egyszer sem tudott.

Az ajtó nyikorogva nyílni kezdett, én pedig megláttam a polc mellett álló fekete irattáskát, amelynek a csatján friss karcolás futott végig. Lorenzo keze a fogantyú felé indult…

2. RÉSZ

Lorenzo ujjai már majdnem elérték az irattáskát, amikor Giovanni olyan hangot adott ki, amelytől mindannyiunk hátán végigfutott a hideg. Nem szó volt, inkább elfojtott, rekedt kiáltás.

Lorenzo megállt.

– Apa?

Giovanni a táskára, aztán Mrs. Gable-re nézett. Az asszony hátrálni kezdett, és a sarka nekikoccant a küszöbnek.

– Ne nyúljon hozzá! – kiáltotta. – Az csak régi könyvelés.

– Akkor miért fél tőle?

A dolgozószobában álló kandallóban kialudt a tűz. A hideg levegő végigsimított a csuklómon, ahol Mrs. Gable előző nap belemarkolt a bőrömbe. Lorenzo észrevette a lila foltokat.

– Ki tette ezt?

– Nekimentem egy ajtónak – feleltem gyorsan.

– Nem ezt kérdeztem.

Mrs. Gable közénk lépett.

– Anna mindig hajlamos túldramatizálni a dolgokat. Terhes, fáradt, és sokat képzel magáról.

– A nevem Anna, nem pedig „a cseléd” – mondtam.

A saját hangom remegett, mégis jólesett kimondani.

Lorenzo a nőre nézett.

– Mindenki menjen ki.

– Uram…

– Mindenki. Maga maradjon.

A személyzet szétszéledt. A folyosón cipők csúsztak a viaszolt kövön, aztán becsukódott mögöttük az ajtó. Csak a hó tompa zúgása és Giovanni nehéz légzése maradt.

Lorenzo letérdelt az apja elé.

– Megpróbált valamit mondani. Mit jelent a táska?

Giovanni tekintete rám villant. Odamentem hozzá, és a zsebéből előhúztam egy apró, összehajtott papírt. Minden este ugyanazt a lapot tartotta a tenyerében. Rajta egyetlen szó állt reszkető betűkkel: Anna.

Lorenzo arca megváltozott.

– Ezt maga írta?

Bólintottam.

– Az első héten. Azóta mindig magánál tartja.

Mrs. Gable felszisszent.

– Ez nem jelent semmit. Az öregúr nem tudja, mit csinál.

Giovanni hirtelen ökölbe szorította a kezét. A mozdulat fájdalmas volt, de szándékos. Lorenzo felállt.

– Maga szerint az apám nem tudja, mit csinál?

– Az orvosok szerint értelmi képességei károsodtak.

– Melyik orvos?

Mrs. Gable nem válaszolt.

Lorenzo kinyitotta az irattáskát. A zár nyikorgott, én pedig megláttam benne a könyvelési füzeteket, egy ezüstszínű hangrögzítőt és több, viaszpecséttel lezárt borítékot. Az egyik tetején az állt: „Csak Giovanni Moretti jelenlétében”.

A szívem olyan erősen vert, hogy szinte beleszédültem.

– Maga tudott ezekről? – kérdezte Lorenzo.

– Nem.

– Akkor miért volt a táska csatja megkarcolva?

Mrs. Gable arca elsápadt.

– Talán az egerek.

– Az egerek nem nyitnak zárat.

A férfi felemelte a hangrögzítőt. Giovanni szeme kitágult. Ekkor az egyik fegyveres férfi berontott a szobába.

– Lorenzo, a kapunál baj van. A hó miatt nem tudunk kihajtani, és valaki levágta a telefonvezetéket.

– Ki?

– Nem tudjuk. A biztonsági kamerák is elnémultak.

Mrs. Gable hirtelen az ajtó felé indult. Lorenzo elkapta a karját.

– Maga tudja, mi történik.

– Engedjen el!

– Mit tett az apámmal?

– Semmit! Évek óta én tartom életben ezt a házat!

Giovanni ekkor a hangrögzítő felé kapott. Az ujjai nem érték el, de a tekintete mindent elmondott.

Lorenzo bekapcsolta a készüléket. Először csak sercegés hallatszott. Aztán Mrs. Gable hangja töltötte be a szobát, tisztán és gúnyosan:

– Ha nem írja alá, hogy a fia alkalmatlan, akkor a következő ételbe nem csak altató kerül…

A felvétel hirtelen megszakadt.

Mrs. Gable úgy nézett rám, mintha én árultam volna el.

– Maga hozta ide ezt a bajt – suttogta.

Lorenzo a borítékra meredt. A pecsét alatt Giovanni neve állt, de mellette egy másik aláírás is látszott: az enyém. Nem emlékeztem, hogy valaha bármit aláírtam volna neki.

A férfi lassan felém fordult.

– Anna, maga tudja, mi van ebben?

– Nem.

– Akkor miért írta alá a tanú rovatát?

