Marco Ricci arra kért, hogy hét napig játsszam el a szerelmét, de amikor megérkeztünk a birtokra, elhallgatott

Péntek este tizenegy óra negyvenöt perckor Marco Ricci ügyvédje azt mondta, hogy ha visszautasítom a férfit, akitől egész Manhattan tartott, másnap elveszíthetem az állásomat.

A hangja hidegen csengett a telefonban.

– Emily, kérem, ne tegyen úgy, mintha nem értené. Marco számít magára.

– Marco felmondással fenyegetett?

– Nem. Éppen ez a probléma. Ő soha nem fenyegetőzik, ha már döntött.

A mosdó szélén ültem, még nedves hajjal, a mosdókagyló mellett pedig ott hevert a kicsi réz iránytű, amit apám hagyott rám. Mindig magamnál hordtam egy vékony láncon. A mutató most idegesen remegett, miközben én is ugyanezt tettem.

Húsz perccel később a magánlift ajtaja kinyílt Marco penthouse-ában. Fél pár sportcipő volt rajtam, a farmerem térdén egy régi folt, és egy szürke kapucnis pulóver takarta a pizsamám fölött viselt pólót.

Marco már az ajtóban várt.

Fekete inget viselt, feltűrt ujjal. Sötét haja rendezetlen volt, zöld szeme pedig úgy nézett rám, mintha egyetlen pillantással meg tudná állítani a liftet.

– Gyere be.

– Ez nem hangzik úgy, mint egy szokásos munkahelyi megbeszélés.

– Mert nem az.

Az irodája ablakán túl Manhattan fényei csillogtak. Marco éttermeket, szórakozóhelyeket és luxusingatlanokat birtokolt. Azt beszélték róla, hogy a birodalmának vannak olyan részei is, amelyekről senki sem kérdez túl sokat.

Én mégis másik arcát ismertem.

A férfit, aki minden vasárnap virágot küldött az anyjának. A főnököt, aki a kimerült pincéreknek titokban kétszeres fizetést adott. Azt az embert, aki egyszer kidobott egy milliomost az étterméből, mert az megalázott egy fiatal felszolgálót.

És azt a férfit, akibe két éve reménytelenül szerelmes voltam.

– Anyám jövő hétvégén lesz hetvenéves – mondta. – Az egész család egy hétre a hamptoni birtokra költözik.

– Tudom. Én intéztem a virágokat és a vacsoramenüt.

Marco az állát dörzsölte.

– Egy hónapja megkérdezte, van-e valakim.

A gyomrom összerándult.

– És te mit mondtál?

– Azt, hogy igen.

Próbáltam mosolyogni.

– Akkor az utazásokat és a szobabeosztást egyeztessem vele?

– Nem.

Közelebb lépett.

– Azt szeretném, ha te lennél az.

Nevetni kezdtem, mert csak egy rossz tréfának tűnhetett.

Marco nem nevetett.

– A barátnőd?

– Hét napig.

– A családod előtt?

– Anyám, a nővéreim, az unokatestvéreim, a nagybátyáim és mindenki előtt, aki valaha evett ugyanannál az asztalnál.

A réz iránytű a mellkasomhoz koppant.

– Miért én?

Marco a város felé fordult, majd lassan visszanézett rám.

– Mert te vagy az egyetlen nő, akiről elhinnék, hogy valóban szeretem.

A mondat úgy ütött mellkason, hogy egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

Másnap délelőtt az irodájában aláírtam a megállapodást. Nem azért, mert féltem tőle. Hanem mert annyira szerettem, hogy egyetlen hétre hajlandó voltam elveszíteni önmagamat.

– Nincs csók – mondtam.

– Rendben.

– Nincs ágymegosztás.

– Rendben.

– És ha valaki megaláz, azonnal hazajövök.

Marco tekintete megkeményedett.

– Senki nem fog megalázni.

– Ezt azok mondják, akik még nem találkoztak a rokonaiddal.

A szája sarkában megjelent egy halvány mosoly.

Aztán megcsörrent a telefonja.

Hallgatta a hívót, és az arca lassan elszíntelenedett.

– Mikor történt? – kérdezte.

Csend.

– Küldd el nekem azonnal.

Letette, majd rám nézett.

– A birtok biztonsági rendszerében valaki törölt egy felvételt.

– Milyen felvételt?

Marco nem válaszolt. Csak felvette a komódon fekvő, sárgaréz sarkokkal megerősített irattartót, és az asztalra tette.

– Ha holnap bármi furcsát látsz, ne maradj egyedül. És bármit is mondanak neked, ne add oda senkinek ezt a kulcsot.

A tenyerembe nyomott egy apró, fekete kulcsot.

Ekkor kinyílt mögöttünk az iroda ajtaja, és Marco ügyvédje lépett be. A kezében ugyanaz az irattartó volt, amelyet Marco az imént bezárt.

