Hajnali háromkor egy idegen lakosztályban ébredtem, a rendőrök pedig azonnal gyanúsítottként kezeltek — Dominik arca elsápadt

A rendőrök már a küszöbön álltak, amikor Dominik Castille a fejemhez hajolt, és azt suttogta, hogy ha igazat mondok, meghalok.

A szálloda negyedik emeletén olyan csend volt, hogy hallottam a saját szívverésemet. A hatalmas ágy szélén ültem, magam köré szorítva a paplant, miközben a férfi lazán a minibár mellett állt, mintha nem néhány perccel korábban tartott volna pisztolyt az állam alá.

A jobb csuklóján egy vékony, fekete bőrszíj feszült. A csatján apró ezüstkarcolás futott végig. Később minden alkalommal ezt a karcolást vettem észre először, amikor ránéztem.

— Hogy érted, hogy tudsz anyám adósságáról? — kérdeztem.

Dominik nem fordult meg azonnal.

— Pontosan úgy, ahogy mondtam. Tudom, mennyivel tartozik a kórháznak.

— Ez nem nyilvános adat.

— Az életében semmi sem marad igazán magánügy, ha valaki fizeti a számlákat.

A torkom összeszorult. Anyám, Eleanor, hónapok óta küzdött a betegséggel. Én pedig két állást vállaltam, hogy legalább a kezeléseket folytathassuk. A pénzügyi osztály minden héten újabb felszólítást küldött. Dominik most úgy beszélt erről, mintha a kezében tartaná az összes levelet.

— Maga küldte azokat a pénzeket? — kérdeztem.

— Nem.

— Akkor ki?

Dominik végre felém nézett. Szürke szeme hideg volt, de a tekintete mélyén valami fáradtság remegett.

— Vincent Moretti.

A név hallatán Dante, a sebhelyes arcú férfi, aki eddig az összekötő ajtónál állt, megmozdult.

— Főnök, nincs időnk erre — mondta. — Rayburn visszajöhet egy házkutatási paranccsal.

— Akkor mondd el neki az igazat! — csattantam fel. — Mondd meg, hogy semmi közöm ehhez az egészhez!

Dante szája keserű mosolyra húzódott.

— Kislány, pontosan ez a probléma. Moretti neve ott van a tegnapi adományozói listán. A te neved pedig háromszor szerepel mellette.

Felálltam, de a térdem megremegett. A fekete selyemruha a padlón hevert a cipőim mellett. A kabátom zsebében kitapintottam az anyámtól kapott kis réz villamosjegy-medált. Mindig magamnál hordtam, mert anyám azt mondta, ez volt az első tárgy, amit a nagyapám adott neki Chicagóban.

— Én csak a gálát szerveztem — mondtam. — Semmilyen pénzhez nem fértem hozzá.

— Tudom — felelte Dominik.

Ez a két szó jobban megijesztett, mint a pisztoly.

— Akkor miért tart itt?

— Mert valaki a gálán keresztül pénzt mosott. Moretti halála óta mindenki rám akarja húzni a gyilkosságot. Te pedig véletlenül beléptél abba a szobába, ahol az egyetlen ember alibije lehetsz.

— Nem fogok tovább hazudni magáért.

— Nem is ezt kérem.

Közelebb lépett. Nem érintett meg, mégis úgy éreztem, mintha elzárta volna előlem a levegőt.

— Ajánlok neked egy üzletet. Segítesz kideríteni, ki használta fel anyád nevét, én pedig eltüntetem az adósságát.

— És ha nemet mondok?

— Akkor Rayburn téged is bevisz. Moretti emberei pedig megtalálják anyádat a kórházban.

A szobában megszólalt egy telefon. Dante készüléke volt, de nem vette fel. A kijelzőn egyetlen név villogott: „A galához kapcsolódó szám”.

Dominik az asztalon fekvő bőr mappához nyúlt, és a hüvelykujja már a kapocs alá csúszott. Én előreléptem, ő pedig lassan felnézett rám……

2. RÉSZ

Dominik ujja megállt a kapocs alatt, de nem nyitotta ki a mappát.

— Mielőtt ezt meglátod, dönts el valamit — mondta. — Inkább egy kellemetlen igazságot akarsz, vagy egy kényelmes hazugságot, ami talán életben tart?

— Már most is hazudom magam a halálba.

— Nem. Most először van esélyed kimászni belőle.

A mappa bőre nyikorgott, amikor kinyitotta. Belül számlák, belépőkártyák másolatai és a Winds of Change jótékonysági gála adományozói listái sorakoztak. Az egyik lap szélén vörös ceruzával bekarikázták a nevemet.

A gyomrom görcsbe rándult.

