Amikor a maffiafőnök fiának ágya mellett vért találtam, a doktor mosolya egyetlen pillanat alatt eltűnt

Hajnali 2 óra 14 perckor Arthur Costello sikolya úgy hasított végig a kastélyon, hogy minden fegyveres férfi egyszerre nyúlt a pisztolyához. Én azonban nem a fegyverekhez kaptam, hanem az ollóért.

A hét éves fiú teste ívbe feszült a matracon. A pizsamája csuromvizes volt az izzadságtól, az ajka szürkén remegett, és két kis keze görcsösen a tarkóját markolta.

– Harap engem! – zokogta. – Fiona, megint harap engem!

– Nézz rám, Arthur! Lélegezz velem! Egy, kettő… jól van, itt vagyok.

Odakint az eső úgy verte az ablakokat, mintha be akarna törni a szobába. A villám fénye egy pillanatra fehérre festette a falakat, aztán megláttam a vért.

Vékony, vörös csík kúszott ki a fiú haja alól, és lassan beszivárgott a halványkék selyempárnába. Óvatosan oldalra fordítottam a fejét.

Három apró szúrásnyom meredt a bőrén.

Nem kiütés volt. Nem karmolás.

Szúrás.

A gyomrom görcsbe rándult. Három hete hallgattam, ahogy Arthur éjszakánként arról beszél, hogy valami megharapja. A házban mindenki rémálomnak nevezte. Én is majdnem elhittem.

A Costello család címere aranyszállal volt hímezve a párna sarkára. Dr. Harrison Reed rendelte, és azt mondta, a különleges hab Arthur gerincét támasztja alá.

– Ne érj hozzá! – kiáltottam, amikor az egyik őr felém lépett.

– A fiú veszélyben van – mondta a férfi.

– Pont ezért ne lőjön senki!

Arthur rám nézett. A szeme tele volt könnyel és félelemmel.

– A Homokember megint visszajött – suttogta.

A nevet három héten át ismételgette. Most először nem gyerekmesét hallottam benne, hanem figyelmeztetést.

A párna alá nyúltam, és traumaollóval felhasítottam a selyemhuzatot. A fehér hab szétnyílt, apró darabok hullottak a padlóra. A hüvelykujjam hirtelen belenyilallt valamibe.

Vércsepp jelent meg a bőrömön.

– Te jó ég…

A villám újra felvillant.

A hab belsejében vékony műanyag háló feküdt, beleszőve több tucat tűvel. Úgy helyezték el őket, hogy kézzel tapintva ne legyenek észrevehetők. Alvás közben azonban Arthur feje lassan lefelé nyomta a hegyeket.

A tűk végén sötét, ragacsos anyag csillogott.

Ez nem baleset volt.

Valaki három hete, éjszakáról éjszakára mérgezte Dominic Costello fiát.

A kastély ajtaja kivágódott. Dominic állt a küszöbön, fekete ingben, véres ököllel. Mögötte Harrison Reed doktor arca nyugodt maradt, de a szeme azonnal a szétszabdalt párnára ugrott.

– Mi történt? – kérdezte Dominic.

– Senki ne érjen hozzá semmihez – mondtam. – A párnában tűk vannak.

A szoba elnémult.

A doktor közelebb lépett.

– Fiona, azonnal tegye le azt az ollót. A sokk miatt képzelődik.

Arthur felnyögött, én pedig ösztönösen magamhoz húztam.

– Ezt a párnát ön rendelte – mondtam.

– És pontosan tudom, hogy biztonságos.

– Akkor magyarázza meg a vért a hüvelykujjamon.

Dominic lehajolt a matrac mellé, de nem a fiára nézett. A párna belsejében rejtőző tűket figyelte.

– Hívják a laboratóriumot – mondta.

– Előbb mindenki maradjon itt – feleltem. – Aki ezt elhelyezte, még mindig bejárhat a szobába.

Harrison arca ekkor változott meg először.

A komódon álló régi, rézszegélyű zenedoboz halkan kattogott. Arthur mindig ezt szorította, amikor félt. Most a kis kezével felém nyújtotta.

– Fiona… a doktor bácsi azt mondta, ne mondjam el, mit látok éjjel.