Az ügyvéd rám nézett, aztán Marco felé fordult, és lassan a mappához nyúlt…

2. RÉSZ

Az ügyvéd ujjai megálltak a mappa csatjánál.

Marco egyetlen mozdulattal közénk lépett.

– Mi van benne, David?

– Olyasmi, amit mindkettőjüknek látnia kell.

– Akkor add ide.

– Nem neked címezték.

A szoba hirtelen kisebbnek tűnt. A légkondicionáló monoton zúgása betöltötte a csendet, a fekete kulcs pedig belesüppedt a tenyerembe.

David a tekintetét rám emelte.

– Emily, az édesapád neve Daniel Hart volt?

A kérdés hallatán a mellkasom összeszorult.

– Igen. Mi köze ennek hozzá?

Marco arca megfeszült.

– David.

– Két évvel ezelőtt Daniel Hart egy pénzügyi vizsgálatot végzett a Ricci vállalatoknál. Három nappal azután meghalt, hogy jelezte: eltéréseket talált a könyvelésben.

– Apám autóbalesetben halt meg – mondtam.

– Ezt állították.

A szó úgy csapott belém, mint egy pofon.

Marco az ügyvéd felé fordult.

– Elég.

– Nem, Marco. Két évig halogattad ezt a beszélgetést. Most már nem te döntöd el, mikor hallja meg az igazat.

A kezem remegett.

– Te tudtad?

Marco nem felelt azonnal.

Ez rosszabb volt bármilyen válasznál.

– Mióta tudod? – kérdeztem.

– A baleset óta kerestem a kapcsolatot a két ügy között.

– És közben felvettél engem dolgozni?

– Nem emiatt.

– De tudtad, ki vagyok.

– Tudtam, hogy Daniel Hart lánya vagy. Nem tudtam, hogy te leszel az egyetlen ember, akiben megbízom.

Megfordultam, hogy elmenjek, de az iránytű lánca beleakadt a pulóver cipzárjába. A réz tok nekifeszült a bordámnak.

– Én nem vagyok a családod játszmája.

– Nem is annak szántalak.

– Akkor miért kell eljátszanom a barátnődet?

Marco közelebb lépett.

– Mert a családomban valaki hozzáfér az anyám gyógyszereihez, a pénzügyi iratokhoz és a biztonsági felvételekhez. Ha most elhagyom a birtokot, mindenki tudni fogja, hogy gyanakszom. Ha te jössz velem, azt hiszik, a figyelmemet vonod el.

– És közben én veszélybe kerülök.

– Ezért akartam, hogy visszautasíts.

Felnéztem rá.

– Te kérted, hogy legyek melletted, aztán azt mondod, remélted, hogy nemet mondok?

– Azt reméltem, hogy biztonságban maradsz.

David feltörte a mappa csatját. Benne fényképek, banki kivonatok és egy apró hangrögzítő feküdt. A készülék sarkán friss karcolás húzódott.

– Ezt a birtok üvegházában találták – mondta. – A törölt felvétel biztonsági másolata rajta van.

Marco a készülékhez nyúlt, de David elhúzta előle.

– Előbb Emily hallja.

A gomb megnyomásakor recsegés töltötte be a szobát. Egy férfi hangja szólalt meg, tompán, mintha egy fal mögül beszélt volna.

– A fiú elhozta a lányt. Ha az apja naplója nála van, még az ünnepség előtt meg kell találni.

A szívem megállt egy ütemre.

– Milyen naplóról beszél? – suttogtam.

A felvételen egy másik hang válaszolt. Ismertem.

Luca Ricci, Marco bátyja.

– Marco nem tudhatja meg, hogy a kulcs már két éve Emily nyakában van.

Lassan lenéztem a mellkasomra.

A réz iránytű hidegen feküdt a bőrömön.

Marco rám nézett, majd a kulcsra.

– Emily… ezt honnan kaptad?

– Apámtól. A temetés előtt adta oda.

A hangrögzítő hirtelen elhallgatott. David elsápadt.

– Van még egy felvétel – mondta.

– Hol? – kérdezte Marco.

David telefonja ekkor csörögni kezdett. Ránézett a kijelzőre, és a szeme elkerekedett.

– A birtok gondnoka az. Azt mondja, Elena asszony bezárta magát a gyógyszerszobába, és odabent valaki kiabál.

Marco már az ajtónál volt.

– Emily, maradj mögöttem.

Én azonban a zsebembe csúsztattam a réz iránytű kulcsát, és utánaindultam.

A lift lefelé zuhant, miközben Marco újra és újra hívta az anyját. A vonal minden alkalommal kicsengett, aztán megszakadt.

A birtok kapuja mögött már várt valaki a sötétben. A biztonsági őrök egyike felkapcsolta a lámpát, és a fényben megláttam a kezében azt a fényképet, amelyen apám állt a Ricci család régi irodája előtt.