— Ezt honnan szerezte?

— Aki el akarja rejteni a nyomait, mindig túl sok másolatot készít.

Dante odalépett, és egy fényképet tett a mappára. A képen én álltam a bálterem bejáratánál, mellettem Victor Hale, a rendezvényt szervező alapítvány pénzügyi igazgatója. Hale egyik kezében pezsgőspohár volt, a másikban egy fekete irattáska.

— Ez csak egy fénykép — mondtam.

— A felvétel időbélyege szerint huszonhárom perccel később ugyanaz a táska Moretti szobájában volt — felelte Dante.

— Akkor vigyék ezt a rendőrségre!

Dominik halkan felnevetett.

— Rayburnnek már odaadtam. Mire visszakaptuk, a felvétel eltűnt.

A szobában megcsörrent a telefon. Most Dominik készülékéről érkezett a hívás. Röviden hallgatott, majd az asztal szélére tette a telefont.

— A rendőrség házkutatási engedélyt kért. Tíz percünk van.

— És maga még mindig itt áll, mintha én lennék a legnagyobb problémája.

— Te vagy az egyetlen tanú, akit nem tudtam előre kiszámítani.

— Nem vagyok a maga tanúja.

— Akkor legyél a sajátod.

A mondat belém maradt. Aznap reggel a szálloda fürdőszobájában átöltöztem, miközben Dante a folyosót figyelte. A márvány mosdókagyló szélén apró vércsepp sötétlett. Nem tudtam, honnan került oda, de a látványa újra a pisztoly csövéhez repített.

— Ne bízzon benne — súgta Dante az ajtón kívül. — Dominik mindenkiből eszközt csinál.

— És maga?

— Én legalább tudom, hogy az vagyok.

A nappaliban Dominik egy krémszínű kabátot nyújtott felém.

— Ezt vedd fel. Kijutunk a szolgálati lépcsőn.

— Miért segítene nekem?

— Mert ha te meghalsz, a nyomok veled együtt tűnnek el.

A válasz kegyetlenül őszinte volt. Talán ezért hittem el neki egy pillanatra.

A szolgálati folyosó keskeny volt, a falakon nedves törlőkendők és tisztítószerek szaga terjengett. A lift előtt azonban egy nő várt ránk. Hatvan körüli lehetett, sötétkék kosztümöt viselt, és egy összegyűrt papírt szorongatott.

— Klára Henderson? — kérdezte.

— Ki maga?

— Margaret Bell, a Northwestern Memorial betegjogi tanácsadója. Édesanyád miatt kerestelek.

Dominik arca megfeszült.

— Most nem alkalmas.

— Dehogynem — mondta a nő. — Mert ha ő nem írta alá azt a nyilatkozatot, amely alapján az adósságát létrehozták, akkor valaki hamisított.

A papírt felém nyújtotta. A kezemben remegett.

— Anyám nem tudott volna aláírni. Két hete altatásban volt.

Margaret bólintott.

— Tudom. Ezért van nálam a kórház eredeti példánya.

Dominik elvette tőle a tekintetét.

— Menjünk.

— Maga tudott erről? — kérdeztem.

Nem felelt.

A folyosó végén fékcsikorgás hallatszott. A hátsó bejáratnál fekete autó állt, mellette két rendőr és egy harmadik férfi, akit nem ismertem. A férfi felénk fordult, és a kabátja alól megvillant valami fémes.

Dante rántott vissza a falhoz.

— Le a fejjel!

A lövés süket dörrenéssel csattant a szűk folyosón. A lámpák egyszerre kialudtak. Dominik a sötétben megragadta a kezem, én pedig éreztem, hogy a rézmedál lánca elszakad a nyakamon.

Valami kemény a tenyerembe zuhant.

— Klára — sziszegte Dominik a fülem mellett. — Bármi történik, ezt ne add oda senkinek.

Amikor újra felkapcsolódott a vészvilágítás, már nem volt a kezemben semmi. Csak a medál üres tartója lógott a nyakamban, és a padlón feküdt egy apró, fekete memóriakártya.

Dante felvette, majd Dominikre nézett.

— Főnök… ezt honnan tudta az anyád?…

3. RÉSZ

Dante kérdésére senki sem válaszolt azonnal.

A szálloda alatti régi mosodában húzódtunk meg, reggel kilenc óra után. A mennyezetről csöpögött a víz, a vasalóasztalokon fehér lepedők hevertek, és a levegőben klór szaga ült. Dominik a memóriakártyát egy apró olvasóba csúsztatta.

— Mi van rajta? — kérdeztem.

— Amit Moretti soha nem akart, hogy meghallgass — felelte.