Dominic lassan felemelte a fejét.

– Mit látsz, fiam?

Harrison egy lépést tett előre.

Én a zenedobozt néztem, majd a doktor kezében megálló fekete bőrű táskát. A táska csatja mellett apró, fényes szál lógott, pontosan ugyanolyan, mint ami a párna hálójába akadt.

Dominic a biztonsági főnökre pillantott.

– Zárják le a házat.

Harrison halkan felnevetett.

– Dominic, gondolja át, kitől fogad el tanácsot. Fiona három hete van itt, és maga máris neki hisz?

Én a zsebemhez nyúltam, ahol egy másik, titokban elrakott bizonyíték lapult. A hálózatba akadt szálat egy steril tasakba tettem, de nem ez volt az egyetlen dolog, amit azon az éjszakán megtaláltam.

A dolgozószobában, Arthur orvosi iratai között volt egy fénykép, amelynek a hátuljára valaki egyetlen dátumot írt.

A dátum a párna első tűszúrásának éjszakája volt.

Dominic rám nézett.

– Mutassa meg, mit talált még.

Kivettem a fényképet a zsebemből, és a hátuljára fordítottam. Harrison szeme megvillant, majd a doktor keze lassan a zakója belső zsebéhez indult…

2. RÉSZ

…de Dominic gyorsabb volt. Egyetlen mozdulattal megragadta Harrison csuklóját, és olyan erővel szorította meg, hogy a doktor arca elfehéredett.

– Vegye ki a kezét a zsebéből – mondta Dominic.

– Félreérti a helyzetet.

– Most.

Harrison lassan engedelmeskedett. Egy összegyűrt papírzsebkendő került elő, rajta apró, fekete foltokkal. A doktor a padlóra ejtette.

Arthur felsírt.

– Vigyék ki innen! – kiáltottam. – A fiú levegőt sem kap rendesen!

A szoba déli falán álló kandalló fölött óra mutatói remegtek. Hajnali 2 óra 23 perc volt. A kastély őrei minden ajtónál álltak, a rádiók sercegtek, én pedig Arthur nyakára szorítottam a gézt.

– Fiona, életben marad? – kérdezte Dominic.

– Ha nem kapja meg gyorsan az ellenszert, nem tudom.

– Akkor szerezze meg.

– Nem egyedül kell megszereznem. A maga orvosa akadályozott minden vizsgálatot.

Dominic Harrison felé fordult.

– Ez igaz?

– Arthur állapota összetett – felelte a doktor. – Fiona pánikba esett, és veszélyes következtetéseket von le egy sérült párnából.

– A tűk a fiamban voltak – mondtam.

– A tűk még nem bizonyítják, hogy mérget tartalmaztak.

– Akkor miért remeg a keze?

Harrison lenézett. Csak ekkor vettem észre, hogy a hüvelykujja mellett vékony vörös csík húzódik. Megszúrhatta magát a táska csatjánál, amikor belépett.

A vér nem az övé volt.

Reggel 3 óra 10 perckor Arthur a kastély vendégszobájába került. A párnát egy fémkazettába zártam, és ráírtam a dátumot, az időpontot, valamint mindenki nevét, aki hozzáért. A kezem még mindig remegett.

– Miért nem hív rendőrt? – kérdeztem Dominictól a folyosón.

A falakon ősei olajfestményei figyeltek bennünket.

– Mert mire ideérnek, a bizonyíték eltűnik.

– És ha maga tünteti el?

Először láttam rajta fájdalmat, nem haragot.

– Ha én akarnám megölni a fiamat, maga most nem állna itt.

– Ez nem válasz.

– Nem. Ez ígéret.

Arthur aludt, de időnként összerándult a keze. A rézszegélyű zenedobozt a mellkasához szorította, amelyből halk, megtört dallam szivárgott elő.

Reggel 5 óra 40 perckor felhívtam a volt főnökömet a kórházban. Megígérte, hogy egy toxikológus azonnal megvizsgálja a mintát, de mire visszamentem a kazettáért, annak zárja nyitva állt.

– Ki járt itt? – kérdeztem a folyosón álló őrtől.

– Senki.

– Akkor miért van nyitva?

