4. RÉSZ — Marco Ricci arra kért, hogy hét napig játsszam el a szerelmét, de amikor megérkeztünk a birtokra, elhallgatott

4. RÉSZ

Marco arca megdermedt, és én először láttam rajta valódi félelmet.

– Ez lehetetlen – mondta.

David újra elolvasta az iratot.

– A név szerepel rajta. A rendszám is. Az autó a te neveden volt.

– Én nem vezettem azon az éjszakán.

– Akkor valaki a te személyazonosságodat használta.

A szirénák egyre közelebb értek. Az ablakokon kékes fény villant át, miközben Stefano még mindig Marco kezében vergődött.

– Engedj el! – ordította. – Te is ott voltál, Marco! Te láttad, mi történt!

A mondat után minden elcsendesedett.

Marco lassan elengedte a csuklóját.

– Mondd el még egyszer.

Stefano zihált.

– Hallottad.

– Nem. Most mindenki hallotta. Mondd el újra.

– Te is ott voltál az alagútnál.

Marco hátralépett. A kezét az asztal szélére tette, hogy ne lássuk, mennyire remeg.

Én pedig megértettem, miért ébredt fel minden éjjel ugyanabban a pillanatban, miért kerülte a hosszú alagutakat, és miért soha nem beszélt az apjáról.

– Marco – mondtam halkan –, mit jelent ez?

A férfi rám nézett.

– Tizenhét éves voltam. Stefano azt mondta, apám találkozni akar velem. Az autóban ő ült elöl. Én hátul ültem, mert összevesztünk. Aztán fékcsikorgást hallottam, és az autó a korlátnak csapódott.

– Miért szerepelsz sofőrként?

– Mert Stefano az én irataimmal azonosította az áldozatot. Apám életben maradt néhány percig. Én hívtam a mentőket. Stefano azt mondta, ha beszélek, mindenkit elveszítek, köztük anyámat is.

Stefano felnevetett.

– Milyen megható. Most hirtelen mindent rám akarsz kenni?

David elővette a telefonját.

– Nem hirtelen. A hangfelvétel mellett itt van az archívum eredeti másolata, az átutalások, a hamis jelentések és az a levél, amelyet Daniel Hart küldött Marco apjának.

A rendőrök betörtek a házba. Stefano arca egy pillanat alatt elvesztette a színét. Luca a falnak támaszkodott, és többé nem próbált menekülni.

Elena a karomat fogta.

– Te mentetted meg a fiamat.

– Nem én – feleltem. – Ő mondta ki végre az igazat.

Marco odalépett hozzám.

– Nem várhatom el, hogy ezek után mellettem maradj.

– Nem is kérheted.

A szeme megtelt fájdalommal.

– Emily…

– Azt mondtad, hogy valóban szeretsz. De előbb a nyomozásod része voltam, aztán a barátnődnek kellett tettetnem magam. Nem tudom egyik napról a másikra elhinni, hogy most végre minden igaz.

– Mit tehetek?

– Először semmit. Ez lesz a legnehezebb.

A rendőrök elvezették Stefanót. Luca önként átadta a telefonját és minden jelszavát. David pedig hajnalig vallomásokat írt, miközben Elena a nappaliban aludt egy takaró alatt.

Marco az ablaknál állt, és nézte a felhajtót.

– Nem kell itt maradnod – mondta.

– Tudom.

– Akkor miért maradsz?

A réz iránytűt a tenyeremben tartottam.

– Mert nem akarom, hogy egyedül nézz szembe azzal az éjszakával. De ez nem jelenti azt, hogy visszatérek hozzád.

– Értem.

Most először nem próbált meggyőzni.

Másnap reggel elhagytam a birtokot. Marco nem jött utánam. Az ajtóban csak állt, fekete ingben, fáradt arccal, és hagyta, hogy a saját döntéseim szerint menjek el.

Három nappal később az ügyvédje felhívott.

– Marco minden üzleti irányítást átadott a független igazgatóságnak – mondta. – Azt állítja, nem akar többé titkok mögött élni.

– Ez jó.

– És van még valami. Visszautasította a vádalkut, amelyben őt is felmentették volna a vallomásért cserébe.

– Miért?

– Azt mondta, ha az apja igazságát akarja, saját magát sem rejtheti el mögötte.

Aznap este Marco saját szavait hallotta vissza. David lejátszotta a penthouse-ban rögzített beszélgetés egy részét, amelyről egyikünk sem tudta, hogy megmaradt.

„Te vagy az egyetlen nő, akiről elhinnék, hogy valóban szeretem.”

A felvételen hosszú csend következett.

Marco lehajtotta a fejét.

– Ezt én mondtam.

– Igen.

– És akkor már igaz volt.

– Azt még nem tudom, mikor lett igaz.