A kép hátulján egyetlen mondat állt:

„A lány tudja, hol van az eredeti.”

És Marco ekkor megértette, hogy a veszély nem a családja házában vár ránk, hanem valaki már velünk együtt utazott a birtokra…

3. RÉSZ

A fekete autó kerekei kavicsokat szórtak a hamptoni birtok felhajtójára, miközben a ház minden ablaka világított. Az ünnepség vendégei még nem tudták, hogy a sofőrünk a kapuban talált fénykép miatt háromszor kerülte meg ugyanazt az utat.

Marco a kormányon szorította az ujjait.

– A kép hátulján lévő mondatot csak az ismerhette, aki látta apád iratait.

– Vagy aki ott volt, amikor elrejtette őket.

– Apád elmondott neked valamit a halála előtt?

A réz iránytűt markoltam.

– Csak azt, hogy ha valaha eltévedek, ne az utat keressem, hanem az északot.

A mondat mindig különösnek tűnt. Aznap este először értettem meg, hogy talán nem búcsú volt, hanem utasítás.

A gyógyszerszoba ajtaja tárva-nyitva állt. Elena Ricci a szőnyegen ült, mellette felborult üveg és széttört porcelán hevert. Marco térdre ereszkedett mellette.

– Anya, hallasz engem?

– A teát… valaki kicserélte – suttogta az asszony. – Stefano hozta.

A folyosó végén Marco nagybátyja állt, arca mozdulatlan maradt.

– Ez nevetséges. Elena túl sokat dolgozott.

– Ne gyere közelebb – mondta Marco.

– A saját anyámhoz?

– Mostantól senki nem megy sehová.

David közben csatlakoztatta a hangrögzítőt a nappali televíziójához. A család tagjai lassan körénk gyűltek. A kristálypoharak megcsörrentek a tálcán, valaki elejtett egy ezüstkanalat.

Marco megnyomta a lejátszást.

Először Luca hangja hallatszott.

– A fiú elhozta a lányt. Ha az apja naplója nála van, még az ünnepség előtt meg kell találni.

Aztán Stefano beszélt.

– Daniel Hart már nem jelenthet problémát. A lánya sem fog, ha a kulcs nála marad.

A szobában mindenki egyszerre kapott levegő után.

Luca hátrált egy lépést.

– Ez hamisítvány.

David elővette a mappa egyik lapját.

– A hangfelvételt a birtok régi üvegházának falában találtuk. A fájl időbélyege két évvel ezelőtti. A hangokat szakértő azonosította.

Stefano rám mutatott.

– Ő hozta ide az egészet! A lány csapda!

– Nem – mondta Marco. – Te félsz tőle.

Kivettem a nyakamból az iránytűt. A hátlapján egy apró rovátka látszott, amit addig egyszerű karcolásnak hittem.

A kulcs tökéletesen beleillett.

A fém hátlap felpattant, alatta vékony, összehajtott papír rejtőzött. Apám kézírása volt rajta.

„Marco, ha ezt olvasod, ne bízz Stefanóban. Daniel.”

Marco lehunyta a szemét.

– Apám tudta – mondta halkan. – Tudta, hogy Stefano sikkasztott a vállalatoktól, és amikor Daniel rájött, megrendezte a balesetet.

– Te ezért kerestél engem? – kérdeztem.

– Először azért, hogy megtaláljam a bizonyítékot. De két évvel ezelőtt, amikor beléptél az irodámba, már nem tudtalak többé kívülállóként látni.

A vallomás fájt, mégis igaznak tűnt.

– A szerelemről szóló hazugságodban mennyi volt a hazugság?

Marco rám nézett, minden védekezés nélkül.

– Semennyi.

Stefano hirtelen az asztal felé vetette magát, de Marco elkapta a csuklóját. A férfi zsebéből egy fecskendő csúszott ki, és csörrenve állt meg a márványon.

Elena felsikoltott.

– Ő akart megölni engem.

– Nem öltelek volna meg – sziszegte Stefano. – Csak aláírattam volna veled az átadási papírokat.

Kint szirénák szólaltak meg.

Marco úgy nézett rám, mintha már tudná, mi következik.

David telefonja rezegni kezdett. Elolvasta az üzenetet, és a tekintete rám siklott.

– Emily, a rendőrség előtt még egy dolog történt. A városi archívumból most küldtek egy iratot. Daniel Hart halotti bizonyítványa szerint a baleset éjszakáján nem ő vezetett.

– Akkor ki volt az autóban? – kérdeztem.

David elnémult.

A következő pillanatban egy újabb üzenet érkezett a telefonjára.

„A sofőr neve: Marco Ricci.”

Marco arca megdermedt, és én először láttam rajta valódi félelmet…