A férfi a kulcscsomójára nézett.

– Talán maga felejtette el bezárni.

– Nem felejtettem el.

A kazetta üres volt.

A tűk eltűntek, de a műanyag háló ott maradt. Valaki tudta, hogy a hálón még maradtak a sötét anyag nyomai. Valaki azt is tudta, mikor váltják a reggeli őrséget.

Délben Dominic összehívta a ház minden alkalmazottját az üvegezett étkezőben. A hosszú asztalon érintetlen reggeli hűlt, a vaj megolvadt az ezüsttálkában.

– Három hete valaki hozzáfér Arthur szobájához – mondta. – Senki nem hagyja el a birtokot.

– Ez őrület – tiltakozott a házvezetőnő.

– Az őrület az, hogy a fiamat a saját ágyában támadták meg – felelte Dominic.

Harrison a terem végében állt.

– Maga engem gyanúsít? – kérdezte.

– Még nem döntöttem el.

– Fiona döntött maga helyett.

A doktor egy fényképet csúsztatott az asztalon. A képen én látszottam, amint előző este elhagyom a gyógyszertárat.

– Éjfél után találkozott valakivel – mondta. – Miért hazudott erről?

A torkom összeszorult.

– Nem találkoztam senkivel. Az ellenszer egyik összetevőjét kerestem.

– A biztonsági kamera szerint egy barna kabátos férfi adott át önnek valamit.

Dominic rám nézett.

– Fiona?

A zsebemből elővettem a telefonomat.

– Azért nem mondtam el, mert nem tudtam, kiben bízhatok. Az a férfi a kórház toxikológusa volt. Ő küldte el nekem a laboreredmény előzetes másolatát.

– Hol van? – kérdezte Dominic.

– A telefonomban.

Mielőtt megmutathattam volna, a kastély teljes világítása kialudt. A biztonsági rendszer sípolni kezdett, Arthur pedig a vendégszobából sikoltott.

A folyosó végén valaki becsapta az ajtót.

Futni kezdtem. Dominic mögöttem kiáltott, az őrök fegyvert rántottak. Amikor beléptem Arthur szobájába, a fiú ágya üres volt.

A rézszegélyű zenedoboz a padlón feküdt, nyitott fedéllel.

A dallam még szólt.

Az ablak tárva állt, az eső pedig egyetlen friss lábnyomot mosott szét a párkány alatt.

Dominic felkapta a rádiót.

– Minden kaput zárjanak le! Aki a fiút elvitte, még a házban van!

Ekkor a telefonom rezegni kezdett. Ismeretlen számról érkezett üzenet, csupán egyetlen fényképpel.

Arthur látszott rajta, bekötött szemmel, egy sötét helyiségben. A kép alján pedig ugyanaz a dátum szerepelt, amelyet a fénykép hátulján találtam.

A dátum mellett három szó állt: „Keresd a kazettát.”

A kastélyban nem csak Arthur tűnt el.

A kulcs is eltűnt a doktor szobájából…

3. RÉSZ

…és ekkor megértettem, hogy a doktor szobája nem a folyosó végén volt, hanem közvetlenül Arthur vendégszobája alatt. A régi kastély alaprajzán a két helyiséget egy lezárt szolgálati lépcső kötötte össze.

– Hol a kulcs? – kérdeztem Harrison Reedtől.

A doktor a pincelejáró előtt állt. Dominic két fegyverese a falhoz szorította, Arthur pedig a hátsó helyiségben ült egy széken, bekötött szemmel, de életben.

– Nem tudom, miről beszél – mondta Harrison.

– A gyerek pontosan tudja, ki vitte le.

Arthur lehúzta a kendőt a szeméről.

– A doktor bácsi mondta, hogy a Homokemberhez megyünk.

Harrison arca eltorzult.

– Egy rémült gyerek bármit mondhat.

Dominic előrelépett.

– A fiam nem hazudik.

A pincében dohos kőszag ült, a mennyezetről egyetlen csupasz izzó lógott. A fal mellett ott állt a fémkazetta, amelyet reggel üresen találtam. Most azonban nem a tűk voltak benne, hanem egy kis hangrögzítő és három, dátummal ellátott üvegfiola.