– Én igen – felelte. – Az első napon, amikor megláttam, hogy egy pincérnő sír a raktárban, te pedig nem kérdeztél semmit, csak leültél mellé a padlóra.

Nem válaszoltam.

A penthouse-ba soha többé nem mentem vissza. Egy héttel később azonban elmentem a régi lakásába, hogy elhozzam a holmimat.

Az irodám üres volt.

A polcon csak egy fénykép maradt: Marco anyja, a három nővére, Marco pedig a háttérben, kissé félrehúzódva, mintha egész életében arra számított volna, hogy egyszer valaki otthagyja.

Az asztal fiókjában megtaláltam a szerződésünket. A hét nap minden szabályával.

Marco nem tépte szét.

A lap tetején azonban kézzel átírta az első mondatot.

„A kapcsolat kizárólag a család előtt létezik.”

Aláírta mellé:

„Mostantól sehol nem kell megjátszanunk.”

A szerződést nem vittem magammal.

Csak a réz iránytűt.

Hat héttel később Brooklynban dolgoztam egy kis rendezvényszervező irodában. A munkám kevesebb pénzt hozott, de esténként nem féltem attól, hogy valaki a vállam fölött olvassa az üzeneteimet.

A reggeli kávémat mindig ugyanabban a kék bögrében ittam. Az ablakpárkányon bazsalikom nőtt, a szomszéd kislány pedig minden vasárnap rajzot csúsztatott be az ajtóm alatt.

Az egyik képen egy nagy ház állt, előtte két emberrel.

Az egyik nő kezében iránytű volt.

– Ez te vagy? – kérdeztem tőle.

– Igen – felelte. – Te mindig tudod, merre kell menni.

– Néha nem.

– Akkor majd én megmutatom.

Nevetni kezdtem.

Ez volt az első alkalom két hónapja, hogy nem Marco jutott eszembe, amikor boldog voltam.

Aztán egy novemberi estén üzenet érkezett tőle.

„A tárgyalás lezárult. Stefano börtönbe kerül. Luca tanúvallomást tett. Anyám jól van. Én is próbálok az lenni. Nem kérek semmit. Csak szerettem volna, hogy tudd: többé nem fogok hazudni neked.”

Sokáig néztem a kijelzőt.

Aztán újabb üzenet érkezett.

„Ha egyszer találkoznál velem, nem a régi penthouse-ban várnálak. A folyóparti kávézóban. Ott, ahol te dönthetsz arról, maradsz-e.”

Másnap elmentem.

Marco egyedül ült az ablak mellett. Nem viselt drága órát, nem volt körülötte testőr, és az asztalon csak két kávé állt.

– Szia – mondta.

– Szia.

– Nem akarom visszakapni azt a hét napot.

– Jó.

– Nem akarom, hogy a múltam miatt sajnálj.

– Nem sajnállak.

– És nem akarom, hogy a történtek után úgy tegyél, mintha semmi sem történt volna.

Leültem vele szemben.

– Akkor mit akarsz?

Marco a kezére nézett.

– Egyetlen őszinte napot. Aztán majd meglátjuk.

– Egy napot nem lehet szerződésbe foglalni.

– Tudom.

– És nem leszek többé a családod előtt a barátnőd, ha közben otthon még mindig nem tudod, mit akarsz.

– Akkor nem leszel a barátnőm sehol, amíg nem tudom.

Ez volt az első válasza, amelyben nem próbált irányítani engem.

Hetekig csak sétáltunk, beszélgettünk és külön mentünk haza. Marco elmondta, hogyan jutott el a baleset helyszínére. Elmondta, milyen volt évekig azt hinni, hogy az apja halálát ő okozta. Én pedig elmondtam, milyen volt úgy szeretni őt, hogy közben minden nap azt hittem, soha nem nézne rám másképp.

Tavasszal újra megkérdezte, elmegyek-e vele vacsorázni.

– Most valódi meghívás? – kérdeztem.

– Nincs benne egyetlen feltétel sem.

– Akkor igen.

Nem költöztem hozzá. Nem hagytam ott a munkámat. Nem lett minden egyszerű csak azért, mert kimondtuk az igazat.

De minden nap egy kicsit könnyebb lett.

Egy este, amikor a folyóparton sétáltunk, Marco megállt.

– Még mindig nálad van? – kérdezte.

Elővettem a réz iránytűt a kabátom zsebéből.

– Mindig nálam volt.

– És most merre mutat?

Lenéztem a reszkető mutatóra, aztán ránéztem.

– Most először nem kell mutatnia az utat.

Marco nem nyúlt érte. Csak megfogta a kezem, és megvárta, amíg én szorítok vissza.

A réz iránytű a tenyerünk között feküdt.

És ezúttal nem menekültem el.