A hordozható számítógép képernyőjén egy hangfelvétel jelent meg. Először csak recsegést hallottunk, aztán Victor Hale hangját.

— A pénz átment az alapítványon. A beteg neve pedig tökéletes fedés.

A másik hangot azonnal felismertem.

Vincent Moretti volt.

— Eleanor Henderson semmit sem fog észrevenni. A lánya a gálán dolgozik, az aláírásokat pedig majd elintézzük.

A térdem elgyengült.

— Ez lehetetlen — suttogtam. — Anyámnak ehhez semmi köze.

A felvétel folytatódott.

— És ha Castille kérdezősködik? — kérdezte Hale.

— Akkor a gyilkosságot is rákenjük. A rendőrök úgyis ezt várják tőle.

Dante ököllel az asztalra csapott. A fémasztal felnyögött alatta.

— Hale rendelte meg a lövést.

Dominik lehunyta a szemét.

— Moretti tegnap este találkozót kért tőlem. Azt mondta, bizonyítékot ad át. Mire a szobájába értem, már halott volt.

— És miért nem mondta ezt a rendőröknek? — kérdeztem.

— Mert a kamerafelvételeket meghamisították. Az én autóm látszott a hátsó bejáratnál, az én fegyverem típusával öltek. Túl tökéletes volt minden.

Margaret Bell, aki időközben csatlakozott hozzánk, óvatosan előhúzott egy iratot.

— Van még valami. A kórház eredeti nyilatkozatán nem Eleanor aláírása szerepel. Victor Hale írta alá a nevében, majd a kezelési költségeket egy alapítványi számlára terhelte.

A lap szélén megláttam anyám nevét, mellette egy hamis aláírást. Ugyanaz a betűhiba szerepelt rajta, amit gyerekkoromban minden karácsonyi üdvözlőlapján kijavítottam.

A felismerés úgy ütött mellbe, mintha valaki belülről rúgott volna meg.

— Miért én? — kérdeztem.

Dominik rám nézett.

— Mert te hozzáfértél a gála minden szerződéséhez. Mert senki nem figyel egy kimerült szervezőre. És mert Hale tudta, hogy ha anyád kezelése veszélybe kerül, bármit megtennél.

— Maga is ezt használta fel ellenem.

— Igen.

Nem próbálta tagadni.

— Azt hittem, a félelem gyorsabb lesz, mint az igazság.

— Maga egy szörnyeteg.

— Lehet. De most már ugyanaz az ellenségünk.

A számítógép hirtelen sípolni kezdett. Új fájl jelent meg a képernyőn, amelyet senki sem nyitott meg. Egyetlen mondat állt benne: „Ha ezt látjátok, Hale már tudja, hogy Klára él.”

A következő pillanatban Margaret telefonja rezegni kezdett. Ismeretlen szám hívta. Felvette, és néhány másodpercig csak hallgatott.

Aztán elsápadt.

— A kórházból telefonáltak. Eleanor Henderson szobája üres.

A kezemből kiesett az irat.

— Anyámat elrabolták?

Margaret nem válaszolt. A vonal túlsó végén valaki sírt, majd egy férfihang mondott valamit, amit mindannyian meghallottunk.

— Klárának el kell jönnie a régi vasútállomásra, különben az anyja nem éli meg az estét.

A hívás megszakadt.

Dominik felvette a fegyverét, és rám nézett.

— Most kezdődik az a rész, ahol eldöntöd, hogy bízol-e bennem.

A zsebemben megszorítottam a medál üres foglalatát. Ekkor azonban Dante telefonja újra megszólalt, és a kijelzőn egy rendőrségi jelzés villant fel: Rayburn megtalálta a gyilkosság valódi felvételét, de nem minket hívott, hanem Victor Hale-t……

Related posts:

4. RÉSZ — Hajnali háromkor egy idegen lakosztályban ébredtem, a rendőrök pedig azonnal gyanúsítottként kezeltek — Dominik arca elsápadt A maffiafőnök anyja némán próbált szólni hozzám, én pedig egyetlen mondatot jeleltem — Dante arca hirtelen elsápadt 4. RÉSZ — A maffiafőnök anyja némán próbált szólni hozzám, én pedig egyetlen mondatot jeleltem — Dante arca hirtelen elsápadt A vezetőm magas lázzal küldött ki az éjszakai esőbe, néhány perccel később pedig egy rettegett bűnöző emelt fel a járdáról, és azt mondta: az otthonom előtt már várnak rám Me acusaron de provocar un desastre en la mesa del hombre más peligroso de Nueva York, pero su expresión cambió al ver mi collar M-au obligat să mă căsătoresc cu un șef mafiot, dar gestul lui de după ceremonie a făcut-o pe nașa mea să amuțească