A toxikológus eredményeit a telefonomon mutattam meg.

– A tűk végén olyan idegméreg nyomai voltak, amely kis adagokban görcsöket, lázat és érzékcsalódásokat okoz. Nagyobb adagban leállítja a légzést.

Dominic lassan Harrison felé fordult.

– Te tetted ezt?

– Arthur beteg volt. Én kezeltem.

– A kezelés nem jár tűkkel a párnában.

Harrison keserűen elmosolyodott.

– Maga azt hiszi, hogy mindent megvehet. A házat, az embereket, a csendet. De a fia nem a maga tulajdona.

– Ő a fiam.

– És én voltam az egyetlen, aki életben tartotta.

Megnyomtam a hangrögzítő gombját.

Harrison saját hangja töltötte be a pincét:

„A második hét végére már nem fog tudni járni. Dominic aláírja az alapítványi iratokat, hogy a gyerek kezelését én felügyelhessem. Ha meghal, mindenki a ritka betegségre fogja fogni.”

A felvételen egy másik férfi hangja is hallatszott. A biztonsági főnöké.

„És ha az apa ellenkezik?”

„Akkor Arthur halála után őt is elintézzük.”

A hangrögzítő kiesett a kezemből.

Dominic nem mozdult. Csak a jobb ökle szorult ökölbe, ugyanott, ahol korábban a bőr felszakadt.

– Mióta? – kérdezte.

Harrison nem válaszolt.

Arthur halk hangon megszólalt:

– Azt mondta, ha beszélek, Fiona néni is eltűnik.

A mondat után a doktor végre lehajtotta a fejét.

– Nem akartam megölni őt – suttogta. – Csak aláírást akartam.

– Mire? – kérdeztem.

Harrison a falon lógó régi alaprajzra nézett.

– Dominic vagyonkezelő alapítványára. A szerződés szerint, ha Arthur tartósan cselekvőképtelenné válik, én kapom a kezelési jogokat és a pénzügyi felügyeletet. Aztán a fiú… elhallgat.

Dominic hátralépett, mintha megütötték volna.

Ekkor megszólalt a telefonom.

A hívó a toxikológus volt.

– Fiona, az eredmény csak az egyik üvegből származik – mondta kapkodva. – A másik kettőben más anyag van. Ezeket nem Arthur kezelésére használták.

– Mire valók?

A vonal másik végén néhány másodpercig csak légzést hallottam.

– Az egyik minta Dominic Costello véréből származik. A másik pedig egy nőé, aki hivatalosan hat éve halott.

A pince levegője megfagyott.

Dominic rám nézett.

– Milyen nőé?

A toxikológus hangja elhalkult.

– A labor szerint a minta genetikai egyezést mutat Arthur édesanyjával, Elena Costellóval.

Arthur anyját mindenki halottnak hitte. Dominic azt mondta, hat éve temette el.

A telefonból újabb hang hallatszott, most egy ismeretlen nőé.

– Fiona, ha ezt hallod, ne bízz Dominicben. Nem Harrison volt az, aki elrabolta a fiamat. Én menekítettem ki Arthurt, mielőtt megölték volna.

Arthur felállt.

– Anya?

A nő folytatta:

– A férjemnek soha nem mondtam el, hogy életben vagyok. De most már tudja, hogy a bizonyíték előkerült. Fiona, ha meg akarod menteni magatokat, keresd meg a rézszegélyű zenedoboz alját. Ott van az eredeti felvétel.

A hívás megszakadt.

Dominic a zenedobozra nézett, amely még mindig Arthur szobájának padlóján hevert.

– Elena él – mondta.

A következő pillanatban a kastély kapuja előtt felbőgött egy motor. A biztonsági kamera képe megjelent a pincében lévő monitoron.

Egy nő állt az esőben, arcát sötét kendő takarta. Kezében ugyanazt a zenedobozt tartotta, amelyet mi a szobában láttunk.

A kamera nagyított.

A nő felemelte a fejét, és egyenesen a lencsébe nézett.

Dominic elsápadt.

– Ő nem Elena – mondta.

A nő mögött ekkor feltűnt valaki, akit mindannyian ismertünk…