A kezem a hasamra simult. Giovanni szeme megtelt rettegéssel, és ekkor a ház összes lámpája egyszerre kialudt…

3. RÉSZ

A sötétben valaki nekem ütközött. A vállam a falnak csapódott, és a hasamban a kislányom vadul megmozdult.

– Ne mozduljon! – kiáltotta Lorenzo.

Egy lövés dörrent odakint.

Mrs. Gable felsikoltott. Lorenzo emberei azonnal az ablakokhoz rohantak, én pedig a zsebemből elővettem a kis elemlámpát, amelyet mindig magamnál tartottam. A keskeny fénysugár Giovanni arcára esett.

Az öregúr a borítékot nézte.

Lorenzo kivette a kezemből, és a kandalló párkányára fektette.

– Mindenki maradjon itt.

– Nem nyithatja ki – lihegte Mrs. Gable.

– Eddig maga mondta meg, mit tehetek. Ennek vége.

A viaszpecsét kettétört. A papír hangja túl hangosnak tűnt a szobában.

Lorenzo kihúzott belőle egy háromoldalas nyilatkozatot. Giovanni remegő kézzel a saját mellkasára mutatott, majd a lapra.

– Olvassa el – suttogtam.

Lorenzo végigfutott a sorokon. A szeme egyre sötétebb lett.

– Ez egy orvosi szakvélemény. Két éve készült.

Mrs. Gable hátrált.

– Hamisítvány.

– A kórház pecsétje rajta van.

– Az apja akkor sem volt beszámítható.

Lorenzo tovább olvasott.

– A szakvélemény szerint Giovanni Moretti értelme teljesen ép. Beszéd- és mozgásképtelen, de képes döntéseket hozni, jelezni és emlékezni.

A szoba megfagyott.

Giovanni becsukta a szemét. Könny csordult végig az arcán.

Lorenzo a következő oldalra lapozott.

– Itt egy meghatalmazás. Az aláírásomat hamisították. Azt állítja, hogy én alkalmatlan vagyok a családi vagyon kezelésére, és hogy valaki fokozatosan ürítette ki a számlákat.

Mrs. Gable rázta a fejét.

– Nem én voltam.

A hangrögzítő újra megszólalt. Most Lorenzo hangja hallatszott rajta, évekkel korábbról:

– Ha apám nem írja alá, hogy én vezetem az üzletet, elmegyógyintézetbe küldöm. Senki sem fog hinni neki.

Lorenzo mozdulatlanná dermedt.

– Ez… nem lehet.

Giovanni lehunyta a szemét, mintha a hang már régóta kísértené.

Én a falnak támaszkodtam. Hirtelen megértettem, miért nézett rám minden este úgy, mintha segítséget kérne. Miért szorította a kezem, amikor arról beszéltem, hogy a lányomnak jobb életet akarok.

Ő nem tehetetlen öregember volt.

Ő tanú volt.

Lorenzo a harmadik oldal aljára ért.

– Anna, maga tanúként aláírta, hogy Giovanni két hónappal ezelőtt megpróbált üzenni önnek. Ezért kereste magát. Azt írja, hogy maga volt az egyetlen ember a házban, aki nem félt tőle, és nem használta ki az állapotát.

Mrs. Gable rám vetette magát.

Lorenzo embere félrelökte. A nő a szőnyegre zuhant, és sikoltozni kezdett.

– Mindenért ő a hibás! Ő lopott! Ő csalta el az öreget!

Giovanni ekkor háromszor koppantott a tolószék kartámláján.

Lorenzo odafordult.

– Mit akar?

Giovanni a dolgozószoba falán függő festményre mutatott. Lorenzo elhúzta a keretet. Mögötte egy keskeny fémszekrény rejtőzött.

A zár kinyílt.

Benne nem pénz volt, hanem több tucat fénykép és egy pendrive. A képeken Mrs. Gable és Lorenzo emberei látszottak, amint dobozokat cipelnek ki a pincéből.

Lorenzo arca elszürkült.

A férfiak egyike azonban felkapta a fegyverét.

– Uram, ezt nem hagyhatjuk elvinni.

A hóvihar felordított az ablak mögött. Én Giovanni székébe kapaszkodtam, miközben Lorenzo a fegyveres felé fordult.

– Tedd le.

– Ha ez kijut innen, mindannyiunknak végünk.

A férfi ujjai megszorították a ravaszt. Ekkor a telefonom megszólalt. Ismeretlen szám volt. Felvettem.

A vonal túlsó végén egy nő sírt.

– Anna? Maga Giovanni ápolónője?

– Igen. Ki beszél?

– A városi ügyészség munkatársa vagyok. A hangrögzítő miatt hívom. Aki elküldte nekünk a másolatot, azt mondta, a bizonyíték csak akkor ér valamit, ha maga életben marad, és ha Lorenzo még ma este meghallja.

Lorenzo rám nézett.

– Ki küldte a másolatot?

A nő hangja elcsuklott.

– Giovanni Moretti. De van még valami. Azt mondta, a legnagyobb veszély nem az emberei között van, hanem abban, amit a fia holnap reggel készül aláírni…